E kommunizmusból ránk maradt bénító örökség ellehetetleníti a színpadi események kritikai befogadását, kiírja színházainkat az európai színházi vérkeringésből, s mindezekből adódóan nem marad más, mint a „mindegy mi, csak magyar legyen” befogadói elv.

„Meddig süllyedhet a színház?” – tette fel a kérdést február 12-én a sepsiszentgyörgyi Székely Hírmondó napilaphoz eljuttatott olvasói levelében egy néző, nevezett Dr. András Pál nőgyógyász, majd „kultúrbizottság” után kiáltott, mely „cenzúrázná és megkímélné” a színházba járókat mindattól, amit a felháborodott úr kifogásolt az általa látott előadásban.

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Vízkereszt, amire vágytok című előadása, ami vélhetően kiverte a biztosítékot

Azt, hogy András Pál mely erdélyi színházban és milyen produkcióval találkozott, nem lehet tudni (ő maga indulatos soraiban elfelejtette jelezni ezeket), így mindössze feltételezhetjük, hogy a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház egyik előadása után ragadt billentyűzetet. A kialakult konfliktus néző és színház között sokak számára is ismerős: a levélíró kifogásolja a trágár szavakat, az emberi test működésének ábrázolását, s emiatt tagadja az általa látott előadás létjogosultságát. Mindez persze Magyarországon is megtörténhetett volna, esetünkben azonban talán még nagyobb hangsúllyal esik latba az a szemlélet, hogy Erdélyben még mindig gyakran egyetemes nemzeti ügyként tekintünk egy-egy színházi előadásra. A szóban forgó levél első pillantásra nem túl érdekes, jobban megvizsgálva mégis fontos kérdéseket vet fel a romániai magyar színházak helyzetével és az erdélyi magyar kultúrához való általános viszonyulással kapcsolatban.

Hogy megágyazzunk történetünknek, álljon itt néhány többé-kevésbé elhanyagolhatónak és összefüggéstelennek látszó, általam mégis megkerülhetetlennek gondolt adalék: e banálisnak tűnő ügyben Erdély egyik megkerülhetetlen színháza az érintett, mely intézmény Bocsárdi László igazgató-rendező vezetése alatt az utóbbi években a román és magyar színházi szakma által joggal megbecsült alkotóhely lett. Továbbá: Dr. András Pál – már csak foglalkozásából adódóan is – vélhetőleg a szűkebb-tágabb értelemben vett helyi értelmiség tagja, vagyis véleményformáló szereppel bírhat, levelének pedig egy olyan napilap adott teret (ezzel mintegy legitimálva véleményét és teljesen elfogadottá téve cenzúra utáni nosztalgikus vágyát), melynek kulturális rovata nincs (receptkönyv rovata igen). Sepsiszentgyörgy városvezetése 2015-ben megpályázta az Európa Kulturális Fővárosa 2021 címet, vagyis hajlandó lett volna teret biztosítani egy nyitott, színes és európai kulturális eseménysorozatnak, a pályázatot azonban elbukták. Végezetül pedig: február 9-én futótűzként járta be az erdélyi sajtót a fentebb említett napilap tudósítása, miszerint Sepsiszentgyörgy egyik élelmiszerüzlete előtt migráns-gyanús embert láttak a helyiek, hiszen a tanzániai származású, de egyébként olasz állampolgársággal rendelkező férfi angolul (!) beszélt és láthatóan eltévedt. A megrémült polgárok csendőrt hívtak, akik igazoltatták a férfit, majd – miután kiderült, hogy a közeli Barótra szeretne eljutni – az egyenruhások elvitték a vasútállomásig.

Arról, hogy mit jelent Romániában magyar színházat művelni, s mindezt a román szakma miként fogadja, Iulia Popovici e folyóirat hasábjain is megjelent, megkerülhetetlen referenciamunkának számító, lejegyzett előadásában értekezett már. Jól látható, hogy erdélyi magyar színházaink évadról-évadra választási helyzet elé kerülnek: repertoárszínházakként kiszolgálják a különböző nézői rétegek még különbözőbb igényeit, vagy egy-egy erős művészeti koncepció mentén állítják össze műsortervüket, vállalva ezzel egy bizonyos közönségréteg kirekesztését, elfordulását vagy (miként esetünkben is) dühét. A helyi színházigazgatók pedig, néhány kivételtől eltekintve, meghozzák a kompromisszumot: jól felismert érdekeiktől vezérelve, s abból adódóan, hogy a helyi közönségnek nincs más lehetősége a színházba járásra, megpróbálják kiszolgálni közönségüket. A nézőkkel és a fenntartó megyei- és városi önkormányzatokkal szembeni állandó megfelelési kényszer, no meg az erdélyi magyar színházkritika kétségbeejtő helyzete miatt teátrumaink egyre ritkábban válnak a valós kulturális-művészi párbeszéd és a valós téttel bíró előadások helyszíneivé. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy csak hellyel-közzel találkozunk a közönség átgondolt, tudatos ízlésformálásával, Erdélyben képzett fiatal rendezőink pedig mintha még nem találták volna meg önálló, jól felismerhető hangjukat – már csak azért sem, mert nehéz vállalni az András Pál-féle megszólalásokat mozgósító, az útkeresést elősegítő, kísérleti előadások kockázatát.

