Az, hogy az alkotásunkért pénzt is kapjunk, jelenleg science-fiction kategória. Mert az, hogy alkotok, hogy művész akarok lenni, egy megtűrt szerep a mai világban.

Ebben a beszélgetésben pályakezdő alkotók szólalnak meg. És a pályakezdő titulust ezúttal kéretik ténylegesen úgy érteni, ami a jelentése, hiszen Podmaniczky Dorottya, Tóth Laura és Vavra Júlia egyaránt a Trafó Antré, illetve az Artus Arccal a halnak újgenerációs sorozatában tűnt fel. Az egyetlen kakukktojás közöttük Vadas Zsófia Tamara mint bölcs, rangidős fiatal, aki viszont már évek óta jelen van alkotóként a kortárs területen. „Az előttünk lévő generációk társulati létezésben gondolkodtak, és csak akkor merészkedtek darabokat készíteni, ha táncos pályafutásuk csúcsára értek. Mi már nem ebben hiszünk, illetve tőlünk valahogy már elvárt a komplexitás” – nyilatkozza egyikük a pályakezdés furcsaságairól. De vajon mit mondanak a többiek? Szemessy Kinga kérdezte őket.

Vavra Júlia. Fotó: Szarka Zoltán

– Indításként megkérdezném, hogy telik egy napotok?

VAVRA JÚLIA: Nekem ez nagyon hullámzó és kiszámíthatatlan. Minden napom más. Igyekszem magamnak kialakítani egy rendszert, de előfordul, hogy egy projekt megköveteli, hogy reggeltől estig dolgozzunk, majd jön két hét teljes szünet.

PODMANICZKY DOROTTYA: Ha nincs egy konkrét munka, ami lefoglal, akkor folyamatosan ki kell találnom, hogy hogyan szervezzem meg magam. Pár éve még vágytam rá, hogy társulatnál dolgozzam, mindennap ugyanazokkal az emberekkel, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem nekem való. Igazából az új dolgokkal, új emberekkel való találkozást szeretem, ez az életmód valahogy ébren tart.

TÓTH LAURA: Az első diplomám megszerzése óta kifejezetten élvezem, hogy önszervező lehetek: általam felépített napirend és célok. Mostanra stabilizálódott is a beosztásom, mert tanítok a Nemes Nagy Ágnes Gimnáziumban, és eköré kellett szerveznem a próbákat, a kreatív alkotást, illetve hogy jógázni, kungfuzni tanuljak.

VADAS ZSÓFIA TAMARA: Nekem az a legnehezebb, hogy amikor éppen nincs projektmunka, megengedjem magamnak a pihenést, mert egyébként mindig csinálok valamit. Ez a szakma számomra egy hullámvasút, a napjaim kiszámíthatatlanok. A táncórák és a projektek adnak egyfajta keretet, a rendszert én teremtem meg, ugyanakkor minden, amiben benne vagyok, általában időszakos.

– Tamara, te, aki már nem vagy pályakezdő, hogyan emlékszel vissza az indulásodra?

V. ZS. T.: Én az iskolás éveim alatt nagyon aktív „koreográfus” voltam. Azt hiszem, nem akartam táncos lenni, jobban érdekelt az alkotás. Aztán már ott és akkor megéreztem, hogy ez egy nagyon magányos dolog. Vagy te meg a társulat. Az iskolás éveim végén Hód Adrienn hívott magához, három éven át dolgoztam vele, akkor lett vége az Off Társulatnak, de még nem volt Hodworks. Tehát az én pályakezdésemet utólag nagyon organikusnak látom. Szépen rácsúsztam a pályára rögtön a suli után. Ezután a Tünet Együttesnél töltöttem három évet, ahol még mindig fiatal pályakezdőnek számítottam. Itt megtapasztalhattam egyfajta társulati formát, bár ez is inkább a közösségről, a közös gondolkodásról szólt. Engem mindig motivált és ma is motivál, ha be vagyok vonva az alkotási folyamatba. Sajnos másképp nem is funkcionálok jól. Amikor kiléptem a Tünettől, tulajdonképpen kiugrás volt a majdnem semmibe. De azt éreztem, hogy szeretnék saját döntéseket is hozni, nagyobb befolyással lenni egy adott alkotásra, önállósulni. Ekkor kezdődött a szabadúszásom.

