…zavartak a szabályok, éreztem, hogy noha úgy tűnik, ezek tartják össze, mégsem ez a színház lényege, igazából ezek fölött van. Meg akartam törni a számomra értelmetlen szabályokat, pimaszkodni akartam velük.

– Elsősorban a színészi létedben következtek be fontos változások az utóbbi időben, amit te úgy fogalmazol meg, hogy független színész is lettél. Az ₁ linkről van szó?

– Igen, ahhoz köthető, emellett a TÁP Színházban is belefogok egy kísérletbe, a következő darabban szeretnék játszani. Korábban ez sosem sikerült, ezért az én jeleneteimet most Fekete Ádám rendezné, aki szintén játszik benne.

– Nem szívesen rendezed magad?

– Ha benne vagyok, nem látom, mi van a háttérrel, a vetítéssel, a többi színésszel, a komplexitás érdekel igazán, nem mondani szeretnék valamit, hanem inkább mutatni, amiben persze benne van az előbbi. Nem bírom elveszíteni a kontrollt az egész felett. És biztosan belejátszik egyfajta gyávaság is, úgy érzem, rendező nélkül magamra vagyok hagyatva.

– Nem gondoltam volna, hogy ez problémát okozhat neked. Inkább az ellenkezője.

– Színészként hozzászoktam, hogy ha játszom, rendeznek. Bár az is igaz, rosszul viselem, ha megmondják, mit csináljak. Arra viszont volt példa, hogy a rendező beállított szinte minden mozdulatot, és mégis jól működtem. Azért alapvetően olyan színész vagyok, aki önállóan gondolkodik, saját magából szeret kiindulni, használja a fantáziáját, de fontos számára rendező.

– Az ₁ link nem TÁP-produkció, hanem a Proton Színházé. Ha jól tudom, Bánki Gergő ragaszkodott a személyedhez.

– Eredetileg hangjátékban szerette volna megrendezni, már akkor engem nézett ki rá. Sok pozitív élményem van az előadás kapcsán, kiderült például, hogy meg tudok tanulni nagyobb mennyiségű szöveget. Sokszor szenvedtem a szövegtanulással, de rájöttem, a szenvedés nagyobbrészt abból fakad, hogy nem tudom megemészteni a szerepet vagy a feladatot, amit meg kellene oldanom.

– Az ₁ linket a magyar irodalom első online regényeként jegyzik, mely két szinten játszódik, egy úgynevezett valóságos és egy cybertérben. A téma köztudottan közel áll hozzád.

– Az 1 link egy cyberregény. Egységes mű, mind nyelvileg, mind szellemileg. Zseniálisan fogalmazza meg a gondolatot, hogy online is van egy életünk, a különböző játékokban, a virtuális világban, a közösségi oldalakon, és ez egyre erősebben jelen van a sorsunkban. Egyszer csak majd át lehet lépni simán a fizikai határon a tudati világba, amit onnan már fizikainak, valóságosnak tudunk majd. Nagyon jó regény, kár, hogy mai napig ismeretlen a szerző. Mindenfajta technika közel áll hozzám, ahogy ez az előadásaimból is kiderül, de mostanában ez is változik. Szeretem használni, de már másfelé tartok. Amikor én dolgozni kezdtem a „technikával”, a Tilos az Á-ban, még videovetítést sem nagyon láttam színházban, a technika önmagában is érdekes volt, mint eszköz és mint jelentés – a Techno Varieté című előadás erről szólt. A technika fejlődésével elavult a használata, pontosabban beépült, önálló jelentése színházban már nincs. Amíg a formák általában nem voltak felbontva, addig nagyon izgattak, ma már a formabontás trend, ez a mainstream, erről szól a kor. Most inkább dimenziót kellene váltanunk. A dramaturgiában rejlő lehetőségek felé fordult a figyelmem, ami egyben formabontás. De amint az előbb tisztáztuk, a formabontás ma már nem formabontás, ez itt a tartalombontás kora.

– A valósággal való játék a te rendezéseidben is megjelenik. Említsük csak a Lö Csibészeket vagy a Babahajót a TÁP repertoárjából.

– Mindig azt gondoltam, hogy többféle párhuzamos világban élünk, és ami történik, az csak egy lehetőség, közben ugyanúgy történhetnek, történhetnének velünk más dolgok is.

