Bocsárdi sötét tónusú, lételméleti fogantatású, a játékot a dramaturgiai csomópontjaira redukáló előadást rendezett Shakespeare művéből.

A tavalyi gyulai ősbemutató után érdekes volt látni a Katonában eljátszott sepsiszentgyörgyi Hamletet. Az előadás ugyanis, mondhatni, alapvetően megváltozott, nemcsak egyes motívumok tűntek el belőle, hanem tulajdonképpen a játék struktúrája is megváltozott. Bocsárdi László Hamletjének látványvilága alapvetően leegyszerűsödött, a rendező radikálisan lenyesett mindennemű applikációt a különben formátumos előadásról. Mindenekelőtt eltűnt a korábbi produkcióban meglehetősen domináns video-bejátszás, s annak gondolati holdudvara, a mozgóképes vívójelenettel, Fortinbras lovas seregének érkezésével, s a meditatív Rilke-verssorokkal, amelyek erős gondolati hátteret teremtettek a színpadi játék mögé. Claudius szerephelyzete is megváltozott kissé: nem züllötten alkoholista, végletesen cinikus, amorális despotát látunk feltűnni Pálffy Tibor megformálásában, hanem számító, gunyoros, élvhajhász férfit, aki józanul mérlegeli cselekedeteit, mielőtt döntéseket hozna. S persze míg a gyulai előadásban elmaradt Hamlet legendás nagymonológja (Lenni vagy nem lenni), addig most a dán királyfit játszó Mátray László a színpad szélénél tempósan hadarja el a monológot, mintegy fölmondva a leckét. Ám a játék végén most nem érkezik meg Fortinbras, de erről majd később.
A gondolati váz nagyjából megmaradt. Bocsárdi sötét tónusú, lételméleti fogantatású, a játékot a dramaturgiai csomópontjaira redukáló előadást rendezett Shakespeare művéből. Majdnem teljes sötétségben, a sírásók (Gajzágó Zsuzsa, Erdei Gábor) jelenetével indul a színjáték, akik világító koponya-mécsesekkel botorkálnak elő, s hamar átváltoznak várbeli őrökké, akik jelenlétében előtűnik majd Hamlet atyjának szelleme. Nemes Levente adja a nemes tartású, meggyilkolt királyt, mindjárt a játék elején besétál a színre, hogy figyelmeztesse Hamletet a gyilkos trónbitorlásra, s a bosszúra. A nézőtér bal oldalán apró, megvilágított, beugró szögletben ücsörög némán Pálffy acél-fekete zakós Claudiusa és D. Albu Annamária piros ruhás Gertrudja, ölelkeznek, rágyújtanak, egyelőre néma rezonőrjei a történéseknek. Hamlet, a daliás termetű, zengő orgánumú Mátray László megszemélyesítésében, a színpad közepén álló hatalmas kádban ül, fejére ócska zuhanyrózsából ömlik a víz; az egész szerkezet ugyancsak régiesnek, kopottnak látszik. S máris jön Polonius (Szakács László), aki nagy hangon és még nagyobb odaadással hajlongva próbálja szolgálni urait, miközben szürke nejlonfóliákat-függönyöket húz keresztbe a színen, tagolva a teret, elválasztva az egyik jelenetet a másiktól, ahol is éppen Laertést (Kolcsár József) búcsúztatja, miközben a fiú hatalmas bőröndöket cipelve utazáshoz készülődik.

Bartha József (nemrég UNITER-díjjal is kitüntetett) színpadképe, az üres, koszlott, hideg és meleg fényekkel, meg nejlonfóliákkal szabdalt tér, a sötét és szürke színek dominanciája, a hangsúlyozottan silány anyagok és szerkezetek tág asszociációs mezőt nyitnak az értelmezéshez. Ahogy a hangsúlyosan és keretjátékszerűen színpadközépre állított fürdőkád, s a zuhanyozás aktusa is. Utóbbi vélhetőleg a megtisztítás-megtisztulás instrumentumaként kap dramaturgiailag is nyomatékos szerepet. (A mérgezett karddal megsebzett Hamlet végül ugyancsak a kádba tér vissza meghalni, s a zuhany alatt dermed mozdulatlanná.) A tárgyi világ koszlottsága, lepusztultsága mintha csak a Claudius dominálta udvar és rend erkölcsi szétesettségét, talmiságát lenne hivatott megjeleníteni. Persze az értelmezések tartománya végtelenül széles lehet, s nem is biztos, hogy fölfejtendő a vízió rejtvényszerű talányossága. A tárgyi miliő, a díszlet, s a jelmezvilág (jelmez: Dobre-Kóthay Judit) mindenesetre konzekvens: a megőrült Ophelia (Benedek Ágnes) hosszan lebegő, lágyan úszó, áttetsző nejlonfóliát visel menyasszonyi fátyolként, a (nejlon)függöny mögött hallgatózó Poloniust összecsomózott fóliákba tekerve fojtja meg Hamlet, aki csak sokára zuhan ki a leplek öleléséből a csupasz színre.

