A rendező érdekes elegyet állít elő. A szituáció, a takarékos történés szürreálisan metafizikus, a színészi játék (akárcsak a szöveg) stilizáltan realisztikus; a kettő együtt adja ki a mű egyedülálló hatását.

Az abszurd drámának, a lét értelmetlensége hirdetésének, mint tudjuk, hamar bealkonyult. Két vezető személyisége közül a pontot nem a cselekménynek és a jellemábrázolásnak inkább elkötelezett Ionesco tette ki, hanem a titokzatos, megközelíthetetlen, aszketikus ír, Samuel Beckett, aki két metaforikus színjátékban úgyszólván végérvényesen leszámolt élettel és halállal (és Csehov modorában talányosan vígjátéknak nyilvánítja most látott utolsó művét). Két kép: egy fa alatt egész életüket a megváltásra való meddő várakozásban felőrlő csavargók (Godot-ra várva), egy először derékig, majd nyakig homokba temetett, fél, majd teljes mozdulatlanságra kárhoztatott, halálra ítélt idős asszony (Szép napok). Mit lehet ehhez még hozzátenni? Csak egyet lehet: időnként elővenni a két darabot, merthogy remekművekről van szó. Azok számára, akiknek időnként van ereje és bátorsága szembenézni az elkerülhetetlennel.

Szirtes Ági / forrás: facebook.com/katona.budapest

Az utóbbi mű Sufnibeli felújításának rendezője, Székely Kriszta e.h. bizonyára a kontraszthatás kedvéért mulatságos felütéssel kezd. Willie alakítója, Bezerédi Zoltán, a szerephez viselt hosszú gatyában, színészként (ebben az összefüggésben civilként) lép elő, bekonferálja a darabot, s szerzői utasításként jellemzi a hősnőt (hamisan: Szirtes Ági mint Winnie se nem szőke, se nem telt, se nem dúskeblű), valamint a giccsesnek mondott díszletet, Kovács Nóra Patrícia csöppet sem giccses munkáját (amely csupasz háttérfal, napok, évszakok, évek váltakozását színváltással jelzi, s a halált egyetlen hatalmas, egy újabb holt lelket kipipáló X-szel). Persze ott van még a két, valódi homokkal körbeszórt, szögletes műanyag lapokból álló ál-homokbucka, Winnie majdani piramis-sírja; de ezek is célszerűek és egyszerűek.

(A nyitánynak később folytatása lesz: Bezerédi, ismét kibújva Willie bőréből, a két jelenet közti intervallumban maga szerkeszti meg, vicces fúróval operálva, Winnie második, végzetes börtön-lyukát.)

És kezdődik a játék maga: szűk egy és negyed óra, annyi, amennyi Martin Esslin szerint az abszurd dráma lényegét adó kép kibontásához, megértetéséhez szükséges. A rendező érdekes elegyet állít elő. A szituáció, a takarékos történés szürreálisan metafizikus, a színészi játék (akárcsak a szöveg) stilizáltan realisztikus; a kettő együtt adja ki a mű egyedülálló hatását. Bezerédi Zoltán, akit az előadás nagy részében eltakar a maga buckája, eltompult élőhalott, aki még őrzi kispolgári beidegződéseit: újságot olvas – mindig ugyanazt a régi példányt, amelyből ugyanazokat a mondatokat emeli ki -, szalmakalapot biggyeszt a sivatagi hőség ellen, s rég megunt, elidegenedett élettársának, ha már nagyon muszáj, legföljebb egyszavas válaszokat vagy hangutánzó morgásokat vet oda. Él-e egyáltalán, vagy csak a tragikusan magányos Winnie társkereső képzeletének kivetítődése – nem tudni.
Szirtes Áginak, a Katona kezdettől hűséges jelentős művészének előttünk zajlott-zajló metamorfózisa mintaszerű. A válság, netán sértettség, gátlások legcsekélyebb érzékelhető jele nélkül suhant át a hamvas naiva, olykor a hősnők világából az érett asszonyokon át a koránál jócskán idősebb öregasszonyokig, minden kategóriában pótolhatatlanul. Ráadásul Beckett Winnie-je nem egyszerű öregasszony, hanem emblematikus teremtmény: a kezdettől minden emberben meglévő vonásoknak az életkor előrehaladtával egyre markánsabb megnyilvánulásait sűríti a monoton idő egy kiemelt pillanatába. A cím néven nevezi a lényeget: az öncsalást, amelybe a végsőkig kapaszkodunk. Winnie boldognak akar látni minden újabb, borzalmas, a halált közelebb hozó napot, élettársán kívül tárgyakba és azok manipulálásába menekül, emlékfoszlányokon kérődzik, öngyilkossággal kacérkodik, szépészeti rítusokat celebrál. (Még új szavakra is fogékony: ilyen a kefén olvasható „ártánysörte”.) Szirtes Ági látni, vagy inkább sejteni engedi az egykor volt szép és ép, mozgékony asszonyt, de minden nevetése mögött sírás, minden hirtelen kitörő keserűsége mögött kényszeres derű bujkál. Fecsegéssel próbálja elütni a tudást, és a tudás lengi körül egész valóját.
A második jelenetben a sokszínű játék elfakul. Winnie, akinek immár csak a feje látszik ki a „homokból”, már csak egy-egy pillanatra csaphatja be magát. Az ezernyi meghitt tárggyal teli szatyor, az önrendelkezés lehetőségét egykor sugalló revolver karnyújtásnyira, mégis elérhetetlen számára. Szó- és reakciófukar lett: arcán ritka vendég a gondolat visszfénye vagy a mosoly.
Elmúlása pillanatában éli meg a fanyar apoteózist: Willie-t látja (vagy véli látni), amint viszonylag elegáns öltönyben kúszik felé a földön, és egy szál rózsát próbál felnyújtani neki, aki már át se tudná venni. A férfi visszahanyatlik ugyan – de a szándék (amely talán csak fikció) megvolt.
Lehet, hogy ezért a szándékért volt érdemes élni?

Samuel Beckett: Szép napok
Fordította: Dragomán György. Díszlet: Kovács Nóra Patrícia.
Jelmez: Szlávik Juli. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Asszisztens-súgó: Budavári Réka. Rendező: Székely Kriszta e.h.
Szereplők: Szirtes Ági, Bezerédi Zoltán.