A díszlet személyes érintettségünket metaforikusan is kiemelő jelentését Hargitai Iván rendezése szerencsére nem hangsúlyozza didaktikusan – inkább hagyja beszélni a történetet.

A Kozák András Stúdióba belépő néző rögvest a játéktérbe érkezik; Cziegler Balázs látványos díszlete deszkákból, pallókból építkező ácsolat, amely körbefonja és egyúttal a játéktér részévé teszi a nézőteret is. S mivel körbeüljük a teret, a játszók hol szemből, hol oldalról, hol a hátunk mögül bukkannak fel. A díszlet személyes érintettségünket metaforikusan is kiemelő jelentését Hargitai Iván rendezése szerencsére nem hangsúlyozza didaktikusan – inkább hagyja beszélni a történetet.

Pintér Béla darabja a bemutató idején többek közt az aktuálpolitikai botrány színrevitelével hatott erősen: itt jelent meg először gárdista magyar színpadon (azóta sem sokszor). Írhatnám, hogy az új bemutató ténye bizonyítja, hogy a probléma továbbra is a levegőben van, de ez leegyszerűsítés volna. Noha Pintér darabjairól eleinte sokan gondolták (és írták), hogy erősen saját társulatra szabott alkotások, melyekről nemigen képzelhető el, hogy más színház repertoárjára kerüljenek, az élet azóta e tézist cáfolta néhányszor. Igaz, általában a legsikerültebb alkotás, a Parasztopera esetében – de az utóbbi időben más darabjaiból is születnek reprízek. Idén a Szutyok bemutatója már a második a sorban; néhány hete A sütemények királynőjét láthattuk az Ódry Színpadon. Hogy melyik Pintér-darab bizonyul más társulat számára is jól játszható színpadi szövegnek, azt a minőségén és aktualitásán túl valószínűleg az dönti el, mennyire kötődik ahhoz a sajátosan stilizált (az erős, közérthetően megfogalmazott szituációkat általában a zene és a látvány segítségével elemelő) színházi nyelvhez, amely Pintér Béla Társulatának sajátja. A Szutyok mindhárom szempontból jó repríz-alany: a közelmúlt egyik legjobb Pintér-darabja, minden tekintetben aktuális (még ha súlypontjai módosultak is némileg a bemutató óta), előadása pedig minden nehézség nélkül elképzelhető a Pintérék által alkalmazottnál tradicionálisabb színházi nyelven.

Ezt a székesfehérvári Vörösmarty Színház bemutatója is igazolja. Hargitai Iván rendezése stilárisan eltér a Pintér Béla rendezte ősbemutatótól; szerencsére kísérlet sem történik a pintéri stilizáció másolására. De a stilizálást nem reálszituációk sora váltja fel; a játék dinamikáját az eltérő játékmódok kontrasztja biztosítja. Hargitai élesen ellenpontoz: a realisztikusan kidolgozott, apró rezdülésekből, gesztusokból építkező jeleneteket élesen elrajzolt, helyenként szinte parodisztikus szcénák váltják. Mint ahogy a főszereplők alapvetően realisztikusan ábrázolt közösségét is erősen elrajzolt, markánsan karikírozott mellékszereplők veszik körül. Ám a kontraszt nem állandó: a játék éppen attól lesz érdekes, ahogy a mellékszereplők a maguk túlzásokból építkező világában teljesen normális, magától értetődő gesztusokat tesznek, vagy, ahogy a főszereplők egy ponton a reálszituációk határait feszegetve kezdenek viselkedni. Hargitai ezen túl – a Nemes Nagy Ágnes Színészképzés színjátszóinak segítségével – igyekszik dinamikus közeget is építeni a játszók köré. Az ifjú színészek megjelenése is kétpólusú: először, amikor az árvaház örökbefogadókra váró lakóiként mutatkoznak be, nemcsak a szituáció valószerűségét hangsúlyozzák, de komoly tétet is adnak a jelenetnek. A későbbiekben maszkkal, jelmezzel (és jóval kisebb hatásfokkal) jelenítik meg a falu öregedő népét.

