A vígszínházi legújabb Istenítéletnek van egy kivételes jellegzetessége: elkészült a bemutatóra. Teljesen. Van eleje, közepe, vége…

Ilyenkor egy egészen picikét elszomorodik az ember. Mert olyan jó lenne nem ismerni a múltat, nem emlékezni arra, hogy ezt én már láttam. Mármint a Mohácsi János rendezte Istenítéletet. Sőt, már kétszer is láttam. Mutatis mutandis pontosan ezt az Istenítéletet. Először 1995-ben Kaposváron, majd 2008-ban Pécsett, most, 2015-ben meg a Vígszínházban. Külön tanulmányt érdemelne, hogy egy-egy jelentős alkotó miért tér vissza – olykor sok év, akár több évtized kihagyással – többször is ugyanahhoz a műhöz. A néző szemszögéből nyilván az a legjobb, ha a művész azért veszi elő az egyszer már megrendezett drámát, mert valami új, a korábbi rendezésben árnyékban maradt vagy talán nem is érintett jelentést fedezett fel, és most ezt a felfedezést osztja meg velünk. Peter Brook két teljesen eltérő értelmezésben rendezte meg a Hamletet 1955-ben, majd 2000-ben; Jurij Ljubimov például A szecsuáni jólélek-nek futott neki kétszer: pályája elején, 1964-ben és pályája utolsó szakaszában, 1999-ben, ez utóbbit felújításnak nevezte, de szemtanúk és az elérhető kritikák szerint nagyon sok ponton, lényeges kérdésekben tért el a két elő-adás egymástól. De nem is kell ennyire messzire mennünk ilyen példákért: Zsámbéki Gábor a Mirandolinát megrendezte Kaposváron (1968) és a Nemzeti Színházban (1982; a színikritikusok szavazatai alapján Udvaros Dorottya az évad legjobb női alakítását nyújtotta a címszerepben). Vagy ott van Ascher Tamás, aki az Alkésztiszt először mint vizsgaelőadást rendezte meg 1972-ben, majd 1985-ben Kaposváron, pontosabban Boglárlellén újra megrendezte (Pogány Judittal a címszerepben). De nem egyedülálló ez az eljárás, az újraértelmező színrevitel Mohácsi pályáján sem, elég csak a Képzelt beteg pécsi (2008) és Örkény színházi előadására (2013) gondolnunk, melyek tragikum- és komikumértelmezése jelentősen, elgondolkodtató módon eltért egymástól. És akkor még nem beszéltünk a Bolha a fülbe-ről, amit szintén többször megrendezett (1997, 2004: Kaposvár; 2012: Radnóti Színház), a Csárdáskirálynőről (Kaposvár, 1993; Székesfehérvár, 2011), vagy ott a Veszett fejsze, amelynek kaposvári (2005) és szatmárnémeti (2010) előadása azonban – emlékeim szerint – nagyon kevés ponton tért el egymástól.

A vígszínházi előadás. Schiller Kata felvétele

És most itt az Istenítélet. Nagyon jó előadás volt a kaposvári, meg is kapta 1995-ben a színikritikusoktól Az évad legjobb rendezése díjat. De a pécsi még jobb volt, 2008-ban haza is vitte a POSZT-ról Az évad legjobb előadása díjat. Most pedig, hála a POSZT idei válogatóinak, a vígszínházi előadás ismét ott lesz Pécsett a versenyprogramban. Nem kétséges, hogy ez a produkció benne van a 2015–2016-os évad top-mezőnyében. Csak éppen nem sokban különbözik az előző kettőtől, de különösen nem a 2008-as pécsitől. Persze akár örülhetünk is annak, hogy egy jelentős előadás rendszeresen színpadra kerül az ország más és más városaiban, hozzájárulva ahhoz, hogy minél többen szeressék meg a színházat.

