Hiszen Punchék, azaz Puncsék mi vagyunk. Vagy ha nem is mi, de a szomszédjaink, vagy a szomszédjaink szomszédjai feltétlenül. Őszintén szólva tanácstalan vagyok. És kérem szépen vissza a Hisztimese kellemetlen anyukáját inkább. Vagy ha lehet választani (és miért ne lehetne), a Manna Produkció és a Maszkaron Társulat közösen színre vitt meséjét, A Macskaherceg kilencedik életét; ezt nagy örömmel.

Az Európai Szabadúszó Művészek Egyesületének (ESZME) a Stúdió K-ban lezajlott harmadik fesztiválján szereplő bábelőadásokat követően (egészen pontosan hetet láttam a nyolcból, a Tatay Színház Vitéz László vándorúton című előadásához nem volt szerencsém) az az érzésem, hogy ha gyerek lennék, minden bizonnyal csak arra a kakaóra és kalácsra emlékeznék a hétvégi színházból, amivel egyes előadásokat követően a nézőket várták. Egyrészt mert a gyerekelőadások is jobbára felnőtteknek szóltak (ezeket nemigen értettem volna), másrészt, mert ha mégis gyerekeknek, volt olyan, amin hisztiztem volna.

Hisztimese. Fotó: Kallos Bea

Vasárnap délután csak azért nem hisztiztem, mert a felnőtteknek ezt nem illik, csak mert valami nem tetszik nekik: a miskolci Csodamalom Bábszínház és az ESZME közös (3+)-os Hisztimeséjének színvonala ugyanis erősen alulmúlta a többi produkció minőségét. A történetbeli Zsófi (Nagy Petra) – állítólag – nagyon szeret hisztizni, de minél tovább nézzük a játékot, annál nagyobb a gyanúnk, hogy ennek egyetlen oka a leginkább fád hangon megszólaló édesanyja (Törőcsik Eszter). Az utóbbiról főképp az látható, hogy kevéssé alkalmas a gyerekével való együttműködésre. Nem vagyok apuka, de azt képzelem, hogy attól egy gyerek nem – a szöveg szerinti – sorcsapás (sic!), ha sose kéri a Nesquiket (ez egyenesen olyan volt, mint a reklám helye, nevetnek is rajta jót a felnőtt nézők), vagy ha mindig a másik nadrágot szeretné felvenni, még ha az nagy is rá. Az előadás csupa untató ismétlés: többször elhangzanak ugyanazok a szövegek, illetve ugyanaz a dalocska (a hiszti természetéről), és ez utóbbi közben a díszlet nyíltszíni átrendezése történik egyre (látjuk a játszókat is, mint egyébként szinte valamennyi előadásban).

Ebcsont és nyúlcipő

A Bábrándozók és az ESZME ugyancsak (3+)-os Ebcsont és Nyúlcipője, valamint az ESZME (5+)-os Szemenszedett meséje a gyerekeknek is fogyaszthatóbbak, még akkor is, ha ők valószínűleg csak némi szülői segítséggel ismerik fel e történetek tanulságát: nem vagyunk egyformák, és igyekezzünk ezt tiszteletben tartani! Az előbbi mozgalmas és kedves mese hősei, egy elkényeztetett, már-már túl vagány nyúl (Kovács Judit) és egy már-már túlzottan is jól nevelt kutya (Törőcsik Eszter) – akikben szépen visszaköszönnek a gazdáik (egy egyedül élő tanárnő, illetve egy plázacica) tulajdonságai – kettesben maradnak a kutya gazdájának otthonában. Jó nagy felfordulást csinálnak a nyúl dirigálásában, majd megtapasztalják, hogy bár a világlátásuk különböző, rendet tenni együtt csak könnyebb. Erről a játékról Kleist jutott az eszembe, aki az egyébként sokrétegű, A marionettszínházról című írásában úgy véli, hogy a bábok több harmóniával és bájjal rendelkeznek, mint a színészek, mert hiányzik belőlük az öntudatosság és éppen ezért a modorosság. És valóban; ebben az előadásban a játszók igazán a bábjaikban élnek: Kovács inkább rózsaszínű nyúl, mint szelfiző plázacica, Törőcsik inkább hűséges eb, mint magányos tanárnő.

