Okos, átgondolt, szinte precíz előadás, miközben dús fantáziával tág teret enged a paranoia és a politika perverz abszurditása által közösen generált, tudattalanban megjelenő beteges asszociációknak, melyekről persze folyton sejthető, hogy nincsenek is távol a realitástól.

Már első hallásra is izgalmasak a nemzetközi együttműködésben létrejövő tematikus színházi projektek, de mindig ott a veszély, hogy a tematikának megfelelés a helyi kultúrához erősebben kötődő, élő színház rovására megy, vagy még rosszabb esetben: a témakövetés felülírja a színházat. Az előbbi veszély miatt most nagyon nem kell aggódnunk, mert a „Nyitra környéki” közép-kelet-európai régióban eléggé hasonlóan folytak a rendszerváltás előtti megfigyelési ügyek (a nyitrai színházi fesztivál hívta életre idén a Párhuzamos életek – a 20. század a Titkosrendőrség szemével című munkamenetet, amelyben román, lengyel, cseh, szlovák, német és magyar színházcsinálók vesznek részt). Hogy a tematika mennyire kötötte meg a magyar alkotók kezét, arra a Reflex magyarországi bemutatója után sem tudok egyértelmű választ adni (a darab ősbemutatója október 1-jén Nyitrán volt).
Az előadás közben ugyanis többször az volt az érzésem, hogy sem az író Závada Péter, sem pedig Kovács D. Dániel, a még egyetemista rendező magától most nem nyúlt volna a témához, értsd: nem feszül az előadásban témával kapcsolatos, releváns, újszerű mondanivaló. Furcsa, kitartó ellentmondás is övezi hazánkban az ügynökkérdést. Egyrészről ez ügyben még sok minden nincs megnyugtatóan feltárva, másrészről meg – paradox módon – lassan a médiahír-fogyasztó ember könyökén jön ki a téma. Minden bizonnyal születnek majd még korabeli megfigyelési ügyekkel foglalkozó, különböző műfajú műalkotások, de ettől függetlenül – néhány megrázó önkéntes vallomás és nem várt „lebukás” után – jogosan érezhetjük úgy, hogy már mindent tudunk, érzünk, ami a témáról elmondható. Magam is azt gondolom, hogy például Esterházy Péter Javított kiadása óta megfigyeléssel és jelentéssel kapcsolatos emberi lélekmechanizmusokról már kevés újdonságot tudok befogadni.

Jelenet az előadásból / fotók: Bors Szilvia – port.hu

Mintha hasonló attitűddel nyúlt volna az anyaghoz Závada és Kovács D. is. Nem tartalmi tényekben próbáltak megdöbbentő (valós vagy fiktív) információkkal kirukkolni, hanem formai kísérleteket mutattak be arról, hogyan jeleníthető meg színháztechnikailag érdekesen, némiképp újszerűen a téma.

Ez persze igazi „szputnyikos” szellemiségre vall, és ettől elvezhető, szerethető a Reflex előadása.
Könnyebb és ugyanakkor nehezebb helyzetben lettek volna az alkotó-előadók, ha kortárstánc-előadás készítésére kaptak volna megbízást. Szerintem tízből kilenc kortárstánc-koreográfus olyan előadást csinálna a témából, amelyről pokol bugyráig mélyülő intellektuális erőfeszítéssel sem lehetne kideríteni, hogy tulajdonképpen mi köze is van a 20. századi titkosrendőrséghez. Ha már szószínház (is), és verbális szöveg is van az előadásban, már nem lehet az elvonatkoztatást (jól vagy rosszul) úgy csúcsra járatni, hogy elkerülhető legyen a mindig közhelyszerű banalitással is veszélyeztető, közvetlenül értelmezhető jelentés megjelenése. A könnyen érthető jelentés áldás és átok is a színházi előadáson, mert ha az optimálisnál erősebben van jelen, belemagyarázóssá teheti az egész produkciót, ha pedig áthatolhatatlan homályban bujkál, tartalmatlan posztmodern gesztusokkal operáló lila köddé selejtesítheti az alkotást. De ha az abszurd mozdulatokkal és akciókkal felépített elvonatkoztatás olykor direkten ellentmondó, máskor szándékosan rásegítő, de mindig termékeny kapcsolatba kerül a könnyen megfejthető, verbálisan megfogalmazott jelentéssel, akkor létrejöhet egy izgalmas, tartalmas, sokrétű színházi nyelv, amely egyszerre, megfelelő mértékben képes elvont és konkrét – ezáltal átérezhető és értelmezhető is – lenni.