– Ezen a két előadáson szépen lemérhető egyébként a dramaturgiák felé fordulásod…

– Mindkettőt fontos előadásnak tartom. A Lö Csibészek sokrétű lett, benne van az élet, amit a szereplők és én a próbák alatt átéltünk, a saját magánéletem, az egymáshoz való viszonyunk, benne van az átírt darab viszonya a Sartre-darabhoz, a szereplők viszonya az íróhoz, és maga a Sartre-darab, az író eszméje, végül ezek ütközése. Több dimenzióban szól a kapcsolatokról, és a történet szintjén is rétegzett. A Babahajó másfajta dramaturgia, ez sem történetet mesél el, hanem egy lehetséges női sorsot mutatunk fel benne. Az idő van elmetszve, és előre álmodunk.

– Magyarországon nagy múltja van a kabarénak, a varietének. A Minden Rossz Varietével is a formák, a szabályok bontására törekedtél anno?

– A magyar kabaré a múlt század elején politikus volt, naprakész, aztán lassan kivéreztették a háború után. Más funkciót kezdett betölteni, amolyan gőzkiengedőt, nem a rendszer alulról szerveződő kritikája volt már, vagy a környezet igazi tükre, mint kezdetekben. A mi Minden Rossz Varieténk, miközben mindennek az elutasítása, egy anarchisztikus varieté, folyamatosan feldolgozza a bőrünkön érzékelhető társadalmi, magánéleti eseményeket. Kicsiben és rendezetlenebbül, de egyfajta folytatása a műfaj elveszett hagyományainak, és nem elsősorban a forma miatt.

– A naprakész reakció az egész repertoárotoknak sajátja valamiképp. Viszont említetted a múlt század eleji kabaré politikus voltát, a TÁP-nál a politika más tónusban jelenik meg.

– Nem politizálunk direkte a Varietében, de ami éppen izgat, felkavar bennünket, az belekerül, ha ez a politika, akkor az. Vannak más, politikus előadásaink, az Alatta – Felette sorozat, a Korrupschőn, a Jövedelmező állás például, de volt már tematikus Varieténk is, menekültügyben. Amúgy tagadunk mindenféle rendszert, politikait, színházit is. Ellenszínház vagyunk. Éljen a Dada! A végeredmény mégis az, hogy igazi színház lesz belőle.

– Nincs semmiféle politikai orientáció?

– Nincs kontroll vagy öncenzúra, csak cenzúra – az öncenzúrát kicenzúrázom –, nincs politikai korrektség sem, de az elfogadás, a tolerancia alap.

– A színészek mindig maguk találják ki a számokat?

– Van, aki magától, de az utóbbi időben már próbálunk is rá, és ott beleszólogatok, beleszólogatunk. Kezdetben nagy reveláció volt a Minden Rossz Varieté, színházi celebek szerepeltek benne, akik élvezték, és színészileg még előre is tudtak lépni. Ilyen feladattal, hogy „légy rossz, legyél kínos”, aligha találkozik egy színész a pályája során, ez felszabadító; rendkívüli teljesítmények születhetnek a kísérletekből. Sok görcstől lehet megszabadulni, mind a színpadon, mind az életben. Körülbelül négy évig tartott a népszerű, kultikus időszak, majd elfáradt kicsit az egész, mindenki kiadta magából a jó ötleteit, és ekkor feltöltődtek a varieték amatőrökkel, civilekkel, és bár így is, ekkor is születtek komoly, valódi pillanatok, de felborult az egyensúly, én is belefáradtam. Az elmúlt két-három év során viszont kialakult egy olyan mag, amely együtt tud gondolkodni, egymásból dolgozik – Fekete Ádám, Laboda Kornél, Egger Géza, Znajkay Zsófi, Hajmási Péter… És visszatérők is vannak, például Takátsy Péter, aki korábban nálunk kezdett színdarabokat írni. Most érte el a Varieté azt a pontot, ahol lennie kell. Sőt, újra nő a közönsége, leginkább fiatalok jönnek.