Fotók: Horváth Gábor

A többnyire gördülékeny (bár az első felvonásban helyenként kicsit akadozó ritmusú) előadás hatásában persze komoly része van annak is, hogy a történet éppoly aktuálisnak tűnik, mint megírása idején. A gárda, a szélsőjobboldali eszme Pintér darabjában nem elvakult ideológiaként, hanem a frusztrált, lelkileg-fizikailag sérült, bosszúért lihegő ember menedékeként jelenik meg. A címszereplő, az árvaházból kivett, szeretetéhes, de magát megszerettetni képtelen lány elembertelenedésének története magától a megidézett társadalmi jelenségtől független – de pontosan világít rá arra, hogy a rasszizmus bázisa hogyan szélesedhet ki. A másik pólus pedig a néhány évvel ezelőttinél ambivalensebbnek tűnik. Noha az elhangzó szöveg (első hallás után legalábbis) mit sem változott, talán a székesfehérvári előadás kicsit módosult hangsúlyai, talán az utóbbi évek mind jobban intézményesülő korrupciója okán a korábbinál is kevésbé nézhető jó szemmel az a személyes kapcsolatokra, feketegazdaságra, bratyizásra építő világ, amelyet Rózsi fő célpontja, Attila üzemeltet – nem csupán gazdasági, de még kulturális téren (az amatőr színjátszó kör vezetőjeként) is uralkodva a falu lakóin. Ez a színjátszó közeg – melynek a darab hol finomabb, empatikusabb, hol gonoszabb karikatúráját adja – nyilvánvalóan kevésbé hatásosan jeleníthető meg a Székesfehérvárott, mint a Szkéné Színházban, de az alkotók kalkulálnak is ezzel: az atelier poénok helyett az általánosabb humorforrásokra koncentrálnak. Így például Kozáry Ferenc nem Regős János-paródiát vezet elő, hanem egy túlságosan is professzionálissá vált, egocentrikus, irritálóan leereszkedő stílusú műbíráló karikatúráját adja, jól adagolt, beleérző humorral (s emiatt talán még nyilvánvalóbbá válik, mennyire szükségtelen visszahozni a figurát a darab végén).

Hasonlóan átgondolt a többi karakter felépítése is. Érezhető a gesztusok, a színészi hangsúlyok, a mozdulatok precíz kidolgozottsága, ami éppen a főszereplő estében tűnik némiképp problematikusnak. Pálya Pompónia egészen az „átalakulásig” súlyos pszichológiai esetnek mutatja Rózsit. A kényszeres mozdulatok, a végletesen merev testtartás, a gyakorta sírásra görbülő száj, a torzult artikuláció nem egy szerencsétlen, súlyos megalázottsága miatt frusztrált embert mutatnak, akinek némi igazságot is tulajdoníthatunk, hanem súlyosan beteg lányt, aki egy igazán harmonikus, empatikus közegbe sem volna képes beilleszkedni. Így nem érvényesül a befogadói empátiának az a folyamatos változása, ami az előadás hatásmechanizmusának fontos része lehetne, hiszen már az első jelenetekben sem érzünk egyet Rózsival, a későbbiekben sem érezzük át részigazságait, s átváltozása után sem azon döbbenünk meg, hova jutott el, hanem csak azon, hogy váratlanul mennyire magabiztos és lehengerlően arrogáns lénnyé vált. Abban, hogy együttérzésünkkel mégsem egyértelműen a másik oldal felé fordulunk, a játék hangsúlyainak már említett módosulásán túl szerepe van annak is, hogy Attila domináns jellemvonásaként Egyed Attila a férfiúi érzéketlenséget és az atyáskodásra való hajlamot emeli ki, precíz portrét festve egy olyan férfiról, aki a maga módján – vagyis mindaddig, amíg különösebb áldozatot nem kell hoznia és felvett életszerepéből sem kell kimozdulnia – szeret mindenkit. És akiről a legkevésbé sem hihetetlen, hogy természetszerűleg sodródik a vágyott gyermeket megszülni képes, perspektívavágytól fűtött cigánylány karjaiba. Kerkay Rita alakításában Anita élelmes, helyzetét adottságként elfogadó, jól alkalmazkodó és szükség esetén kitűnően színlelő lány, aki ösztönösen tudja, mikor kell hátrányos helyzetével részvétet keltenie, és mikor élhet női vonzerejével – hogy aztán a győztes(nek hitt) pozícióban a foga fehérjét is kimutassa. A fehérvári előadásban a történet legösszetettebb karakterének Irén tűnik. Varga Gabriella játéka sűrítetten mutatja a figura motivációit: a gyerekvállalás lehetetlensége miatt érzett kétségbeesést és az ennek ellenére is meghatározóan erős anyai ösztönt. S miközben a különböző szerepek, az elfogadás és az elfogadtatás vágya között lavírozva mind görcsösebben próbál megfelelni férjének, a kisközösségben betöltött szerepének és annak a sajátos anyaszerepnek, amelyet a két kamaszlány örökbefogadásával felvállalt, szép lassan elveszít mindent és mindenkit. (Hogy a végül örökbe fogadott csecsemő egy új élet kezdetét jelentheti-e, nyitott kérdés marad.)

