Májusi számunk címlapja. Pillanatokon belül az újságárusoknál!

Afiúknemsírnak. Kevés például a tudatos érzékenység. Bizonyos felelősségek felvállalása. A reflexió a dübörgő sovinizmusra. Az elnyomókra. Az elnyomónak saját magára.

Pont mielőtt belekezdenék az írásba, a „Hogyan basznak ki a férfiakkal a nemi szerepek” című frappáns poszt kerül az utamba. Jó ráhangolódás, főleg a magamfajta, Berlinben edzett embernek, aki elsősorban a magyar színpadi nőábrázolástól kap hideglelést és dührohamot egy-egy előadás után. A Lobster művésznéven futó blogger írásait egyébként ajánlom mindenki figyelmébe – a szerző neme eldönthetetlen, ezáltal csodálatos módon nem lehet ráaggatni semmiféle címkét.
Magam sajnos nem kerülhetem el az eleve elrendelt kategorizálást: nő vagyok, aki épp a magyar színházi maszkulinitásról fog gondolkodni e cikk során. Nem „női szemszögből”, kedves olvasó. Csak a sajátoméból. Színházrendezőként férfiasnak titulált szakmát űzök, tehát a kisebbséghez tartozom, legalábbis ami az itthoni besorolást illeti. Kismagyar axióma.
Mielőtt rátérnék a színpadi ábrázolásmódok kapcsán felmerülő kérdésekre, hadd kezdjem az egyes próbafolyamatokhoz kapcsolódó sovinizmussal, amely bár nem a néző szeme előtt zajlik, mégis a témába vág. Nagyon fiatal vagyok, ezért a nálam idősebb (főleg férfi) színészek kezelése pár évvel ezelőtt nyilvánvalóan nem csak a nemi szerepek miatt okozott nehézséget, a bizonytalanság gyökerei kiforratlanságból, kishitűségből is eredeztethetőek. Ám bizonyos, a macsó színházon és macsó rendezőkön edződött színészekkel zajló meccsek lehetőségei – amelyek viszont csak és kizárólag a „nekem-ne-mondja-meg-egy-nálam-fiatalabb-és-főleg-nő-hogy-mi-legyen”-mintákból fakadnak – öntudatlan, saját farkukba harapó kígyóként vergődnek az olvasópróbához rendelt asztalra vetve, még mielőtt elkezdődne a mélyebb munka. Ilyenkor nem arról van szó, hogy rossz, amit mondok, csak inkább ne én mondjam.
Nem magamat szeretném sajnáltatni, de ez gáz. Ugyan nem színpadi kontextusban, de mégis egyfajta szerephez, a szerepek évszázadok alatt kővé szilárdult szoborképéhez vezethető vissza. A színházban betöltött szerepek gyakran kiválóan tükrözik a színpadon betöltötteket. Kihez menjek vissza az időben, hogy kicsit megrázzam a vállát? Az ősemberekhez? A kizárólag hímnemű festőkhöz, akik kizárólag hímnemű szemlélőknek hoztak létre egy-egy műalkotást? Ahhoz az egyetemi tanáromhoz, aki a fiú osztálytársaimat arról kérdezte, mit gondolnak a férfiak, engem meg felkért arra, hogy mondjam el, hogyan látjuk az adott dolgot „mi, nők?”. A zömében hímnemű drámaírókhoz, akik zömében férfiaknak írtak-írnak vaskos, több síkot egybeforrasztó, mély szerepeket? A zömében hímnemű rendezőkhöz? A rendezőnőkhöz, akik sokszor ugyanúgy illeszkednek ebbe a rendszerbe? Vagy ha nem, csak „picsognak”? Meg túlfeministák? A jóistenhez, aki Woody Allen szerint egy fekete nő? Egyáltalán ki mondja meg, mi létezik a nemi szerepekből tényszerűen és mennyi a társadalmilag programozott?

Fotó: Fortepan.