Színházaink egy széles társadalmi réteg számára még mindig elsősorban az erdélyi magyar identitás és nyelv megőrzésének színterei. E kommunizmusból ránk maradt bénító örökség ellehetetleníti a színpadi események kritikai befogadását, kiírja színházainkat az európai színházi vérkeringésből, s mindezekből adódóan nem marad más, mint a „mindegy mi, csak magyar legyen” befogadói elv. A színházra sokan még mindig a „kultúra templomaként” tekintenek, s közvetetten ezt jelzi a szóban forgó olvasói levél írója is, mikor kijelenti: „Tekintettel arra, hogy kultúrestről volt szó, alkalomhoz illően öltözködtem.” Közösségi esemény, valóságos ünnep a színházba járás, mellyel mintha a nemzet oltárán áldoznánk, s ezzel a gyakorlatban kivitelezhető eszközzel szolgálnánk a magyar megmaradást. E koordinátarendszerben szinte mindegy, hogy a Marica grófnőre, vagy épp Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk című drámájának bemutatójára váltunk jegyet. Teljes generációk érzik úgy, hogy a színházjegy vagy bérlet megvásárlásával elsősorban a magyar szó fennmaradását szolgálják, s így elvárják, hogy ne érje őket kellemetlen meglepetés, vagyis lehetőleg ne mozdítsák ki őket kényelmi zónájukból. Amikor ez mégis megtörténik, jó eséllyel megszületnek az András Páléhoz hasonló olvasói levelek, melyekben visszasírják a diktatúra vizionáló bizottságait („kultúrbrigádok”), azaz a biztonságos (értsd: problémamentes) előadások kizárólagosságát. Mindez – természetesen – ellentétes a kortárs színház alapjaival. Az az előadás, mely vállaltan nem akar meglepni, mely biztosra megy és nem fogalmaz meg releváns, kortárs gondolatokat, alkalmatlan alapvető feladata betöltésére, vagyis a néző és előadás közti párbeszéd generálására. És mégis: hány és hány ilyen produkcióba ütközünk színházainkban?

Erdélyiként gyakran úgy érezzük, minden újdonság magában hordozza a nemzethalál lehetőségét is. Ezért nehezen alkalmazkodunk a történelmi fejlődésből adódó megváltozott életkörülményekhez, s így a kortárs művészet fogalmazásmódjához is. (Ezért kiáltunk csendőr után is, ha külföldit látunk Sepsiszentgyörgy utcáin.) Beszélünk ugyan egy sajátos erdélyi színházi formanyelvről, mely a román színház hatására alakult olyanná, amilyenné, ez önmagában mintha mégsem lenne elég erőteljes ahhoz, hogy iskolákat építsünk rá, s mindez nem tartozik szervesen erdélyi magyar kulturális identitásunkhoz. (Talán cikinek érezzük a román behatás miatt?)

Bár legfeljebb csak találgathatunk, hogy András Pál mely előadásról értekezik, amikor az alkotók fejére olvassa az ember alapvető biológiai funkcióinak – nyilvánvalóan stilizált – színpadi ábrázolását, annyit megelőlegezhetünk, hogy egy olyan produkcióról van szó, mely fogalmazásmódján keresztül is igyekezett hidat teremteni a valamikori dráma, a rendezői koncepció és jelen életünk között. Az a tény, hogy a megbotránkozott levélíró mindezt elutasítja, azt jelzi, hogy vagy nincs birtokában e formanyelv értelmezési kulcsainak, vagy a kényelmes, főműsor-idős színpadi nemzetmegmentés helyett kimozdították a komfortzónájából. Erre pedig még inkább szükség lenne tájainkon, hiszen elnézve a színházaink által bemutatott előadásokat, az az érzésünk támadhat – a tematizálás részleges vagy teljes hiányában –, hogy Erdélyben és Romániában nem jelenvaló probléma az alkoholizmus, a családon belüli erőszak, nincsenek homoszexuálisok, s a nők tipikusan patriarchális székely társadalmon belüli súlyosan problematikus reprezentációjáról ne is beszéljünk – a felsorolás pedig hosszan folytatható. Mindezek helyett – az András Pálhoz hasonlók örömére – gyakorta a könnyebbik utat választják színházaink, és a nagy általánosságban lebegve beszélnek szerelemről, háborúról, pénztelenségről, nyomorról, életről és halálról. A kérdés csak az: meddig?

Viszont a tény, hogy egy a diktatúrában szocializálódott, a cenzúrát visszasíró, mindennemű progresszivitást elutasító néző felháborodik egy erdélyi magyar színház előadásán, azt is jelzi, hogy a fentebb vázolt – talán túl borúsnak tűnő – helyzetből lehet kiút. Ezek szerint vannak olyan színházak, melyek teret engednek a kortárs fogalmazásmódnak, melynek része az emberi test, s e közvetlen természetesség tabuk nélküli ábrázolása. Noha messzemenő következtetéseket nem vonnék le e sajtóbeli megnyilvánulásból, mégis jólesik eljátszani a gondolattal, hogy van esély valamiféle változásra erdélyi színházainkban.

Kialakulóban egy olyan új alkotó értelmiség, mely képes újradefiniálni önmaga erdélyiségét, s az új meghatározás mentes lesz az előző generáció rossz, diktatúrában kialakult reflexeitől, s Székely Csaba megfogalmazásával élve, nem elégszenek meg azzal, hogy Bukarest vagy épp Budapest „csatolt fájljaiként” létezzenek. Ezt az új generációt – s elég akár csak a színházi alkotókra szorítkoznunk – a türelem generációjának tekinthetjük, hiszen tetszik, nem tetszik, be kell várni, míg szerephez jutnak az erdélyi magyar színházcsinálás területein. Csak remélni lehet, hogy addig is nem szippantja be őket véglegesen a magyarországi (vagy még távolabbi) színházi szakma, s időközben az erdélyi magyar rendezőképzés is eljut arra a pontra, hogy olyan alkotókat indít útjukra, akik bátor és úttörő alkotói közösségeket hozhatnak létre. E perspektívában valóban banálisnak és elhanyagolhatónak tűnik Dr. András Pál felháborodása, mely a türelmes félretekintésen kívül semmi mást nem érdemel.