– Többször érintettük futólag a színészetedet. A következőket írta rólad MGP 2007-ben: „Főszerepe nem jut eszembe, annál több olyan nyúlfarknyi, ahol fapofa mögé rejtekező érzékenységgel teljes sorsot nézett maga köré. Néha szöveg nélkül. Emberismeretéből húzott előnyomulókat, fenyegetőket, sötét lelkűeket, arcátlanokat, züllötteket, lecsúszottakat. Vajdai nem a kivilágított főutak nagymellényű masírozója, hanem a gyanús mellékutcák lopakodója.” Hogy látod, alakult azóta a színészi karriered, karaktered?

– Nem tudom. Az biztos, hogy én nem alakítom, nincsenek vele szándékaim. Ha ilyen ambícióim lennének, a saját darabjaimban játszanék, vagy olyan rendezőket hívnék, akik rám osztják a szerepeket. Azért érzem jól magam a pályán és az életemben is, mert az ambícióimat hamar sikerült elveszítenem. Tudatosan. Egy színészt nem lehet kielégíteni szerepekkel. Hatvan-hatvanöt és fél százalékban lekötik színészi szükségleteimet a Katonában kapott feladatok. Emlékszem, a Szerencsés flótás rendezése közben gondolkoztam el azon, hogy is vagyok én a színészettel. Fekete Ernő játszotta a főszerepet. Nagy hatást tett rám, csodálatosan próbált, odaadóan, precízen, ezzel nagyon megkönnyítette a munkámat. Aztán egy Gothár-rendezésben megpróbáltam így hozzáállni, ilyen rendesen viselkedni. Kudarcot vallottam. Péter nem volt nyitott az odaadással próbálkozó Vajdaira. Ha instrukciót kapok, nehezen állom meg, hogy ne szóljak vissza, főleg ha egyfajta cinizmus is sugárzik közben felém.

– Úgy érzed, a te színészi létedre vonatkozik speciálisan Gothár Péter cinizmusa?

– Nem, nem. ő így dolgozik. Rokonnak érzem egyébként azzal, ahogy én rendezek, bár más pontokon, mások a kijáratok. A mostani Gothárban sokat sikerült pótolnom színészi odaadásból, gyakorolnom a szakmai alázatot. Persze rendezést is mindig tanulok azokból a szituációkból, melyekben színész vagyok.

– Van a színészi jelenlétednek valamiféle bohóc volta. Nem olyan módon formálsz meg egy szerepet, játszol el egy karaktert, ahogy azt tanítják, hanem keresztülfolyatod, de mindig magad maradsz.

– Részben lustaságból és gyávaságból adódik valószínűleg, de ez a másodlagos. Tudom, hogy ez jól megy. Gondolkodó ember vagyok, véleményem van, határozott hozzáállásom a világ dolgaihoz, és ezen keresztül könnyebb beleállni. Még a főiskolán és utána tapasztaltam meg párszor azt a fajta színészi létet, amikor belebújunk a szerepbe. Sokkal nagyobb munkával jár, és a rendező részéről nagyfokú bizalom szükséges ahhoz, hogy sikeresen végigmenj ezen az úton. Sok kis szerepet játszottam az évtizedek során, és úgy ítéltem meg, ott erre nem igazán van szükség és leginkább idő. Az ügyességemmel, a technikámmal és a szellememmel tudok dolgozni. Ahhoz, hogy belebújjak a szerepekbe, egyértelműen színésznek kellene lennem, megfelelő adottságokkal kellett volna születnem, vagy olyanfajta technikát kialakítanom az évek során, rengeteg energiával, amivel ez működik – Sztanyiszlavszij. Akkor viszont egyértelműen a színészetet választom, miközben én elsősorban színházi embernek tartom magam. A színház egésze érdekel, és ennek keretében jó, hogy színész is vagyok. Vagyis inkább a színházat választottam, mint a színészetet. Eleinte tudattalanul, később abszolút tudatosan. Öregkoromban, amikor már nem lesz annyi energiám mindenre, talán majd teljesen színésszé válok, és akkor reklámokat, gagyi sorozatokat is elvállalok.

– Abban, hogy megtehetted, a színház egészét választod a színészet helyett-mellett, Zsámbéki Gábor fontos partner volt.

