Puritán színházat látunk, nincsenek, illetve alig vannak díszletek, jelmezek, valami tógaszerűség persze feltűnik néha, s némely szereplők nyakába ógörög (?) nyakéket illesztenek.

Nem hangzik el egyetlen görög név sem, mondja a beavató-moderátor, Karsai György a színpad szegletében, apró lámpa fénykörében. És igen, a darabban csak perzsa szereplők neve hangzik föl, sok-sok név a görög–perzsa háború idejéből, nem is nagyon lehet pontosan követni, hogy ki kicsoda.
Sokan vannak a perzsák, és mi is sokan vagyunk, akik a Budapesti Jazz Clubban (leánykori nevén: Odeon mozi) kíváncsian szemléljük a görögöket, s hallgatjuk Karsai professzor kommentárjait, meg persze Aiszkhüloszét, akinek ezt a darabját, mint megtudjuk, nem játszották soha széles e hazában, pedig rég le van fordítva.
Az előadás kezdetén Karsai György a Hair című Milos Forman-film pár levetített képkockájával frappánsan illusztrálja, hogyan is vagyunk mi tulajdonképpen a görög drámákkal, amelyeket énekeltek is, táncoltak is, azonban ránk, kései utódokra, csak a szövegkönyv maradt. Mintha a Hair mozgalmas, zenés-táncos jelenetsorából csak a szöveg maradna az évszázadokkal későbbi utódokra. A textus. Így aztán mindössze megpróbáljuk elképzelni, mi is történt Athénban két és fél ezer éve, a legelső fennmaradt Aiszkhülosz-dráma előadásán, a Dionüszosz-színházban.
A k2 Színház színészei és rendezői (Fábián Péter és Benkó Bence) nemcsak elképzelik, hanem jól kidolgozott színházfelfogásuk szerint meg is valósítják a korabeli drámai textusból kiolvasható szcénát. Talán a legelső jelenetsor a legütősebb. Hosszú csend után balról, a piciny moziszínpad előterében jönnek elő a játékosok, egy teljes görög színházi kar. Nagyon lassan, vontatottan, ám kétségkívül hatásosan cammognak elő, elvonulnak előttünk, féloldalasan, félig ránk, félig egymás mozdulataira figyelve. Mennek csak szép lassan, komótosan, érdeklődő arccal, s mivel az aprócska teret már-már monstre hosszúságú idő alatt teszik meg, az egész jelenetsor stilizálttá, groteszkké és végtelenül humorossá válik. Legelöl Borsányi Dániel menetel, mögötte szorosan a többiek, s mikor a jobb oldali kulisszához/oldalfalhoz érnek, halljuk és látjuk, amint a játékos feje odakoccan a falhoz. Aztán megismétlik ugyanezt visszafelé is, vonulnak rendületlenül, komótosan. S ez innen már rendezői-játékosi értelmezés, mert a k2-esek elemelik, stilizálják s ironizálják a vélelmezett ókori rituálét, s mindjárt megteremtenek egy olyan drámai közeget, amelyben a két és fél ezer éves történet hirtelen padlót fog, s az ironikus stilizáció révén átlibben a mai magyar rögvalóságba, 2015-be.

Piti Emőke és Karsai György próbán

Puritán színházat látunk, nincsenek, illetve alig vannak díszletek, jelmezek, valami tógaszerűség persze feltűnik néha, s némely szereplők nyakába ógörög (?) nyakéket illesztenek. A szereplők egyszerű fekete ingben, kvázi civilben mesélik el az ógörög történetet, a perzsák haditetteit, idézik Aiszkhüloszt, elbeszélik, ami írva vagyon, a rettentő háborúkat, az asszonyok fájdalmát, s arany ivadékok fia, istennel egyenlő Xerxész hadjáratait, Dareiosz gazdagságát, s egyáltalán, a teljes ógörög cuccot.
Karsai néha megszakítja az elbeszélések fonalát, megállítja a játékot, s kultúrtörténeti, drámatörténeti kommentárokat fűz a szituációhoz. A kérdés már csak az, hogyan lesz mindebből eleven színpadi játék. A beavató közbeszólásai alatt a nézőtér gyorsan alakul át alkalmi egyetemi auditóriummá; figyelünk, fülelünk, ahogy illik, de vásott nebulóként némelyek fészkelődni kezdenek, sugdosnak egymásnak, vagy az okostelefonjuk képernyőjét nyomogatják.
A műfaj sajátosságából adódóan természetesen nem láthatjuk a teljes drámát, csak drámai töredékeket, amelyek időnként felszikráznak, időnként ellanyhulnak. Retorikai attrakciókat viszont bőséggel szemlélhetünk; szépen, hatásosan, néhol üdítő iróniával mondják a szöveget a játékosok, ám mikor Márton András és Piti Emőke hosszú dialógust folytatnak, ott bizony dráma is teremtődik, megáll a kés a levegőben, s jótékonyan összerántja a nézőtér lanyhuló figyelmét. Családiasan vagyunk, sok az ismerős a nézőtéren, hiszen egyszeri az alkalom; Karsai György „görög sorozata” ezúttal teátrális körülmények között folytatódik, nagy nézőtér előtt, szűk térre adaptálva. A színpad előterében mintha csak szcenírozott operaelőadást látnánk.
A teatralitásnak is megvannak az előnyei (és hátrányai), a mozdulatok, a gesztusok felerősödnek, a rendezői dimenziók erőteljesen kirajzolódnak, s a k2-es csapat humora, virtuozitása, szarkazmusa és zabolátlan játékkedve élteti a produkciót. Komoly hatásszüneteket tartanak, mintha csak a szöveggel birkóznának, holott mindez ironikus rátét, rendezői stilizáció, színjátszói lelemény.

Az efféle teatralitás persze nélkülözi azt az intimitást – és intenzitást –, amelyet a „görög sorozat” némely korábbi epizódjai mutattak, például a Sanyi és Aranka Színházban az év elején bemutatott, Szép Helénáról szóló játék, ám a produkció végül így is célba ér, otthon vagyunk Aiszkhülosz színházában. S mire a színjáték zárlataként elhangzik az antik bölcselet, miszerint nem szerencsés az, ha egy uralkodó és köre, kisajátítván a hatalmat a szemünk előtt bontja le a demokráciát, addigra már bizonyosak lehetünk benne, hogy mi, ott lenn, a nézőtéren görögök vagyunk, azazhogy mi vagyunk a görögök, akik nem szólalunk meg, s nézzük, csak nézzük, hogy mint dúlják a körülöttünk lévő világot a perzsák.
Xerxész és tsai.

Kortársaink, a görögök (Karsai György, a k2 Színház és a KékSzobaHall beavató-színházi sorozata)
Beavató: Karsai György. Látványtervező: Jeli Sára Luca. Dramaturg: Karsai György, Fábián Péter, Benkó Bence. Rendezőasszisztens: Erdélyi Adrienn. Rendező: Fábián Péter, Benkó Bence.
Szereplők: Márton András m. v., Horváth Szabolcs, Piti Emőke, Viktor Balázs, Borsányi Dániel, Rózsa Krisztián.

Budapest Jazz Club, 2015. szeptember 27.