Mielőtt kizárólagosnak, sarkosnak tűnnének e sorok, hozzáteszem: kifejezett örömmel tölt el az a pár ellenpélda, amellyel találkozom a magyar színházi terepen és a társadalomban is; de ezen alkalommal a többségről, a becsontosodott, (ön)reflexiót nélkülöző, számomra kifejezetten elavultnak és dühítőnek ható formákról és szerepkörökről esik szó.
A bevezetőben említettem, szembeszökő mivolta okán leginkább a nőábrázolás módjain háborodom fel. Zárójel nyit: értem ezalatt a színésznők értelmetlen vetkőztetését, hülyepicsa, dependens, túlérzelmes, férfias üzletasszony, stb. szerepkörökre való redukálását; ahogy Alföldi Makbettjében Kerekes Éva fehérmájúsága csak és kizárólag a férfiak szájjal való kielégítésében nyilvánul meg; vagy ahogy Kovács D. Dániel Haramiákjában a szelíd szereppel ellentmondásba kerülve csakazértis mellvillantó ruha kerül egy színésznőre, a változás-jelenetben pedig ketten szopják Hajduk Károlyt, mert miért ne? – pár friss példa kiemelése az óceánból. Zárójel bezár.
Jelen írás témája a maszkulin ábrázolásmód, nem a nők tárgyiasítása, tudom-tudom. A fentiek köztudatba rángatása nélkül azonban egyoldalú lenne a kérdéskör vizsgálata. Mint ahogy a „szemétláda apád elhagyta az egész családot” típusú mondatokban sem hiszek – minden játszmához partner szükségeltetik, legyen szó családi, társadalmi vagy adott esetben színházi problematikáról.
Igyekszem szemrevételezni a fentebb citált nőábrázolásokhoz társított férfi szerepköröket. A mostani, májusi számban A hiányzó atya című írásában Zsigmond Andrea idézi Selyem Zsuzsától: „[…] itt csak a férfi lehet ember. Őneki van erkölcse, őneki van írógépe, és őneki van ketrece is hozzá. Nem lettem boldogabb a felismeréstől.”.
Én sem. Előadások után gyakran megesik. Milyen ez a férfi? Apa. Búskomor. Nagy ügyek terhe a vállán. Tipródó értelmiségi. Kisfiú, bár erre gyakran nem reflektálnak az alkotók. Megnemértett. Hataloméhes. Hadvezér. Bonviván. Ösztönállat. Elfojtó. Megváltó. Hivatalnok. Forradalmár. Sunyi. Baszógép. Öntörvényű. Költői. Kiégett. Csalfa-de-elnézzük-neki. Gondolkodó. Erős. Szolgalelkű. Vezető. Energikus. Gyáva. Hősies. Szenvedélyes. Komolyan vehető. Világmegváltó. Elveszett. A főbb gondolatokat közvetítő. Satöbbi. – Szabad asszociációk az elmúlt hónapokban-években látott előadások kapcsán. Sokkal szélesebb spektrumú a szerepkör, mint a nők esetében. Tulajdonképpen lefed mindent. Ez nem jó, megint a nőkhöz lyukadok ki. Egyébként már írás közben rosszul vagyok ezektől a kategóriáktól, de lássuk be, vannak.
Vigyázni kell az osztályzással és a szavakkal. Hermann István szintén az e havi számban, a Mesél a bécsi erdő-kritikájában Znamenák István „feminin hisztérikusságáról” ad számot. Többek közt az ehhez hasonló címkék kongatják meg a fejemben a vészharangot: ha valaki hisztérikus, máris feminin? Ha öntudatos, keményebb, máris macsó nő?
Megfordítom a kérdést: milyen nem a férfi a magyar színpadon? Afiúknemsírnak. Kevés például a tudatos érzékenység. Bizonyos felelősségek felvállalása. A reflexió a dübörgő sovinizmusra. Az elnyomókra. Az elnyomónak saját magára. De ha arra neveltek alkotót és nézőt, nemtől függetlenül egyaránt, hogy ez így mind rendben van, tehát észre sem vesszük, akkor miről beszéljek? A magyarországi ismerőseim például sokszor nem értik, mikor dühös leszek a nemi szerepkörök egysíkú, avítt ábrázolásának láttán. Pár éve egyébként még én is sokkal kevésbé vettem észre. Aztán ha felkerül az érzékenyítő szemüveg, az már nehezen jön le. Ez megint túl nőies szempontrendszer? Mi lenne, ha álnéven adnám ki ezt az írást és azt mondanám, férfi vagyok? Vagy semleges nemű? Nem jó, ilyen nem létezik még Magyarországon.
Egy jövőbeli előadáshoz kapcsolódó interjúsorozatban többek közt arról is kérdezem az embereket, mit jelent számukra a „férfias” és a „nőies”. A magyar válaszadók kilencvensok százaléka a mintáknak és sztereotípiáknak megfelelő válaszokat ad, nemtől függetlenül. A férfi bátor, magabiztos, védelmet adó; a nő lágy, alkalmazkodó, védelemre szoruló. És ez szinte mindenkinek jól van így. Aki mélyebben elgondolkodott a kérdésen, már sokkal nehezebben válaszolt. Egyik ismerősöm egy skálát képzelt el, a megadott tulajdonságokat százalékosan tologatva ide-oda, komplex képet generálva, szerinte mitől férfiasabb vagy nőiesebb az adott illető. Mások szerint hülyeség az egész, manapság már nem szabad ilyen elavult kategóriák szerint besorolni az embert. Megkérdeztem Kovács Ákos énekest is a témáról. Jó, csak viccelek. De ha Kovács Ákost a férfiakról kérdezném, bár valószínűleg kevésbé verné ki a biztosítékot, hasonlóan hímsovén, begyöpösödött, kirekesztő választ adna.
És bár afiúknemsírnak, mert így tanulták meg (férfiaktól és nőktől, a játszma minden szexista résztvevőjétől), lehet, hogy szeretnének. Meg hogy kéne nekik. Ahogy Puskás Panni is megsajnálja őket kritikája bevezetőjében, én is számtalanszor gondolkodtam már el, milyen marha nehéz lehet ennek a macsó, alapvetően szilárdságot sugárzó, elfojtó, mindentudó, erős, stabil, atyai szerepkörnek megfelelni. Honnan és hogyan sajátítsák el? És különben is, jó ez? Nem egyszerűbb együtt?
Apámat sokszor láttam elérzékenyülni, sírni is. Ebben nőttem fel, és nagyon örülök neki. Apám nőies férfi? Közben a klasszikusnak nevezhető, patriarchális, családfenntartói szerepet is viszi. Akkor apám férfias férfi, de van valami nőies stichje? Apám elég hülyén viselkedett régebben, aztán önreflexív lett. Bocsánatot is kért. Állítása szerint maga sem vette észre, mennyire vitték magukkal a társadalmi és családi minták, amelyeket ugyan nem mindig élvezett, de a megkérdőjelezésükig sokkal később jutott el. Apám férfias férfi volt és elnőiesítette volna magát a lélekbúvárkodással? Elkurvult, ahogy irodalmi körökben mondani szokás? Nem. Nem hiszem.
Berlinben több férfi tol babakocsit, mint nő. A kávézóban, ahol épp írom ezt a szöveget, szőke, göndör hajú lány ül, leopárdmintás dzsekiben, nekem háttal. Megfordul. Jé, fiú. Lánnyal van. Jé, nem meleg. Amúgy már semmi nem jutna róla eszembe, de most óhatatlanul felvetődik, mi mindent gondolnának róla Magyarországon.
Beugrik még Diane Torr, a kiváló brit performanszművész (és „drag king”) workshopjából készült dokumentumfilm, a „Man for a day”. A nőnemű résztvevők férfivá válnak két napra: egyéniségüket tökéletesen reprezentáló férfiruházatot öltenek, arcukat elmaszkírozzák, parókát kapnak, alsógatyájukban pedig méretre szabott, kitömött kondom helyezkedik el. Egy gyors kurzus keretében a „tipikus”, férfias mozgást is elsajátítják, testtartás, testtudat, járás, ülés, satöbbi. Utána kimennek az utcára. Metróznak – széttett lábbal ülve –, kocsmáznak, újságot olvasnak. Kis ízelítő annak, aki kíváncsi rá:

Mivel már bőven túlléptem a megadott karakterszámon, be kell fejeznem. Okosabb nem lettem, de hátha sikerül mind a húszmillió olvasót arra sarkallnom, hogy nyissa ki magát egy kicsit. Nem baj, ha mást tanultál, az viszont a te felelősséged, hogy mit állítasz színpadra, mit játszol el, minek mutatsz tükörképet és mit állítasz. Akár nő vagy, akár férfi.
Lobster, a ki-tudja-milyen-nemű blogger soraival zárnám a gondolataimat:
„Ne a nemetektől várjatok identitást. Nem attól vagyok jók vagy rosszak, hogy milyen sikeresen játsszátok a nemi szerepeket. Az egész eddigi emberi történelem arról szólt, hogyan nyomorított meg mindenkit és darált bele mindenféle identitásokba a kollektív ostobaság és a morális gravitáció. Soha senki nem döntött semmiben, így aztán erkölcsöt sem fejlesztett ki senki. Igen, azt mondtam, a valódi erkölcs alapfeltétele, hogy felejtsük végre a középkori erkölcspótlékokat, mint például a nemi szerepek – és hagyjuk egymást dönteni és vállalni a döntéseket. A fundik hajlamosak mindenért ezeknek a szerepeknek a „lebomlását” hibáztatni. A szomorú igazság az, hogy éppen ezek a fiktív szerepek a felelősek minden kínotokért. Bár valóban csak akkor látjátok ezt meg, amikor a szerep végre gyengül, vagy nagyon szorít, egyébként nem vagytok elég bátrak ahhoz, hogy az erősebben keressétek a hibát. (Értsd: a társadalmi elvárásokban.) Inkább magatokat hibáztatjátok, azt mindenkinek szabad.”