– Persze, nem ellenezte, sokszor kimondottam támogatta. Amikor benne voltam a Korai Örömben, beugrottak helyettem, hogy el tudjak menni turnéra. Nem mindig értette, mit csinálok, de hagyta, és ez nagyon nagy szó. Most is tekintettel van rám a Katona, és a tevékenységemet most is elismerik. Talán szeretik is, hogy van itt egy ilyen színész… aki még egy ilyen izé is.

– Belülről nézve hogyan változott a Katona Zsámbéki Gábor távozása óta?

– Képzelj el egy csodálatos, régi házat, lenyűgöző belső terekkel, és képzeld el, hogy egyszer csak kinyitják a spalettákat, mire beömlik a fény, és átjárja az egészet a levegő – így tudnám leírni a változást. Zsámbéki komoly, klasszikus, nagy igazgató volt, az utolsó bölények egyike. Az ő érdeme, hogy olyan emberre bízta a színház vezetését, aki kinyitotta az ablakokat. A Katona igazán élő színház volt mindig, ha bemutatóra készülünk, mindenki arra kattan rá, abban van benne. Nem mellékesen jön be és próbál, azzal, hogy úgyis eljátssza majd valahogy, úgyis lesz majd valami, hanem pár hétre ez az előadás lesz az élete; szabadon alkotunk, igazi műhelymunka folyik. A hozzáállás és a szellemi függetlenség tekintetében tehát nem változott a helyzet Máténál sem. Emellett próbál új közönséget szerezni, a fiatalokhoz is szól, több rétegben zajlik a munka – ez erős és jó váltás. Megalapozott értékelésre majd egy évtized múltán kerülhet sor. Problémákat persze mindenhol lehet sorolni. Talán a bemutatáskényszer tekintetében lehetne változás, hosszabban készülhetnének az előadások, mert ennek, épp a fent említettek miatt, a Katonában volna értelme, ez a társulat kihasználná az időt az elmélyültebb felkészülésre.De minden színház a tao szorításában él.

– A tao nem a minden rosszban fellelhető jó?

– Amíg ez egyfajta plusztámogatást jelentett a kultúrának, jó volt, a függetlenek is tudtak belőle profitálni, de amióta be kell építeni a költségvetésbe, és nemcsak a kultúráról, a színházakról, hanem stadionokról is szól, már nem az.

– Van gyakorlati jelentősége, hogy Zsámbéki elsősorban rendező volt, Máté Gábor pedig elsősorban színész?

– Nincs. Mindkettőnek az igazgatóságáról van szó, ami nagy teher is. Folyamatos alkuk, tárgyalások, önkormányzathoz járkálás, gazdasági dolgokkal pepecselés, egyensúlyteremtés kívül-belül… Ezek ölik a művészi munkát. De mindenből lehet tanulni, rendezőként és színészként is.

– A Katona és a TÁP is próbál a fiatalokhoz szólni, feléjük nyitni. Mekkora feladat ez?

– Mostanság pont az Ifjúság című film kapcsán gondolkodtam arról, hogy hiába tudom követni a legfiatalabb generációkat az ízlésváltozás, az új stílusok felbukkanása tekintetében, hiába értem és fogadom el a gondolatváltást, a világ megváltozását, a generációs probléma mégiscsak onnan fakad, hogy azt a fajta erkölcsiséget, morált – nem biztos, hogy ez a megfelelő kifejezés –, ami bennem van, amit felszedtem az évek során, nem tudom kitörölni. Emlékszem, mindig problémám volt, hogy az idősebbek nem értenek meg. Csak idősebb korában jön rá az ember, hogy mégiscsak nekik volt igazuk. Nagyon sok esetben.

– Hogy tetszett Sorrentino filmje? Az Ifjúság?

– Szar volt, sokat vártam tőle, ehelyett csak közhelyeket és giccset kaptam, nagyon megmondta a film, hogy mi van, mi lesz. A problémafelvetése jogos, van benne pár szép jelenet, nagyszerűek a színészek, de jobban tette volna, ha nem válaszol mindenre. Nem úgy a Sils Maria felhői, ami ugyanezeket a problémákat veti föl, de a válaszokat rám bízza, nem néz hülyének.

– Közben találtál jobb kifejezést a morál helyett?

– Egyelőre nem. A Harper Regan egyik szereplője mondja, hogy a mai fiatalok nem immorálisak, hanem amorálisak.