Az imént említett szempontból az ugyancsak nem paraván mögött játszott, Markó Róbert rendezte Szemenszedett mese sokkal jobban teljesít – pedig Pájer Alma Virág, Valentyik Anna és Csiby András „pusztán” csészének, csészealátétnek, pöttyös bögréknek és zacskós tejnek kölcsönzik magukat, remekül. A kétszemű csésze-Erzsi Grimm-mese alapján született története egy olyan országban játszódik (persze itt valahol a környéken, mert az ugyancsak kétszemű csészealátét-királyfiról tudható, hogy valahonnan idegenből vetődött ide, és nemigen fogadják kedvesen), ahol az a „más”, akinek csak két szeme van, szemben azokkal, akiknek három, öt vagy több. A vicces ötletekkel teli, az elejétől a végéig izgalmas játék (folyamatosan várjuk a következő geget) kiváló példája annak, hogy bábozni végül is bármivel lehet, mert a fantázia tényleg határtalan. A jóságos öreg néne három ügyesen begörbített ujj (szegény nyilván ízületes), csésze-Erzsi és alátét-királyfi úgy lesznek egymáséi, hogy a csésze lassan (engedtessék meg) rátelepszik az ő alátétjére, a zacskós tejről pedig, aki csésze-Erzsi barátját, a kecskét alakítja, simán elhisszük, hogy hatalmas fájdalmak között szenved ki: kezdetben nagy, aztán egyre kisebb adagokban fröcsög a tej-vér mindenfelé. Sziporkázik a Gimesi Dóra írta szöveg (a szemfelszedéstől a szemmel verésig van itt minden, sőt: csésze-Erzsi, mikor szerelembe esik, nem tudja, mi ez, de jó nagyon), persze kérdés, hogy a gyerekek mire figyelnek fel az előadásból. Egyikük, mert csupa tej az egész padló, mindannyiunk nagy derültségére gyakorlatiasan teszi fel a kérdést: „Apa! Hogy fogunk most innen kimenni?!”

Litera-túra, avagy a Költők meg a Kötelezők. Fotó: Őri György

Az ESZME és a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza Litera-túra, avagy a Költők meg a Kötelezők című versfüzére (10+) – amelynek valamiféle ívet Lázár Ervin Berzsián-története ad – idősebb diákokat szándékszik megszólítani. A játékban három színész (Csadi Zoltán, Kovács Domokos, Pájer Alma Virág) három diákkaraktert formál (és mozgatnak olykor együtt hárman egy nagyobbacska bábot nagyon pontos együttműködéssel): az eminenst, a renitenst és a megúszóst. Bevallom, ez számomra inkább csak utóbb, egy, az előadás rendezőjével, Kolozsi Angélával készült beszélgetésből derült ki; szerintem mindhárman olyan diákot játszanak, aki hol tudja, hol nem a kötelezőket – az eminensnek is kell súgni néha; talán így voltunk ezzel valamennyien. Péntek délelőtt lévén sajnos ezt az előadást övezte a legnagyobb érdektelenség (mindössze tízen ültünk a nézőtéren), pedig az üzenet átjön: a kötelező is lehet szép, és – ahogyan ezt az előadás ismertetőjéből is megtudhatjuk – a költő élete sem feltétlenül könnyebb, mint a miénk.

A fesztivál felnőtteknek szánt három előadása tényleg nem mese:

Anyajegy

Ha létezik egyáltalán ilyen, az ESZME Anyajegy című, egyszereplős előadása igazi női darab Valentyik Anna rendezésében és játékával, női alkotóktól. Az anyaság vágyáról (jelezve azt is, hogy ennek hiánya is létezik, és e hiány nem valamiféle elítélendő rossz) és a gyereknevelés nem könnyű „feladatáról” (amivel – ezt látjuk – mégiscsak elsősorban a nőknek kell megküzdeni). A szülésről, a szülés után megváltozott női testről (és kiderül: ennek elfogadása sem egyszerű) és ennek akart „visszaalakításáról”. Szóval olyasmikről, amit egy férfi sohasem érezhet. A játék tere hol egy hálószoba (ahol a nő egyedül kénytelen álomra hajtani a fejét), hol – ügyes átrendezéssel – egy gyerekszoba, a férj, az apa sehol: levelet azért ír, hogy majd jön. Ez utóbbi ellenére az előadás csupa optimizmus és szeretetteljes beletörődés, csupa finom rezdülés. A színésznő számomra akkor a leghitelesebb, amikor a gyermekbáb a társa, és nagyszerű, hogy akkor is, amikor két, hajlítható karú éjjeli lámpával játssza el nő és férfi hol széttartó, hol egymásba fonódó lényét. Jó volt nézni, és aztán megbeszélni mindezt egy nővel, akivel az előadást láttam.

Az ESZME és a Purgateátrum Punchék karácsonya című vásári bábjátékát (Csató Kata és Szívós Károly játsszák), bár a kivitelezése profinak tűnt, – nekem – kevésbé volt jó nézni, hallgatni pedig egyenesen rossz volt. Punch és felesége, Judy (az ő távoli rokonuk a mi Vitéz Lászlónk, akiről lényegesen kedvesebb emlékeim vannak, mint amilyen ez a házaspár) karácsonykor is (mint egyébként mindig) ütik-vágják egymást, és annyit kegyetlenkednek (leginkább egymással, de előfordul, hogy másokkal is), amennyi csak beléjük fér. Teszik mindezt a hangulatot kétségtelenül jól jelző, de olyan fülsértő üvöltözéssel, hogy az embernek belefájdul a feje. Az előadás beharangozója szerint Punch „háromszázötven év tapasztalataival a háta mögött egészen életképesnek bizonyul az új évezred elején egy Magyarországnak nevezett terület mindennapjaiban is. Hiszen Punchék, azaz Puncsék mi vagyunk. Vagy ha nem is mi, de a szomszédjaink, vagy a szomszédjaink szomszédjai feltétlenül.” Őszintén szólva tanácstalan vagyok. És kérem szépen vissza a Hisztimese kellemetlen anyukáját inkább.

Vagy ha lehet választani (és miért ne lehetne), a Manna Produkció és a Maszkaron Társulat közösen színre vitt meséjét, A Macskaherceg kilencedik életét; ezt nagy örömmel. Gimesi Dóra keserédes története a budapesti Ligetből egy tavasztündérről (Föglein Fruzsina) és a hol ember, hol macska, csélcsap Macskahercegről (Dér Zsolt) szól: bár szerelembe esnek és házasságot kötnek, a frigy – mert a herceget hajtja a vére, a tündér meg kevéssé megértő – igen rövidre sikeredik, hogy aztán egy emberöltőt követően, immáron idősen találjanak újra egymásra. A Szenteczki Zita rendezte előadás annyiban bábjáték, hogy az egyes karaktereket (pl. fa, pap, boszorkány) a játszók ötletes, ezüstszínű drótokból hajlított – így a fekete drapériák által határolt térben különösen markáns hatást keltő – fejdísze jelzi (figyelemre méltó, hogy ha éppen macska, az alakváltó herceg nem fejdíszt, hanem egy, az egész fejét, az arcát is elfedő maszkot kap). A drapériákon kívüli díszlet mindössze két, fémből készült, oldallapok nélküli téglatest, a szerelmesek jobbára végig ezek egyikén tartózkodva egyensúlyoznak, mi több, Hegymegi Máté visszafogottan megejtő koreográfiájában ezek egyikébe „szeretkezik bele” egymást. Ez a megoldás – kapcsolatuk sérülékenységét jelzendő – konkrétan és átvitt értelemben is lélegzetelállítóan gyönyörű. Folyamatosan azon izgulunk, fel ne dőljenek ezek a mintha-dobozok, le ne essenek a színészek, ugyanakkor a játszók ezen fajta, már-már „artistaként” való létezése valami nagyon intenzív, szívfacsaróan törékeny hangulatot áraszt. Az i-re a pontot Dér Zsolt simulékony, ugyanakkor erőteli macskája, valamint Nyakó Juli (ő a Tündérnagymama) szuggesztív jelenléte teszi fel.