Ez az esszé a SZÍNHÁZ májusi számának MASZKULINITÁS-Fókuszát vezette be. A főtéma további cikkei az archivált számban:

Néder Panni: Milyen nem? – a témára hangoló esszé 2016. április 27-én jelent meg a Színház.NET-en
Könczei Csilla: „Dajkám jó hajdútáncos volt”
Maszkulinitások és feminitások a hagyományos tánckultúrában
Zsigmond Andrea: A hiányzó atya
Tompa Gábor színházában
Schuller Gabriella: A férfiasság átrendeződő terei
Zsótér Sándor két rendezése: Macska a forró bádogtetőn; Mindent a kertbe
Závada Péter: A heroikus ego lebontása Schilling Árpád Lúzer című előadásában
Adorjáni Panna: A férfi (hetero)szexuális hatalma
Férfiábrázolás Vidnyánszky Attila Isten ostora és János vitéz című előadásaiban
Antal Klaudia: Apák és fiúk Pintér Béla és Társulata előadásaiban
Herczog Noémi: Ki jön a fehér macsó rendező után?
A TÁGRA ZÁRT SZEMEK próbája a Dollár Papa Gyermekei produkciójában
Puskás Panni: Szent fallosz
Férfivallomások – Sanyi és Aranka Színház
Maul Ágnes: Testek demagógiája
Nemiszerep-leosztások Juronics Tamás koreográfiáiban
Halász Tamás: Közel a távol, avagy faunok, kendő(ze)tlenül
Molnár Csaba – Marcio Canabarro: Tropical Escape, SÍN Kulturális Központ
Elérkezni erre a mezsgyére
Hód Adriennel és Molnár Csabával Szabó-Székely Ármin beszélgetett