– Te is úgy látod, hogy bajban vannak a fiatalabb generációk?

– Úgy. De beszéljünk csak a művészgenerációkról, mert azokat jobban ismerem, a mostani huszonévesekről. Alig alakulnak közöttük hosszabb távú kapcsolatok. Ezt részben az én generációm – a szülők, khm, khm – hibájának tartom, másrészt a rettenetesen gyors változásban látom az okát. A történelem során ilyen radikális változás nem zajlott még a világban. Ez követhetetlen az idősebb generációk számára, tanácstalanok abban, hogyan kell nevelni, példát mutatni a számukra teljesen megváltozott, idegen világban. Ezért hiányoznak a fiataloknak a morális alapok. Nagyon nehéz racionálisan közölni velük emocionális dolgokat.

– Te megöregedtél?

– A nénikéd! Most nagyon jól érzem magam, pedig féltem ezektől a koroktól. Tiszta az agyam, friss a testem, és nem, nem öregedtem belül.

– De azt is elmondhatjuk, amit fiatalon nem voltál hajlandó megérteni, magadévá tenni, abból lett a TÁP. A színházi, színészi lét merevnek ítélt szabályaira gondolok, amiről többször meséltél az indulás kapcsán.

– A színész az élete történetét úgy tudja elmesélni, mint szerepek történetét. Ez a saját élettörténete. Erre hamar rájöttem, részben Halász Péternek köszönhetően. Én akartam saját életet is. Igen, zavartak a szabályok, éreztem, hogy noha úgy tűnik, ezek tartják össze, mégsem ez a színház lényege, igazából ezek fölött van. Meg akartam törni a számomra értelmetlen szabályokat, pimaszkodni akartam velük. Együnk a színházban, aludjunk a színházban, legyen egy elő-adás fél perces, a többit töltsék el gondolkodással a nézők, hogy „ez meg mi volt?”. Így kezdtem. Akkor még szentségtörésnek számított az is, ha a nézőkkel közvetlen kontaktust teremtünk.

– A közönséggel való kapcsolat kialakításában abból indultál ki, hogy te mit szeretnél, hogyan kezeljenek nézőként?

– Nem feltétlenül. Eleinte nem. Később talán. Paradox, de azt, hogy beülök egy színházba és megszólítanak, nehezen bírom. Mi, ha piszkáljuk a nézőt, olyan előadásban tesszük, amelyben tudják, hogy ez vár rájuk. De a bevonás sosem bántó. A hetvenes években ütötte fel a fejét egy olyan jelenség, hogy bevonták a nézőket, bántották őket, a félelmeiket használták ki. Ez engem sosem érdekelt, és azt hiszem, ha kell, tudunk velük beszélni, nem szerepelniük kell, de érvényesen szólhatnak bele az előadásokba. Tisztában vannak vele, hogy közönségnek lenni nálunk aktív részvételt jelent, hogy nem pihenni várjuk őket. Dolgozzanak kicsit. Több olyan tagunk van egyébként, aki a közönségből jött. Fekete Ádám például egyszer csak fölpattant a színpadra…

Schiller Kata felvételei

– Mit emelnél ki a TÁP elmúlt huszon-egynehány évéből? Felvázolható valamiféle fejlődéstörténet?

– A rendszerváltás időszakában jöttünk létre, a mi történetünk a rendszerváltás és az elmúlt huszonnégy év története. Pontosan lemérhető rajtunk minden. Mikor, min, milyen körülmények között, hogyan dolgoztunk. Soha nem vártuk a jobb lehetőségeket, mindig olyan keretek között nyomtuk, melyeket a körülmények megengedtek. Néha van pénzünk előadást csinálni. Ez a mi fejlődéstörténetünk.

– A társulat, a repertoár szempontjából?