A vígszínházi legújabb Istenítéletnek van egy kivételes jellegzetessége: elkészült a bemutatóra. Teljesen. Van eleje, közepe, vége, kidolgozott minden, a díszlettől és a jelmezektől kezdve a színészi játékon át Kovács Márton zenei világáig minden perfektül meg van tervezve/meg van rendezve (copyright Pécs 2008). Talán nemcsak bennem van a hiba, hogy jobban szerettem például a Csak egy szög (Kaposvár, 2003) vagy a Sárga liliom (Nemzeti Színház, 2004) zabolátlan harmad- vagy félkész állapotát a bemutatón. És nagyon élveztem, hogy hónapokkal később az előadás új színekkel gazdagodva, kristálytiszta minőségben szólalt meg, megőrizte mindazt a premier fésületlenségéből, ami akkor hatott. Ez a vígszínházi Istenítélet, attól tartok, nem fog változni. Persze a mostani is jó, most is nagyot szól ez a remake, méltán szereti a közönség.

Az értelmezés
Millernél a dráma első felvonása Parris tiszteletes házában játszódik, az utolsó (negyedik) pedig a tárgyalóteremben. Zárt terek, a társadalmat alkotó legkisebb és legnagyobb egység szimbólumai: a családi fészek és a mindenkire érvényes törvények igazát hirdető bíróság a kezdő és a zárójelenet helyszínei. A salemi boszorkányoknak 1953-ban nyílt aktuálpolitikai üzenete volt – jókora botrány is lett belőle! –, hiszen mindenki értette, hogy Miller azért beszél az 1690-es évek massachusettsi boszorkánypereinek tébolyáról, hogy leleplezze a McCarthy-izmus elvakult kommunistaellenes hajtóvadászatát és a koncepciós pereket. Evidens a párhuzam, s szomorú tény, hogy Szókratész koholt vádak alapján született halálos ítéletétől Tiszaeszláron át a Rajk- és Slánský-perig – és tovább a mai napig – nagyon hosszú a diktatorikus politikai gondolkodás toposzává emelkedett koncepciós perek dicső listája. Az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság működése miben sem különbözik a Vida Ferenc vezette vérbíróságtól, s még a vádak melletti érvelés is hasonló: „…a boszorkányság ipso facto megjelenésében és természete szerint láthatatlan bűn. Ezért ki is lehetne tanú? A boszorkány és áldozata. Senki más. Azt pedig nem remélhetjük a boszorkánytól, hogy bevádolja magát, ez természetes. Tehát az áldozatnak kell hinnünk” – mondja Danforth alkormányzó, de a megfelelő kulcsszavak cseréjével (boszorkányság = rendszerellenesség vagy egyszerűen másság; boszorkány = lázadó, imperialista, zsidó, néger stb.; áldozat = hatalomnak kiszolgáltatott ember) megkapjuk a koncepciós per örök dramaturgiáját. De Mohácsit nem a koncepciós per mögötti hatalom érdekli, hanem a tömeg működési mechanizmusa. Természetesen minden színrevitelben megkerülhetetlen kérdés a boszorkányperek mögötti társadalmi közeg ábrázolása, hogy a hatalom képes-e elhitetni a koncepciós perek „igazságát”, vagy legalábbis elfogadtatni, hogy a zsarnoki önkény e szélsőségesen pusztító formában is megnyilvánulhat. Mohácsi nagy találata – ami nemcsak mindegyik Salemi-értelmezésének kulcsa, de ugyanez a koncepció az alapja a Megbombáztuk Kaposvárt (2000), a Csak egy szög (2003), az 56 06/őrült lélek vert hadak (2006) és az E föld befogad (2014) színrevitelének is –, hogy a rendezés számára a tömeget alkotó egyes emberek magatartása, a tetteiket irányító moralitás a legfontosabb. Mohácsi színpadán hirtelen arca lesz a tömegnek. Döbbenetes élmény azzal szembesülni, hogy igenis mindenki maga dönt, mikor, miért, milyen pozícióban és milyen tettekkel válik a tömeg részévé. Ezért viszi ki Mohácsi a tiszteletes parókiájából a szabad ég alá a nyitó jelenetet, s ezért tartja meg minden tömegjelenethez a Khell Zsolt tervezte hatalmas, nagyon kényelmetlenül használható lépcsősort. Nincs felmentés a pogromok és könyvégetések résztvevőinek, de a B-közepek bőrfejűinek sem; az istenítélet üres lózung, mindenkinek vállalnia kell önmagát. Mohácsi színpadán szörnyű jelentést kap a máskor magasztos pátoszt sugárzó nyilvánosság ereje kifejezés. Amikor Salem lakóit saját sorsokkal ruházza fel, nem hagyja őket beleszürkülni a semmiért nem felelős, vandál tömegbe, nem engedi meg, hogy kibújjanak a felelősség alól. Ez a színház szembesít örök önmagunkkal: kiábrándító látlelet a mindenkori hatalom alantas célokat követő, manipulatív erejéről, a magányos állampolgár kiszolgáltatottságáról, az önös érdekből való gyáva meghunyászkodásról és a puszta létért bármire képes emberi természetről. Ez nem a remény színháza, de nyers figyelmeztetés; rossz érzés tudni, hogy ilyenek ők, Salem lakói. Mert ilyenek vagyunk/leszünk mi is, ha a hatalom úgy akarja.

