Erre a hagyományra épülhetett rá a Kádár-korszakban szelep funkciót is ellátó, a közvetítő médium révén nagy tömegekhez eljutó Rádiókabaré, ahol a humoristák mellett valódi színész nagyágyúk léptek fel, és a Humorfesztiválok, ahol sztárok születtek. A jelenetekből és konferanszokból fordulatok szivárogtak át a köznyelvbe, mondatok váltak szállóigévé, karakterek klasszicizálódtak. A szilveszteri adás, különösen az ekkor bemutatott új Hofi Géza-műsor valódi eseménynek és napokig, hetekig tartó beszédtémának számított. Nagy példányszámban eladott lemezeket hallgattak karcosra, kazetták szalagjai nyúltak meg a sok ide-oda tekeréstől, a Hofi-estekre nem lehetett jegyet kapni –a hakni műfaja virágzott, pódium volt az üzemi ebédlő, nyáron meg a balatoni szabadtéri színpad. Mindehhez egyáltalán nem kellett könyvtárnyi irodalmat átlapoznom – tudományos igénnyel készült szakanyag nem is igazán akad –, ha negyven feletti az ember, akkor maga is ott ült a rádió meg a lemezjátszó előtt. Legföljebb bizonyos életkor alatt még nem mindent értett a közéleti utalásokból.

Ma viszont nincs mit érteni, mert korunk humorista hősei gyakorlatilag nem foglalkoznak azzal, hogy miben élünk. Magánéletről, a hétköznapok apró-cseprő érdektelenségeiről esik mindössze szó, a kontextus egyáltalán nem tágul társadalmivá. És mintha – paradox módon – mégis a korszellemet ragadnák meg: mintha a közvélemény-kutatók által számszerűsített apolitikusság és általános agónia ebben is leképeződne. Mintha a zemberek kizárólag kikapcsolódni vágynának, mások tyúkszaros életén empatikus-megértőn vagy cinikus-kárörvendőn nevetni. Sőt röhögni. A branddé és franchise-zá váló – jobb híján nevezzük így – magyar comedy store-ok és kultúrházak színpadairól biztosan nem vetik oda, hogy „Min röhögtök? Magatokon röhögtök!” Mert ilyen társadalmi mélységekre egyáltalán nem kell számítani. A jópofa sztorikból nem lesz több: példa, parabola vagy (görbe) tükör.Hogy mire ez a lamentálgatás? Az a helyzet, hogy önvizsgálatot tartok. Választ keresek arra, miért tartom el magamtól az általam egyébként nagyon kedvelt műfaj magyar művelőit. A különös apropót ehhez A pesszimizmus előnyei, Kőhalmi Zoltán legújabb estje jelenti, amelynek fókuszában a föntebb említett, az előadó által pedig már rendszeresen emlegetett egyéni szocproblémák állnak a bohócfóbiától az Auchan átrendezéséből fakadó paráig, amit olvasva valószínűleg akár szellemesnek is gondolhatnék, hallgatva-nézve viszont mindössze frappánsnak tartom. Még némi népművelő szándék is felfedezhető az esten. Az elveszett zoknikat az elveszett fiúk hordják a Pán Péterből – mondja. Miközben én ezen mosolygok, mert díjazom az utalást, a közönség erre ugyanúgy nem reagál, mint ahogy Asimov nevénél sem gyullad ki az a bizonyos lámpa a fejekben. A 19. század végi Párizs halálos kimenetelű baleseteinek grafikonja a benchmark a jelenhez; van némi eszmefuttatás a hangalak és jelentés kapcsolatáról meg a magyar nyelv alapnyelvi szavairól. Ha akarjuk, tekinthetjük az estet infotainmentnek is.

A Youtube-on szerzett tapasztalatom szerint a stand up zsáner nálunk manapság nem nagyon terjed tovább a sajátélményekre koncentráló ún. observational comedynél. A mikroközösségek mindennapjaiból nem lesznek ügyek, tagjaikból, a sztorik szereplőiből gyakorlatilag nem lesznek (arche)típusok – maximum Szomszédnéniéknél a székely sztereotípiákra építő figurák –, az előadókból pedig hiányzik az a bizonyos plusz – talán a valódi profizmus vivőanyaga, ami nem egyenlő sem a számtalan haknival, sem a használt vetítéssel vagy a jelmezekkel –, amitől a történetek karakteressé válhatnának.