– A TÁP Színháznak mindig volt egyfajta szellemisége, ehhez passzoló előadásokat mindig hívtam. Kerestem, figyeltem azokat az embereket, akik ránk tudnak kapcsolódni. Egy idő után ezek az emberek maguktól jöttek, a sokéves működés eredménye pedig, hogy ma már azt is értik, hova jönnek. Adódik néha probléma abból, hogy jelentkeznek színészek, hogy dolgozni akarnak, és azt várják, hogy én kezdjek velük valamit. Soha senkit nem küldök el, de előbb-utóbb meg kell érteni, ez arról szól, hogy ő mit kezd velünk. A lényeg, hogy van itt egy szellemi tér, aknázza ki a fantáziáját, csináljon valamit, amit ő szeretne – ebben tudom segíteni. Pár éve kialakult egy újabb társulat a TÁP körül. Nem fizetett emberek, önszántukból vannak együtt rendszeresen, vagy többszörös visszatérők. Egyébként a hosszú évek alatt így vagy úgy megfordult nálunk a szakma több mint fele.Úgy érzem, kicsit szerénytelenül, az elmúlt két és fél évtizedünkkel jelentős részt vállaltunk a háttérből a színházi élet fejlődésében, a látásmódok tágításában.

– Említetted, hogy régóta szeretnéd színpadra vinni az Utas és holdvilágot. Miért fontos neked?

– Gyönyörű szöveg, már foglalkoztam vele egy teljes évet, amikor hangjátékot készítettem belőle. Az is érdekel benne, hogy meg tudom-e szólaltatni olyan nyelven, ami a fiatalok számára is érthető és élvezhető. A gyerekkoromat most fedezem fel a gyerekeimen keresztül, ezután jön az Utas és holdvilág.

– Mózsik Imrével dolgozol egy új darabon. Haláldarabon, ugye?

– Már a kvantumfizikánál tartunk, bebizonyítjuk, hogy nincs halál. Imrével dolgoztam a Lö Csibészekben, nagyon jó munka volt, fontos előadásom, de teljes kritikai csendben játszottuk. Aztán eljött Koltai Tamás, írt róla az ÉS-be. Azóta telt házakkal játsszuk. Erről jut eszembe, régi tervem összehozni a Kurátorok mintájára a Kritikusokat.

– Eszerint van véleményed a kritika állapotáról.

– A kritika nagyon fontos és keserves állapotban van Magyarországon. Beleragadt abba, amibe az egész ballib értelmiség. Sokan sértettek, és azzal küzdenek, hogy a színház megosztott. Nem ezen kéne rugózni, a helyzetet nem ők fogják megváltoztatni, sőt, vannak, akik egyenesen gátjai az esetleges megbékélésnek. Arról már lehetne gondolkodni, hogyan lehet szólni ehhez a megosztott társadalomhoz. Ne kardozzanak, írjanak jó, elemző kritikákat, magyar nemzeti nyelven! Mi is, amikor felismertük a helyzetet, a kort, Magyar Nemzeti TÁP Színház lettünk. A Nemzetért dolgozunk, a hazánkért, „megtanultuk, megőrizzük, tanítjuk, továbbadjuk a szüleink nyelvét, a gyerekeink hangját elvenni nem hagyjuk”! Nem véletlenül hangzik el oly sokszor elő-adásainkon a Magyar Nemzeti dal, bocsánat, a Himnusz! Mostanában találtunk egy, erről az oldaláról kevésbé ismert költőt, Fekete Györgyöt, akit közel érzek magamhoz, sok mindent csinál a művészet területén is, az ő verseiből fogunk dramatikus verses estet készíteni! Volt idő, mikor azt hittük, ez a múlt. De ez a jövő – NK(A).

Az interjút készítette: Kővári Orsolya

FÓKUSZBAN: KABARÉ – további cikkek a színház.NET-en és a 2016/4. számban:
Papp Tímea: Magánügyek, közerkölcsök – a témára hangoló esszé 2016. április 3-án jelent meg a Színház.net-en
Hatházi András: A kabarészínész ürügyén – a témára hangoló esszé 2016. április 14-én jelent meg a Színház.net-en
Szilágyi-Gál Mihály: Felforgatókönyv
Kontextus ‒ a vicc nyelvétől a politikai kabaréig
Ugrai István: Médiakabaré
Egy műfaj huszonöt éve a magyar elektronikus médiában
Kővári Orsolya: Inkább a színházat választottam, mint a színészetet
Beszélgetés Vajdai Vilmossal
Deres Kornélia: Szürreália emlékezete
A kabaré-dramaturgia és Bodó Viktor színházának összefüggéseiről