A pécsi előadás

A szöveg
Az 1994-es és a 2008-as előadáshoz Máthé Elek fordítását használták, 2015-ben újrafordították a Mohácsi fivérek Arthur Miller Salemi boszorkányok–ját. Természetesen már a kaposvári előadás esetében is erős fenntartásokkal kellett kezelni a megjelölést, hogy „Máthé Elek fordítása”, hiszen a Mohácsi-elő-adások színen elhangzó szövege a közös munkafolyamat során formálódik, a „fordítás”, az „eredeti szöveg” – már ha egyáltalán van! ‒ minden esetben csak kiindulópont, amelyet az alkotók, a színészek improvizációi, „hozott szövegei” alakítanak, olykor fontos pontokon teljesen átalakítanak. Például a veretes fordítás Proctorné gúnyoló „szájahűlt asszony” kifejezése Kaposváron nemesedett a nézőteret sokkoló, de a kor, a társadalmi kontextus, nem utolsósorban pedig az előadás hatásmechanizmusának mély ismeretéről tanúskodó „fapicsá”-vá. A szövegváltozatok közül nyilvánvalóan a vígszínházi, vállaltan új fordítás tartalmazza a legtöbb nyers fordulatot és persze sok, a Mohácsi fivérektől megszokott nyelvi leleményt, különös, cserepeire tört párbeszédet, groteszk megszólalást. Nagy erénye ennek a szövegnek, hogy egy-egy pillanatra el tudja feledtetni Miller komor világának gonoszságban és vérben tobzódó szörnyűségeit.

A díszlet
Khell Zsolt díszlete – nyilván apró változtatásokkal – ugyanaz ma is, mint volt egykor Kaposváron és Pécsett. Látványos tribün, meredek lépcsősor, amelynek lépcsőfokai valószínűtlenül magasak, itt le-fel szaladgálni színészpróbáló feladat, sőt olykor akrobatikus teljesítmény. Amikor felemelkedik, alatta a Proctor-ház ebédlője/nappalija, jobb oldalán magasba – az utcára? – vezető lépcső. De itt a harmadik lépcső billeg, s mindenki, aki ide érkezik, vagy innen távozik, ezen a lépcsőfokon egyensúlyát veszti, megbotlik, majdnem elesik. Vállaltan burleszk-elem a legszörnyűbb tragédiákba ágyazva. Cseppben a tenger, a Mohácsi-módszer esszenciája van itt képbe (és színházi hatásba!) fogalmazva: nem enged egyetlen hangulat, pontosabban egyetlen műfaj mellett lehorgonyozni, mert hiába, hogy a néző Proctor családi és Salem társadalmi poklának történéseivel van elfoglalva, egy idő után kifejezetten várja, sőt elvárja, hogy ki-ki megbotoljon (és káromkodjon, értetlenkedjen, dühöngjön), amint e lépcsőfokhoz ér.