– Mit gondoltok, mit tekinthetünk pályakezdésnek, amikor vége egy adott rendszeres képzésnek?

V. J.: Én magamat igazából még nem tekintem pályakezdőnek, vagy ha igen, csak ideiglenesen, mert hiába vagyok benne projektekben, akár alkotótársként is, még szeretnék továbbtanulni.

V. ZS. T.: Ez szerintem iszonyúan személyre szabott. Igazából ötvenévesen is lehetsz pályakezdő, például ha valaki addig csak táncol, aztán elkezd darabot csinálni, nyilván rengeteg tapasztalat és rutin után, de az mégis egy más szemszög.

V. J.: Nem életkor, hanem tényleg nézőpont kérdése. Pályakezdésnek nevezhető az is, amikor elkezdünk táncolni, de számolhatjuk attól is, amikor először vagy rendszeresen pénzt kapunk azért, mert tánccal foglalkozunk. A fizetés fontos faktor szerintem, mert a tizenöt éve tartó táncszeretet mellett azért az is kérdés, hogy hogyan tudom ezt a tudásomat a világban kamatoztatni.

P. D.: Talán pont ez a baj, nem?! A zárt, biztonságos iskolai világban ezt nem tanítják meg, vagy nem is lehet megtanítani. Ezért is például én az első színházi szerepléseimtől számolom a pályakezdést. Mindemellett sokat gondolkodom azon, hogy Tamaráék generációja vagy a még előtte lévők társulati létezésben gondolkodtak, és csak akkor merészkedtek darabokat készíteni, ha táncos pályafutásuk csúcsára értek. Mi már nem ebben hiszünk, illetve tőlünk valahogy már elvárt a komplexitás.

Podmaniczky Dorottya. Fotó: Szarka Zoltán

– Hiányoljátok azokat a szakmai mentorokat, akik kicsit terelgetnének a pályakezdés első szakaszában?

V. ZS. T.: Szerintem végül is bárkihez be lehetne kopogtatni…

T. L.: Érdekes, valamiért az van bennem, hogy csak magamra számíthatok. Eszembe se jutott, hogy rád írjak, Tamara, hogy gyere el megnézni a próbánkat.

V. ZS. T.: Tény, hogy kialakulnak bizonyos körök, szimpátiák és érdeklődések alapján. A tavaszi bemutatónk előtt egy jó barátunk vasalta a fellépő ruháinkat, épp ráért. Nekem sem jutott eszembe, hogy felhívjalak, Laura, hogy segíts vasalni, mert ezeket a dolgokat valahogy mindig megoldottuk egymás között. Amúgy az a rendszer, ami a színházaknál bevett, nálunk teljesen hiányzik, gondolok itt például a rendezőasszisztensi pozícióra, ami nagyon hasznos lehetne egy pályakezdőnek is.

P. D.: Nagyon jó lenne egy olyan kezdeményezés is, amely oldaná az iskolákhoz kötődő klikkesedéseket, habár az utóbbi években már ez is kezd lazulni. Tudom, nehéz kilépni a személyes kötelékekből, ha egy osztály összeszokik, és megismeritek egymás ízlését, világlátását. Nekem kicsit hiányzik, hogy elmondhassam, tartoztam valahova, hiszen egy iskola a kapcsolatépítésben nagyon sokat tud segíteni. Talán ezért is illeszkedtem be könnyen egy újcirkuszos csapatba, mert ők is mindenhonnan jönnek.

T. L.: Úgy foglalnám össze, amit mondasz, hogy az iskola sok lehetőséget kínál, de miatta sok ajtó be is zárul vagy zárulhat. Az, hogy mi tartozunk valahova, meghatározza azt, hogy kikkel dolgozunk – jellemzően inkább azokkal, akikkel jóban vagyunk, akikkel úgy gondoljuk, hogy egy nyelvet beszélünk. A BUTI (Budapest Tánciskola, a szerk.) volt és jelenlegi diákjaira ez jellemző. Először én is úgy választottam táncpartnert, hogy barátnőben gondolkodtam, majd utána felkértem mást a közös alkotásra, akit korábban alig ismertem, viszont szakmailag nagyon jónak tartottam.