Pedig ennél jóval szélesebb a spektrum. Nem, nem a „régen minden jobb volt” jelige alatt írok. De mégis, bizton állítom, hogy Gyugyerák Lajos (ly-nal, ugyi) vagy Illetékes elvtárs leszármazottjaira (utóbbinál erős improvizációval is) lenne igény. (Rocker Zsoltik kíméljenek.) Hol az abszurd, a fekete humor? Hol vannak a rázós témák? Bár Kőhalminál van a pénzről való eszmefuttatásnál egy majdnem bon mot, ami onnan indul, hogy a gazdagok élményt várnak, a szegényeknek viszont nincs pénze megvenni, de ez valahogy elsikkad az alapvetően asszociációk ok-okozatára építő szófolyamban. A hangsúlyok, a fókuszok és a szerkesztettség szempontjából ajánlom tanulmányozásra Fazakas Gergely a pedagógustüntetésen elhangzott felszólalását, még akkor is, ha ez egyszeri és megismételhetetlen teljesítmény a részéről, vagy a slam poetryben utazók produkcióit. És bár túlnyomórészt férfiak állnak színpadon az Egyesült Királyságban és az USA-ban is, nálunk viszont alig reprezentáltak a nők. (Istenem, mit nem adnék egy magyar Sarah Silvermanért vagy Jo Brandért!)

Azt el kell ismerni, hogy kilencvenes évek végéhez-kétezres évek elejéhez képest, amikor a legújabb kori stand uposok megjelentek, jelentős a szövegek minőségi ugrása. A monológok egyre kidolgozottabbak és kompaktabbak, van már elejük, közepük, igaz, a végükkel, az „ennyi voltam, viszlát” frappánsabb lekerekítésében rejlik még potenciál (bár ez a műfajra angolszász kultúrkörben szintén jellemző); és az is fontos előrelépés, hogy általánosságban csökken a nyelvi igénytelenség, a jól eltalált élethelyzetek szorosabb-lazább összefűzésében pedig némi dramaturgiai ív is felfedezhető, ami azonban még mindig csupán poéntól poénig tart. Ebben a műfajban nem nagy formák kismesterei alkotnak emlékezeteset. Mondanom sem kell, azzal mennyire jól járnánk, ha kis formák nagymesterei állnának előttünk.

De míg a humor világnézet, a vicc nem az. Ezek a viccek olyanok, mint a gyorséttermi kaják. Ott és akkor működnek, egyszer csillapítják a (humor iránti) éhséget, ám semmi komoly, maradandó élmény nem marad utánuk. Nem tudnék felidézni emlékezetes momentumokat vagy poénokat. Mintha a cigányprímás és Yehudi Menuhin esetének inverzét látnánk-hallanánk: az éttermi meg kocsmaasztalnál működőképes jópofa sztorizás a színpadon meghalna. Hogy egy erős, valóban színpadképes, nem csupán a véletlen és a szerencse folytán odakerült egyéniség nagyobb súlyt adna-e a mikrónál is mikróbb közösségek történeteinek? Végül is amikor Gálvölgyi János szavalta a Bulibárót, szinte A vén cigánynak hangzott.

A mi legújabb kori stand upunk látószöge szűk. Nem kell összekacsintanunk, nem használ kettős beszédet. Nem mond el semmit a kései utókornak arról, miben élünk, ezekből a szövegekből és felvételekből nem rekonstruálható a közérzet. Fecsegnek, mint az a bizonyos felszín. Miközben oly sok mondanivaló lenne. Csak míg az angolszász kultúrában bárkit, bármit beengednek a klubokba és a sportcsarnokokba, elég hozzá a magasan jegyzett minőségi és a népszerűségi index, nálunk ezeket a témákat és az egyértelműen kimondott szavakat, a jórészt alkalmilag összeálló truppokat a független színházak játszóhelyein kell keresni.

FÓKUSZBAN: KABARÉ – további cikkek a színház.NET-en és a 2016/4. számban:
Papp Tímea: Magánügyek, közerkölcsök – a témára hangoló esszé 2016. április 3-án jelent meg a Színház.net-en
Hatházi András: A kabarészínész ürügyén – a témára hangoló esszé 2016. április 14-én jelent meg a Színház.net-en
Szilágyi-Gál Mihály: Felforgatókönyv
Kontextus ‒ a vicc nyelvétől a politikai kabaréig
Ugrai István: Médiakabaré
Egy műfaj huszonöt éve a magyar elektronikus médiában
Kővári Orsolya: Inkább a színházat választottam, mint a színészetet
Beszélgetés Vajdai Vilmossal
Deres Kornélia: Szürreália emlékezete
A kabaré-dramaturgia és Bodó Viktor színházának összefüggéseiről