Pető Kata

Erre kísérlet a Reflex. Okos, átgondolt, szinte precíz előadás, miközben dús fantáziával tág teret enged a paranoia és a politika perverz abszurditása által közösen generált, tudattalanban megjelenő beteges asszociációknak, melyekről persze folyton sejthető, hogy nincsenek is távol a realitástól. Az előadáson tehát egyrészről adott a közlés könnyen felfogható jelentése, másrészről pedig az ahhoz társított, bizarr képekkel, hangeffektekkel, mozgással, akciókkal megkomponált elvonatkoztatás. És ehhez persze e két szegmens szinte végtelen mértékű szabad összekeverhetősége, variálhatósága. Már e nagy szabadságból és a tág horizontból is következik, hogy mindegyik ötletből nem sikerülhet tökéletes jelenet. A Reflexnek is vannak nagyon jó és kevésbé sikerül jelenetei.

Például eleve jó a többször felhangzó kellemetlen légyzúgás (közvetetten arra is utal, hogy valami itt nagyon rohad és bűzlik), szellemes és jelentéses, amikor az ötvenes évek vastapsa spontán légycsapkodásból alakul ki. Remekbe szabott a Hajduk Károly játszotta Galambos miniszter hangeffektekkel kísért fuldokló rosszulléte az Internacionálé éneklése közben, de ez csak maximum felerészben Hajduk érdeme: nagyon jó, ahogy közben a színésztársak némán tovább tátogják a dalt. Jó ötlet, hogy (a politikai okokból) frissen beutalt Szemerédi doktornő (Pető Kata) ugyanebben a tébolydában volt korábban kutató pszichológus, mert ez a motívum – amellett, hogy rengeteg tudatcsapongás képi-hangi manifesztációjára nyújt alkalmat – megalapozza és végig élezi az állandó bizonytalanságot: bármikor lehet orvosból kezelt, meteorológiaiintézet-igazgatóból mezei ávós, elítéltből vagy beutaltból rehabilitált, igazgatóból leváltott igazgató. Sok-sok kitűnő motívum, jelenet látható még, de akadnak gyengébben sikerültek is.
A szöveg (vagy a megvalósulás?) szintjén kicsit didaktikusnak érzem, hogy Galambos miniszter – párhuzamban a személyi kultusz némi fellazulásával – beleőrül abba, hogy már föntről egyenesen rájuk bízzák a döntést, és ezért már nem érezheti magát nyugodtan feleslegesnek. Elnagyoltnak gondolom azt is, amikor a kitört forradalomról érkező utcai hírek hatására másodpercenként változik a helyzet az intézményben (felvetik, hogy a kórházban az orvosnak, vagy a politikai szervezetnek van-e kompetenciája, rehabilitálják Szemerédit, leváltják az igazgatót stb.). Érteni vélem, hogy itt abszurdan száguld az őrült történelem, de talán (ebben a rövidke részben) éppen a kellő mértékű őrültséget és a száguldást hiányolom.
Szeretem a Reflexben, hogy annak ellenére, hogy komoly rendezői koncepció eredménye, mégis a színészeken múlik benne minden. A sok-sok apró jelenet, ötlet, sokkoló váltás, váratlan asszociáció kohézióját csakis a folyamatosan adekvát színészi jelenlét tudja megteremteni. Ebből mindenki tehetségesen kiveszi a részét. Az előadók mozdulatfegyelme is példás. Tudnak mozdulattal visszafelé létezni (mint amikor visszacsévélik a videót), de képesek forgószínpad nélkül forgószínpadot mozogni is. Egységesen jó a csapat, igazságtalanság kiemelni bárkit. Mégis megteszem: a már említettek mellett különösen jól sikerültnek látom Kárpáti Pál Tiliczky ávósát. Hajduk kicsit démoni miniszteréhez hasonlóan van benne valami súlyos, reális irrealitás.

Závada Péter: Reflex (Szputnyik Hajózási Társaság)
A Divadelná Nitra Nemzetközi Színházi Fesztivállal koprodukcióban, a „Párhuzamos életek – a 20. század a Titkosrendőrség szemével” című projektben készült.
Író: Závada Péter. Díszlet-jelmez: Balázs Júlia. Hang: Keresztes Gábor. Mozgás: Hegymegi Máté. Dramaturg: Závada Péter. Dramaturgiai konzulens: Turai Tamás. Rendezőasszisztens: Pass Andrea. Produkciós vezető: Ságodi Ildikó. Rendező: Kovács D. Dániel e.h.
Játsszák: Béres Miklós, Fábián Gábor, Hajduk Károly, Jankovics Péter, Kárpáti Pál, Király Dániel e.h., Koblicska Lőte, Kurta Niké e.h., Pető Kata, Rainer-Micsinyei Nóra, Szabó Zoltán.