P. D.: Ezt is lehet egyfajta pályakezdésnek tekinteni, hogy belerakod magad szokatlan helyzetekbe, kísérletezni kezdesz, és felteszel kérdéseket a döntéseiddel kapcsolatban.

– Mennyire befolyásol benneteket az a jelenség, hogyan hat az alkotói fantáziára, hogy nagyjából biztosak lehettek abban, hogy kis költségvetéssel, puritán színházi körülmények között fogtok dolgozni majd?

V. J.: Megfigyeltem, hogy az új generációs kortárstánc-előadásokat jellemez egy sajátos home-made jelleg. Szerintem igazából nagyon motiváló, hogy magunknak kell kitalálni, hogyan valósítsunk meg egy víziót, vagy például hogyan készítsük el a kellékeinket.

T. L.: Ez engem sem zavar. Inkább az a szomorú, hogy arányaiban fél és egy éven át dolgozunk egy munkán, majd maximum kétszer van lehetőségünk bemutatni az Artusban vagy a Trafóban, ahol jók a feltételek, de ennyi. Hiába szeretnénk fejleszteni a darabot, nem lehet, mert nem tudjuk eladni. Sajnos sokszor a szűk szakmán túl kevesekhez jutnak el a munkáink.

V. ZS. T.: Egy táncos barátom mondta, hogy ő napi négy órán át ül a gép előtt, vadássza a pályázatokat és a fesztiválok felhívásait, s így tud utazgatni. A produkciós szervezetek, mint például a SÍN, segítik a munkánkat, de az ő kapcsolati hálójuk és kapacitásuk is véges, és pont emiatt önmenedzseléshez is kell folyamodnia mindenkinek, illetve meg kell tanulnia önállónak lenni.

P. D.: Nagyon jó lenne egy szervezet, amely úgy segítené a pályakezdőket, hogy megtanítanának minket pályázatokat írni, vagy hogy lenne például egy hely, egy közös fórum, ahol össze lehet gyűlni, függetlenül attól, honnan jöttél, milyen iskolát végeztél.

V. ZS. T.: Igen, erről már mi is beszélgettünk magunk között, hogy az iskola és munka között nincs átmenet, nincs egy híd. Kellene egy olyan egy-két éves program, ami szabadabb rendszerben működne, mint egy tánciskola, de lennének benne coachok, azaz vezetett alkotói folyamatok és szervezett tréningek. Voltak régebben próbálkozások a BUTI-ban olyasmire, hogy kortárs koreográfusok repertoárórát tartottak, de ezt valahogy inkább úgy képzelem el mint gyakornoki munkát vagy szabadegyetemet, ahol magadnak válogatod össze a kurzusaidat. Ez segíthetne beleszoktatni magunkat abba, amivel a beszélgetést kezdtük, hogy hogyan építsd fel önállóan a napodat, hogyan maradj nyitott, friss állapotban.

– Alkotóként mi izgat benneteket, hogyan jellemeznétek a saját munkáitokat?

V. ZS. T.: Azért nehéz ezt meghatározni, mert az utóbbi években többnyire közös alkotásokban vettem részt, közös felelősséggel. Inkább képeim, vízióim vannak egy-egy darabról, vizuálisan és formailag közelítek. A teljes absztrakciótól a konceptuálisabb, szikárabb témákon át a színháziasabb, szituatívabb megjelenésig sok minden érdekel. Szeretem magam felfedezni a dolgokat – és a tánc, a mozgás számomra ilyen. Mindig egy kicsit ismeretlen terep, ahol magamnak kell rájönnöm, hogy miből áll össze. Sokszor csak bevillan egy kép, amit nem tudok mihez kötni, de érdekel. Ami viszont biztosan jellemző rám, hogy szeretek kapcsolódni emberekhez, olyanokhoz, akik inspirálnak, tulajdonképpen általuk tudom igazán felszínre hozni magam. Most a Sleeping Beauty Project elnevezésű kezdeményezéssel kicsit jobban belőlem indulnak ki a felvetések, de többnyire zenészekkel, képzőművészekkel dolgoztam, és valójában ezek mind közös gondolkodások voltak, amit ők ugyanannyira magukénak érezhettek, mint én.

