Éva sincs már, s nyilván a hajléktalan asszonyka sem, aki az egykori Felszab téren féllábú mankós társával, a „kis majommal” együtt monodrámád hőse lett. És nincs forradalom se, az a forradalom se és semmilyen forradalom. Európa csendes. Csak a magunkba zárt csömör forradalma maradt.

Kedves Zsolt,

már a megszólítással bajod lenne, elhajtanál a búsba, hiszen minden voltál, csak jól fésült, simulékony személyiség nem, még ha volt is a lényedben valami angyali kedvesség; szegénylegényesség inkább, szabad madár voltál, ha úgy tetszik, és valóban szabad, még ha brutálisan gúzsba kötöttek is, egy életre, mint sokakat; úgyhogy maradjunk csak annyiban, hogy

Zsolt,

kezdeném, mint Pelikán A tanúban, hogy „akkor még nem sejtettem”, hogy többször is ott leszel majd a Katona színpadán (a Kamrában, a Sufniban), és nemcsak a Csendet akarok!-kal, immár húsz éve csaknem egyfolytában, Fullajtár Andrea nagyszerű előadásában, és nemcsak a Keserű boldogsággal, Kari Györgyi hihetetlenül finom, érzéki megformálásában, hanem most valamiképpen a Palival is, így, a szép kerek évfordulónkon, mert hát hatvanévesek lettünk, ünnepeljünk hát és emlékezzünk illőn és tisztelettel.

Szamosi Zsófia a Paliban. Fotó: Szarka Zoltán / PanoDráma

Szóval ott a Pali a Sufniban, még ha nem is a te kegyetlenül robusztus, mégis légies mondataiddal, de mindenképpen a szellemujjaddal megjelölve, verbatim színházként, Szamosi Zsófia előadásában, s Maléter Pálné Gyenes Judith, az ’56-os forradalom koronatanúja jelenlétében. Csoda, hogy megélhettük ezt így együtt, s van még nyilvános hely, színház, amely teret ad a történeteidnek, a történeteinknek, s van még színész, aki elmondja nekünk, akik ott ülünk a nézőtéren, s hallgatjuk a forradalmas napok igaz történetét a kivégzett tábornok és honvédelmi miniszter özvegyének a visszaemlékezéseiben, a PanoDráma színre vitelében.

Nekem anno ’89 táján a te Palid volt az egyik első hiteles tudósítás bonyolult forradalmunkról, ’56-ról, s áldom a jó sorsom, hogy részese lehettem könyved, a Doku56 napvilágra hozatalának.

S hogy együtt voltunk a második rendszerváltós (?) év júliusában a budai várbeli, Hiltonnal szembeni ékszerdoboz-könyvesboltban, a Liteában a könyvpremiereden, ahol is Radnóti Sándor mutatta be a kötetedet, amely, emlékeim szerint, akkor tizenötezer példányban jelent meg, s fogyott el. Boldog voltál és szentségeltél (velem, a szerkesztővel együtt), hiszen a nyomdai s a kiadói zűrzavarban végül is az utolsó korrektúra előtti, félig korrigált példány jelent meg kinyomtatva.

De hát mi volt a technikai malőr ahhoz képest, hogy hosszú hallgatás után kijöhetett a Doku ’56, s benne a Pali, Maléter Pálné drámai monológja a forradalomról, Erdei Sándor, Katona Géza, Jancsó Lívia, Földes Péter visszaemlékezése mellett. Szociográfus voltál s Móricz nyomdokain haladva a dokumentarista magyar próza egyik legnagyobb mestere, mert hiszen mindig is hiteles alapanyagból gyúrtál szövegeket, ahogy manapság mondják: „igaz történet alapján”. Epikát s drámákat, mert a legtöbb portréd drámai monológ is volt, a Csendet akarok! éppúgy, mint a Pali vagy a Keserű boldogság vagy a Parasztregény vagy a Cigányon nem fog az átok.

És a Paliban formát adtál a történelmi ikonnak, akiről egy ideje történelemkönyvek szólnak, s akinek daliás alakját, mint a ’89-es Nagy Imre-újratemetés előtt megtudhattuk, úgy tördelték bele az ócska faládába, aztán a második temetéskor kátránypapírral átkötve, összedrótozva, arccal a föld felé fordítva hantoltak el a megfizetett, megfélemlített pribékek a rákoskeresztúri 301-es parcella elvadult gazos szögletében, ahova, úgy mondták, az állatkertben elpusztult nagyvadakat is szokták földelni akkoriban.

Szamosi Zsófia és Gyenes Judith. Fotó: Szarka Zoltán / PanoDráma

És Gyenes Judith általad lejegyzett, íróilag megformált monológjából szárba szökkent, testet öltött, felröppent a forradalom kék madara, ha lehet ilyet mondani; a forradalom lelke; hogy mondja, egyre csak mondja, amit valakinek, valakiknek muszáj elmondani, továbbmondani, hogy az utánuk jövők is megismerhessék az igaz történeteket, az igaz történeteinket.

És mikor először jött szembe nekem a Katona honlapján, hogy Szamosi Zsófi monodrámaként adja elő a Palit a kerek évfordulón, kicsit meg is nyugodtam, mert hál’ istennek, nem júdáspénzzel kitömött, kicövekelt állami aktus zajlik itt, hanem civil megemlékezés.

