Kedvenc, kíméletlen balkáni kulturális randevúnkon idén is akadt bőven poszt-dramatikus színház, poszt-jugoszláv avantgárd, társadalom- és színházelméleti elő-szeminárium, multikulturális káromkodás és burek a fesztiválkocsmában, halászlé és tó Palicson. A Desiré fesztivál, az egyik legfontosabb nemzetközi regionális kortárs színházi szemle Szabadkán, idén a határokkal foglalkozott. Borderline alcímmel hirdették.

Furcsa, mert Szabadkának tényleg „szabadlevegője” van, és valahogy a régmúlt, meg a közelmúlt is úgy van benne jelen – a nemzeti szecessziós Monarchiától, a Jugoszlávia-utópián keresztül a sokkoló délszláv háborúig, meg a mai menekültválságig –, hogy nosztalgiája is támad az embernek az összetartozásról – meg hajlama a provokációra. A Kosztolányi Dezső Színház, a 2009 óta zajló fesztivál fő intézményének repertoárja végtére is ebből táplálkozik. A társulat a jugoszláv avantgárdnak és dadaizmusnak a speciális vajdasági vonulatát viszi tovább úgy, hogy emlékezik, illetve emlékeztet, miközben folyamatosan és pimaszul kérdez is. Emlékeztet arra, hogy kisebbségi létben élt és él ma is, holott több nagyobb egység részének is tekinti magát. Magyar, kelet-európai és világpolgár egyszerre. Akárcsak Kosztolányi Dezső vagy Csáth Géza egykoron, illetve manapság Tolnai Ottó, Végel László, Nagy József, Lovas Ildikó, Lajkó Félix, akárcsak Urbán András, a Kosztolányi Dezső Színház igazgatója is, akinek három rendezését is láthatta a közönség az egy hét alatt. És ez nem sok, mert az elmúlt húsz év elkötelezett színházi munkájának eredményeképpen Urbán mára minden poszt-jugoszláv országban keresett rendező, és emellett Olaszországban és Romániában is dolgozott nemrég. Tizennyolc évesen, 1989-ben alapítója volt az Aiowa nevű vajdasági színházi, összművészeti és ideológiai csoportnak – nagyjából ugyanazokkal az elképzelésekkel egyébként a színházról, amelyek mentén most is dolgozik –, aztán jó időre eltűnt, majd mire néhány társa már híres magyar színházi ember volt Budapesten, egy karakteres és roppant zavaró színházi laboratóriummal tért vissza a vajdasági művészeti életbe. Magyarországon nem nagyon akarták érteni, a szakmának az a része, ami a kényelmes rendszerváltás eufóriájából még akkor sem ocsúdott, háborús traumát meg egyéb zagyvaságokat kiabált és azóta azt a traumát próbálja feldolgozni színházi körülmények között.

What is Europe? – Molnár Edvárd fotói

Na, hát ilyen az élet, adunk és kapunk. A Desiré fesztiválon például nagy maflásokat, meg sokkot. Hogy visszatérjünk Urbán rendezéseire és traumáira, látható volt a Szarajevói MESS Színpaddal készített, háborús szertartásként definiált performansza. A What is Europe? koncertszínház, illetve radikális punkmusical Végel László újvidéki író azonos című művének motívumai alapján, amely a jelen Európa avagy a civilizált világ holtpontra jutását vizsgálja a menekültkérdés és a volt Jugoszlávia szétesésének összefüggéseiben. Aki látta az Antikrisztus rövid története, vagy a Magyar című Urbán-előadásokat a nemzeti identitás kérdéséről, azt már nem érhette szélütés a dalszövegekké összeálló vad kántálások és a belsőségekre hasonlító összezúzott gyümölcs látványa miatt. Viszont egyetértett azzal a konklúzióval, hogy a jelen helyzet tükrében nyugodtan „baszódjon meg a Monarchia, a királyi család, csakúgy, mint a lerombolt berlini fal és a béketárgyalások, valamint a stabilizációs és együttműködési megállapodások is.”

A másik, általam látott Urbán András-rendezés a cetinjei Királyi Színházból (Zetski dom) jött vendégségbe. Pillangó címmel háromszereplős, egyfelvonásos tragédiát adtak elő. Eleinte csak mozognak a füstben a típusfigurák, akik mintha a Puskaporos hordó című darabból, filmből léptek volna elő, miközben magnóról halljuk a szöveget. Lírai képek, kopogós mondatok. Egy nő és két férfi, rokonok, üzletfelek, vagy egy szerelmi háromszög, de lehet, hogy mind együtt.

Pillangó

Kiderül, hogy egy haláleset kapcsán beszélget a három alak, és lassan az is, hogy egy túladagolásban meghalt közös gyerek és az utána maradt adósság körül megy a fokozatosan fizikai küzdelembe forduló szócsata. Az elviselhetetlenségig nő a hangerő, a káromkodások, fröcskölődések zaja, ekkor már maguk a szereplők mondják mikrofonokba a tragédiába fordult valóságshow szövegét. Nagy erőkkel mutatkozik meg a társadalom által normálisnak tartott szerepjátékok mögött a kiüresedettség, a nyomorult embertelenség, az együttérzés teljes hiánya. Ami minden bizonnyal nem csak a posztjugoszláv társadalmak sajátossága. Aztán egy közös és szenvtelen sírva vigadásba csap át a vég. Előkapják hangszereiket, és egymással versengve átkokat adnak elő, mintha nem folyt volna előtte a vér, mintha csak egy népzenei találkozó döntőjében lennének. Ezzel is jelzik, hogy amit láttunk, bár túlment néhány határon, mégis csak játék volt.