Bocsárdi (ugyancsak UNITER-díjas) rendezésében az individuum drámája kerül középpontba: Hamlet vívódása, töprengése, lassú elhatározása, amint megérlelődik benne a leszámolás szükségessége, a kiválasztottság tudata, s a cselekvés akarása. Mátray Hamletje mindehhez ideális alak: nemcsak eszményi alkata, hanem robusztussága, töprengő kedélye, lassú szenvedélyessége, megfontolt indulatossága és végletessége is hűen szolgálja a rendezői koncepciót. S persze formátumos alakítást látunk, illúziót keltve, kimunkálva, részletgazdagon. Mátray sokszor nagyon halkan beszél – a Katonában legalábbis így tűnt –, a halk tónus, a visszafogottság drámai erőt kölcsönöz figurájának (persze megnehezítve a befogadást). Mellette Pálffy Claudiusa laza, önmagába, s az érzéki élvezetekbe feledkezett, cinikus trónbitorló. Legszívesebben levegőnek nézné, lepöckölné maga mellől a lázadó Hamletet. Lassan érlelődik meg benne a veszélyérzet. Még az utolsó pillanatokban sem omlik össze, csak nézi közömbösen, mint roskad össze hatalma. D. Albu Annamária Gertrudja eleinte könnyednek látszó, felelőtlen szerető, elhihető róla, hogy nemcsak számításból állt össze Claudiusszal. Ám Hamlet gyilkos indulatai feltámasztják lelkiismeret-furdalását, elönti az aggodalom, az anya riadalma. Benedek Ágnes karcsú Opheliája hamvas süvölvény az udvar játszmáiban; a sírásó-jelenetben lemászik a magas katafalkról, ahol halottként kiterítve fekszik, s csak nézi, némán, amint Hamlet öngyötrő monológjait zsolozsmázza. Rosencrantz (Nagy Alfréd) és Guildenstern (Diószegi Attila) burleszkfigurákként tüsténkednek, akár Stan és Pan, ők játsszák majd a színészpárost is. Az egérfogó-jelenet az egyik legfrappánsabban megoldott epizód az előadásban: a két színész Claudius és az öreg király álarcában, Hamlet Gertrud-maszkosan játssza el, hogyan mérgezte meg az alvó királyt a leendő trónbitorló. Efféle jelenetekben bővelkedik az előadás: sokszor „csontra húzva”, végtelenül redukálva, de lezajlanak a kulcsjelenetek, s kibomlik a tragédia.

Bocsárdi konzervatív rendezése tulajdonképpen azzal lep meg, hogy szinte nincs benne semmilyen látványos trouvaille, különleges interpretáció, csak a konfliktusok masszív kibontása, a viszonyrendszerek kidolgozása, s a Hamlet körül keringő bolygórendszer felépítése. Az előadás Arany János fordítását alaposan modernizálva, kissé kiegészítve, nyelvileg szabatosan szólal meg, megőrizve a klasszikussá lett fordulatok archaizáló, nemes patináját. Sok jelenet kimarad, sok epizód a végletekig egyszerűsödik (dramaturg: Sebestyén Rita), ám a drámai szerkezet majdnem hibátlanul működik. A játék végén nem jön el Fortinbras, hiszen a produkció alapvetően az individuum tragédiáját járja körbe. Az előadás inkább meditatív karakterű, emelkedett, visszafogott drámaiságú, mintsem látványos és hatásos; ám igencsak gondolatgazdag. Egyúttal azt is tudatosítja, hogy a Hamletnek végtelen számú autentikus olvasata lehetséges.

William Shakespeare: Hamlet (Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház – Gyulai Várszínház)
Rendező: Bocsárdi László. Díszlettervező: Bartha József. Jelmeztervező: Dobre-Kóthay Judit. Dramaturg: Sebestyén Rita. Zenei válogatás: Bocsárdi László. Zenei feldolgozás: Kónya-Ütő Bence.
Szereplők: Mátray László, Pálffy Tibor, D. Albu Annamária, Szakács László, Benedek Ágnes, Kolcsár József, Kónya-Ütő Bence, Nemes Levente, Nagy Alfréd, Diószegi Attila, Gajzágó Zsuzsa, Erdei Gábor.

Fotók: Barabás Zsolt.

Katona József Színház, 2014. május 5.