S még azt is elmondanám, de nem akarnálak untatni, hogy ugyanazt éreztem most, 2016. október 23-án, a Katona Sufnijában, mint mikor Horváth Csaba és a Forte Társulat színre vitte A te országodat, pokoljáró barátod, sorstársad, utódod, Tar Sándor írásaiból, Keresztury Tibor szerzői megformálásában a Trafóban; s ahogy ő, az elnyújtott, soha véget nem érő magyar rendszerváltás sárba tiport, halálba gyötört örököse sem élhette meg, hogy szövegei élőben, érvényesen szólaljanak meg a nyilvános térben, azaz színházban, úgy te sem láthattad már színpadon a Keserű boldogságot, s a Lengyel Anna által rendezett Pali-monológot se.

A Csendet akarok! bemutatóján, ’96 őszén még ott voltál a Kamrában, elsődrámás szerzőként, ragyogva, Évával, végtelenül boldogan, de a következő év nyarán már döbbenten néztük, ahogy Horváth Aladár, jó roma rituálé szerint kilöttyint egy korty italt a frissen emelt sírodra a Kerepesiben.

Éva sincs már, s nyilván a hajléktalan asszonyka sem, aki az egykori Felszab téren féllábú mankós társával, a „kis majommal” együtt monodrámád hőse lett.

És nincs forradalom se, az a forradalom se és semmilyen forradalom. Európa csendes. Csak a magunkba zárt csömör forradalma maradt.

Tudod, Zsolt, az a baj, hogy néhányan emlékezünk még a vagabund szabadságodra, a végtelenül szabad derűs kérlelhetetlenségedre, s arra is, amikor a kilencvenes években a rendszerváltó párt elnöke elhatárolódott tőled, a demokratikus ellenzék egyik alapítójától. Aztán kiléptél hajdani pártodból, akárcsak Eörsi István és még sokan mások.

Keserű boldogság

De most a PanoDrámás Palit hallgatni, nézni megrendítő, még ha a mélyinterjúkból, dokumentumokból szerkesztett matéria megformáltsága nem éri is el a te írói horizontodat. Igazi színház ez, a szó mindenféle értelmében. Pedig Szamosi Zsófi nem tesz mást, mint egyszerűen, sallangtalanul mondja Maléter Pálné emlékezéseit, s rezignáció nélkül, majdhogynem szárazon meséli azt a gyönyörűséges szerelmi sztorit, ahogy egy fiatal lány és a történelmi alakká lett délceg tábornok egymásra találnak a „tisztító viharban”. Mert a forradalom szerelmek vihara is volt, sok memoár szól erről. S aztán szikáran mondja tovább a történelmi horrort, ahogy a Nagy Imre-kormány honvédelmi miniszterét tárgyalás közben letartóztatják az oroszok a tököli laktanyában (akárha a konstantinápolyi portán lennénk, a török időkben), hogy aztán legközelebb már a börtönről s a kivégzésről kapjon hírt a friss házas feleség.

A súlyos monológ Gyenes Judith alakjára koncentrál. Visszafogottan, ökonomikusan, mégis drámaian. A pillanat, mondhatni, emelkedett, hiszen a hősnő modellje ott ül a nézőtéren. Szamosi Zsófia nemcsak elmondja, hanem drámaivá transzponálja a mondatokat. Jól ismerjük ezt a tónust tőle, Pintér Béla-előadásokból, filmekből, máshonnan. De most, 1956 hatvanadik évfordulóján Maléter Pálról és a hitveséről szól a mese, akkor, mikor az utcán manipulált csoportozatok játszanak harsány, manipulált szcénákat.

Az október 23-i előadás második részében, a Keserű boldogságban egy, az amerikai követségen dolgozó fiatal tisztviselőnő, Jancsó Lívia monológját hallhatjuk. A monodráma Kari Györgyi megformálásában másképp katartikus, mint a Pali. Kari Györgyi leheletfinoman, kislányosan csengő hangon, mintegy ártatlanul csodálkozva mondja a drámai monológot. A színészi reflexió magasiskolája ez; szószínház, mégis csupa omlás, vérzés, néma tragédia. A színész szinte meg sem mozdul, néha lapozgatja a szövegkönyvet, felnéz, magába néz, szünetet tart, s tűnődve mondja a textust. Az elbeszélés tárgya itt is döbbenetes, egy fiatal nő sztorija a pesti amerikai követségen ’56-ban, aki titokban legépeli a „hercegprímás úr” emlékiratait, s utóbb súlyos retorziókat él át, míg halálos veszedelmek közt ki nem menekítik az országból. A legszofisztikáltabb hollywoodi szövegíró sem tudná felülmúlni, mert ezt a történetet az élet írta, a „zsákutcás magyar történelem”, s te, a méltatlanul feledésbe taszított kiváló író rögzítetted s ültetted át maradandó formába, még bőven a szamizdatos időkben, mikor az efféle ténykedés nem volt egészen kockázatmentes. Rég nem láthattam Kari Györgyit színpadon, s most az volt számomra az előadásban a legmegdöbbentőbb, hogy a legfinomabb, legelemeltebb modulációban hogyan ölt testet a legbrutálisabb dráma. Történelmi lecke ifjaknak és nem csak ifjaknak: delikát színház ez.

Úgy tűnik, a múlt faggatása s a sokat emlegetett nemzeti önszembesülés a regényeken túl most monodrámákban zajlik, színházban. Márai Hallgatni akartamjában a Vígben, Eörsitől az Emlékezés a régi szép időkre című örkényes előadásban, s a Sufniban, a Paliban és a Keserű boldogságban – többek között.

A történelmi pillanat megismételhetetlen, ám az előadások némelyike, szerencsére, repertoárdarabként él tovább. Aki az „állami ünnep elhülyült csendje” idején kikapcsolta a dobozokat, s elzarándokolt a Sufniba, igazi színházat látott.

2016. október 23. – november 4.