Mephisto

A szemle legérdekesebb előadása a Damir Avdić és Grega Zorc, szlovén performerek (Maska, Ljubljana) darabja volt, Mephisto címmel. Két egyszerűen öltözött férfi, puritánnak tűnő, de egyébként szövevényes párbeszéde egy díszlettelen, világítás által kijelölt térben, az egyben rendező Avdić nyers, erős zenéivel. Az anarchista könyvesboltos és a vallásos irodalom iránt érdeklődő vevő szellemi párbaja tornagyakorlatokkal kísérve úgymond lélegzetelállító. Az előadók színpadi jelenléte, gesztusokban is megnyilvánuló humora és hibátlan ritmusérzéke már akkor is lekötné a figyelmet, ha nem lenne szöveg. Amelyben aztán szó esik természetesen a jelen legdivatosabb szlovén filozófusáról Žižekről és a későbbiekben még tárgyalt bosznia-hercegovinai születésű, hírhedt horvát sztárrendezőről is. Előkerül Nietzsche, a magánvagyon, a szabadság, a munkásosztály avagy a kőművesek a kávéházban és egy meghiúsult Faust-előadás menekültekkel, neonácikkal, iszlamistákkal, tömegpusztító fegyverekkel, pszichiáterrel, Lars von Trierrel, buzikommandóval. Avdić szövege a radikális eklektikája ellenére igen karakteres. Egy filozofikus beszélgetés, melynek során a forradalom, az anarchokapitalizmus és a háború természete is feltárja önmagát. Végül a színészek elérik a határt.(Damir Avdić egyébként a kilencvenes évek szlovén alternatív zenei sztárja is. Külön szólókoncertet tartott később, amely szintén erős performansznak bizonyult. Még úgy is, hogy sajnos nem feliratozták a jugó nosztalgiás közérzeti szövegeit.)

Tyúk

A szarajevói MESS Színpad Tyúk című darabja a díszlet miatt volt igazán különleges. Tyúkólnak is beillő, deszkákból álló kalyibában játszódott a darab, a nézők pedig körben ültek, és a bő rések között nézhettek befelé. Selma Spahić rendezése a neoliberális kapitalizmust és a posztmodern személyes értelmezésekre korlátozódó történetvezetését kritizálja az ólszerű helységben, de ezen kívül Ágota Kristóf A nagy füzet című művéből ismerős jelenetet is citál a második világháborús családi pokolból. A jelen háborúinak traumás, beteges viszonyain keresztül olyan kérdésekkel foglalkozik, hogy ki tehet a tyúk haláláról, a gyerekbántalmazásról, a nagymama erőszakos természetéről, egyáltalán: a háborúról? Ki a hibás?

A mi erőszakunk és a ti erőszakotok

Ezt a kérdést a sokat emlegetett Oliver Frljić A mi erőszakunk és a ti erőszakotok című, a ljubjanai Szlovén Ifjúsági Színházzal készült és a szarajevói bemutatón nagy botrányt kiváltott előadása is felteszi. Szintén Európa jelenlegi állapotát vizsgálja, mint Urbán nevezett darabja, de itt az iszlám és az újabb migrációs hullám kontextusában mutatja meg azt a morális határt, amit átlépett a „nyugati civilizáció”. Brutális és költői jelenetfoszlányokon borzonghatunk, miközben kénytelenek vagyunk végiggondolni, hogy mikortól vettük be vajon azt a maszlagot, hogy az igazság a mi oldalunkon áll, hogy a mi istenünk istenebb, mint másoké. A színészek iszonyú erővel játsszák mind a fogvatartót, mind a földönfutót.

A magyar szcénából idén — nem véletlenül – a kortárs tánc érte el leginkább a válogatók ingerküszöbét, de legalábbis azok az előadások, amelyekben a mozgásnak túlnyomó szerepe van. A te országod, (Forte) a Lutte (Frenák Pál Company ) és a Grace (Hodworks) című produkciók is határátlépő darabok, mind fizikai, mind színházi tekintetben. A küzdelem, a revolúció, a kirekesztettség, az emlékezet és az identitás a fókusz a jelentős rendezők munkáiban. És bár az egyik leghíresebb, Európa összes fontos díját összeszedett rendezőnk Schilling Árpád montenegrói színészekkel készített előadását sajnos nem várhattuk meg, bízva abban, hogy a Thealteren, a Désiré szegedi testvérfesztiválján láthatjuk még, volt szerencsénk meghallgatni egy beszélgetést vele. Úgy indult legalábbis, hogy faggatni fogják a rendezőt, de ezzel szemben egy fergeteges színháztudományi stand-upot láthattunk Shillingtől, amelyben a jelen magyar kultúrpolitika is jelentős fejezetet kapott. Semmilyen határt nem lépett át, pusztán arról beszélt, ami van. Amihez nem kéne tapsolni már.