Vadas Zsófia Tamara. Fotó: Szarka Zoltán

V. J.: Alapvetően mindig olyan dolgokkal foglalkozom, amik aktuálisan érdekelnek. Nekem nagyon fontos, hogy ne rakjam be magam egy skatulyába, hogy az én stílusom ilyen meg olyan. A célom, hogy ahogy a személyiségem változik, úgy változzon az is, amit magamból kiadok. Épp ezért az az izgalmas számomra az alkotásban, hogy saját magamnak is tükröt tartok. Így belegondolva, mindegyik munkám kicsit olyan, mintha egy álom volna. Ami persze lehet fantasztikus, de rémálom is. Mindkettő izgalmas és tanulságos.

Tapasztalatom szerint valami akkor működik igazán, ha az ember hisz benne. Ez lehet egy hátraszaltó, egy politikai nézet, számmisztika, a páncélos rovarok szaporodása vagy az improvizáció átfogó tanulmányozása, bármi. Én erre a hitre törekszem. A másik pedig, ami a megszólalásra vezet, hogy megosszam azokat az értékeket, amiket képviselek, amik számomra fontosak. Tudom, hogy ez egy nagyon önző dolog, de amíg másokat érdekel, addig van értelme. Az adni tudás élménye nagyon vonz.

P. D.: Engem az izgat, ami nincs kimondva, ami rejtve, de jelen van az életünkben, a világban, csak nem vesszük észre vagy már elfelejtettük. Szeretem az apró részleteket és a kontrasztokat, ugyanakkor nem akarom túlságosan zavarba hozni a nézőt. A másik irány, ami érdekel, az újcirkusz. Amióta a Freak Fusionnal dolgozom, nagyon megtetszett a lyra, azaz a légi karika, amin rendszeresen gyakorlok, és a májusban bemutatott Mitosis című darabunkban már használtunk is. Számomra teljesen új dimenziót nyitott a légtánc, szeretnék kísérletezni a karika és a tánc közötti határ elmosásával, szeretném megtölteni ezt az eszközt is élettel, jelenléttel. A harmadik terület a próza, a szöveghasználat. Eddigi munkáimban is ötvöztem ezeket a területeket, és a célom továbbra is az, hogy összetett darabokat alkossak.

– El tudjátok képzelni magatokat öt év múlva, hogy mi lesz veletek, hol tartotok majd?

T. L.: Én nagyon szeretném megtalálni az alternatív és a populáris stílus közti szegmenst. Egy olyan műfajt, ami hidat alkot a kettő között, amit sokan be tudnak fogadni. Ebbe a közérthetőbb színpadi szituációktól a kungfu mozgásvilágának tiszta tánccal való fúziójáig sok minden belefér. Mankókkal rakni tele egy előadást, olyan elemekkel, amikbe bele tudnak kapaszkodni a nézők, és közben elérni, hogy egy óvatlan pillanatban a puszta fizikalitásban feloldódjanak. Ez olyan, mint amikor pörkölttel kínálsz egy masszív húsevőt, majd miután megnyalta mind a tíz ujját, el sem hiszi, hogy szójából készült.

Tóth Laura. Fotó: Szarka Zoltán

P. D.: Nekem kis céljaim vannak. Készíteni egy szólót, megtanulni egy trükköt, eljutni Peruba, ilyenek. Ezekre rá tudok akadni, és hajtanak.