A kaposvári előadás

A jelmez
Nem tudom, miért cserélte le Szűcs Edit Kaposváron és Pécsett nagyon jól bevált, a szürke különböző árnyalataiban tartott, puha rongyokból készített ruháit Mohácsi Remete Krisztina durvább-katonásabb, általában cipzáras, sokkal több színű ruháira, de persze ezek is hatásosak. A lányok ruhái a Vígszínházban merészebbek – Szilágyi Csenge Abigailjének dekoltázsa hangsúlyosan a csábító nőiséget emeli ki –, a férfiakéi egyenruhaszerűbbek lettek.

A színészi játék és a zene
Nagyon magas hőfokon kezdődik az előadás, a színészeknek teljes intenzitással kell a játékba vetniük magukat: még mielőtt felmegy a függöny, halljuk a már-már samanisztikus őrjöngést, a tömeg fékevesztett dobogását, az éneket. Ez az a pont, az első jelenet (Salem lakóinak meg- és bemutatása), ahol a vígszínházi előadás a három változat közül a leggyengébb. őszintén szólva nem egészen világos, miért nem működik itt az, ami Kaposváron és Pécsett a reveláció erejével hatott. Persze nem jó, hogy Kovács Márton és zenésztársainak ütőhangszerei elnyomják az éneket, így abból alig-alig lehet valamit is érteni, de ez nem elégséges magyarázat arra a gyorsan eluralkodó unalomra, amely e jelenetből árad. Hiányzik a színészek közötti harmónia, a gördülékeny összjáték, az az együttmozdulás, azok az egymásra figyelésből megszülető egyéni pillanatok, amelyek csakis egy társulat nagyon időigényes összeérési folyamatának lehetnek az eredményei. A zene amúgy a Kovács Mártonéktól megszokott remek színvonalon kíséri végig az előadást, értelmezi, már-már befolyásolja a cselekmény alakulását.

Nehéz egyetlen kritikában akár csak az említés szintjén is végiggondolni a három, sokszereplős előadást (Kaposváron voltak a legtöbben a színpadon, Pécsett kevesebben, s én úgy érzékeltem, Mohácsi a Vígszínházban léptette fel a legkevesebb szereplőt). Ezért csak egy-egy, nagyon emlékezetes pillanatot emelek ki. Pécsett és a Vígszínházban is Herczeg Adrienn játszotta/játssza Proctornét, s ez az alakítás mindkét alkalommal kiemelkedő minőséget jelent: a kemény, majdnem mindvégig rezzenéstelen arc, a bigottan vallásos neveltetés és magatartás mögött pontosan érzékelhető a féltékeny nő, a férjét teljes odaadással szerető asszony. Proctort Kaposváron Kelemen József, Pécsett Zayzon Zsolt játszotta, a Vígszínházban Stohl Andrásé szerep. Három kitűnő szerepformálás; sokadszor tölt el örömmel a tény, hogy ennyi ki-emelkedő színvonalú férfi színészünk van ebben a korosztályban. És akkor néhány villanás időrendben: Znamenák István, Pál András, Hevér Gábor Hale tiszteletese – a tiszta hittől a hatalom cinizmusának felismeréséig vezető út ábrázolásának három megközelítése; Parris tiszteletes szintén három, fajsúlyos alakításként él emlékezetemben: Kovács Zsolt, Kocsis Pál, Hegedűs D. Géza; Rebecca Nurse-ként Molnár Piroska (Kaposvár) és Kútvölgyi Erzsébet (Vígszínház) manírok és a mártíromság kínálta külsőségek nélkül a bölcs embert mutatta, aki belenyugszik a világ gonoszságába; Hawthorne-ként Köles Ferenc volt számomra a legjobb (Pécs), míg Danforthként Fesztbaum Béla (Vígszínház).