A mellékszereplők közül Krisztik Csaba, Andrássy Máté és Kádas József élesen elrajzolt, nemcsak jelmezzel és színészi gesztusokkal, de még látványos pofaszőrzettel is megöregített alakokat játszanak. Krisztik és Andrássy alakításának komoly erénye, hogy a nagyon mulatságos, helyenként már-már kabaréba hajó eszközök alkalmazásakor is megőrzik a figurák emberi arcvonásait; játékuk a folyamatos karikírozás ellenére is teljesen természetes, s a túlzás eszközeivel festenek nagyon is hihető portrét a falu nem is kissé korlátolt, előítéletes, könnyen megvezethető, de végső soron mégis szerethető öregeiről. Kádas József pedig hasonló módon és hasonló eszközökkel építi fel a magát öntörvényűnek gondoló, mindenkin átlátó, de a cselekvésig soha el nem jutó „belső ellenzéki” alakját. Hozzájuk képest a több epizódszerepet játszó Kozáry Ferenc és – a tér adottságait jól kihasználó mozgást is tervező – Blaskó Borbála realisztikusabb eszközökkel dolgozzák ki szerepeiket. Kozáry Ferenc Regős-figurája mellett emlékezetes a hátborzongatóan érzéketlen Professzora is, Blaskó Borbála pedig két erősen eltérő vérmérsékletű figurát hoz színre: a zaklatott intézeti nevelőnőét és az életét csendes apátiában élő Etusét.

Hargitai Iván a saját rendezői eszközeivel működteti a darab hatásmechanizmusát; nem a helyzetek abszurditására játszik rá, hanem az abszurditást játszatja természetesen, helyenként szinte realisztikus eszközökkel. Noha vannak ennek az elgondolásnak sebezhető pontjai – a főszereplő problematikus megjelenítésén túl leginkább ott, ahol az alapmű elnagyoltabb fordulatai az ősbemutatónál is nyilvánvalóbbá válnak -, az elgondolás életképesnek tűnik. És talán nem illúzió hinni, hogy az előadást velem együtt néző figyelmes diákközönséget a történet majd elgondolkodtatja társadalmi sztereotípiákról, szerepekről, elvárásokról és egyáltalán: az emberi kapcsolatokról.

Pintér Béla: Szutyok – Székesfehérvári Vörösmarty Színház

Szereplők: Egyed Attila, Varga Gabriella, Kerkay Rita, Pálya Pompónia, Krisztik Csaba, Andrássy Máté, Kádas József, Blaskó Borbála, Kozáry Ferenc és a Nemes Nagy Ágnes Színészképzés hallgatói

Díszlet: Cziegler Balázs. Jelmez: Kárpáti Enikő. Zene: Dobri Dániel. Koreográfia: Blaskó Borbála. Zongorista: Réti Anikó. Rendező: Hargitai Iván.