V. J.: Én egyelőre élvezem azt az utat, amit tudatosan választottam, de ha valaki például családot akar, vagy le akar telepedni, akkor ez nagyon nehéz vállalkozás. Mindezzel együtt nem hiszem, hogy valaha is elgondolkodtam volna azon, hogy nem akarok tánccal foglalkozni, de közben meghagyom annak a lehetőségét is, hogy valami teljesen mást csináljak. A lényeg, hogy reflektív legyek, és beragadás helyett az aktuális érzéseimre hallgassak, azokat fel tudjam használni az alkotás során. Folyton változom, és ezt próbálom tudatosan kezelni, miközben szeretnék olyan világokat teremteni, amelyeket aztán másokkal is megoszthatok.

T. L.: Azt hiszem, hogy a kortárs tánc magja ez a hitelesség, ez a jelenre, a személyes jelenre reflektálás.

– Ha bármit kívánhatnátok magatoknak, mi lenne az?

V. ZS. T.: Én egy olyan rezidenciát, alkotói ösztöndíjat, ahol van létjogosultsága a „semmittevésnek”. Tavaly egész évadban kifelé dolgoztam, és befelé alig töltekeztem. Szerintem a művészeknek fontos tevékenysége az információgyűjtés, a tapasztalás és tanulás, ami adott esetben nem közvetlenül a tánchoz kötődik, hanem mondjuk a világlátás szélesítéséhez. Természetesen otthon, a szobádban is tudsz olvasni, nem maga a rezidencia a lényeg, hanem az olyan állapot létjogosultsága, amelyet nem rövid távú célok érdekében használsz ki. De a technikai továbbképzés is fontos. Talán soha nincs olyan, hogy kész vagy – mindig lehet fejlődni. A másik vágyam pedig, hogy lehessen el- és feltűnni, mondjuk másfél évig elbújva alkotni, de úgy érzem, nagyon könnyű kiesni a körhintából. Valahogy arra hajt a rendszer, hogy szünet nélkül termeljünk. Ugyanakkor anyagi szempontból nemigen vannak perspektívák. Több lábon kell állni, az biztos.

– Összefoglalva, hogyan látjátok a helyzeteteket, milyen nehézségekkel, problémákkal kell szembenéznetek pályakezdőként?

V. J.: Én alapvetően szerencsésnek érzem magam. Olyan emberekkel dolgozhatom, akiknek a munkái, gondolkodása, személyisége nagyon érdekel. Ebbe beletartoznak a saját kezdeményezések és azok is, amelyekben alkotótársként, táncosként veszek részt. Viszont ha ezek pénzügyi vonatkozására gondolok, akkor persze megjelennek a fekete viharfelhők a fejem felett. A nem pályakezdő táncos ismerőseim között is alig vannak, akik csak alkotásból és előadásból élnek, vagy ha igen, akkor halálra próbálják, dolgozzák, utazzák magukat, vagy sok-sok évet töltenek egy társulat kiépítésével, tudatosan, célirányosan. De általában mindenki dolgozik még valami kiegészítő munkát, ami szükséges a napi betevőhöz. Az iskola és a kereső táncosi/alkotói lét között van egy nagyon ingoványos időszak, amíg az ember bekerül a köztudatba, ez kinek hosszabb, kinek rövidebb, de általában évekről beszélünk. Én nagyjából a munkák feléért kapok fizetést, a többit, a saját kezdeményezéseket megpróbálom kihozni önköltségesre, hiszen ha megkapom is a színházi bevétel X százalékát, mire osztozom az alkotótársaimmal, kifizetem a fényt, a videofelvételt, máris nullán vagyok. A fizetős munkáknál meg ott van ugye, hogy le kell számlázni valahogy, tehát nyitni kell egy KATA-s egyéni vállalkozást, ami már eleve havi 50 ezer forint kiadást jelent. Na már most, egy pályakezdőnek, akinek jó esetben 2-3 nagyobb projektje van egy évben, ez nem egyszerű dolog.

T. L.: Én úgy tapasztalom, hogy leginkább az alkotás folyamata az, ami meg van támogatva a különböző intézmények, a SÍN, a Trafó, az Artus, az Új Előadóművészeti Alapítvány vagy a Műhely Alapítvány részéről. Fantasztikus, hogy van lehetőségünk ingyen, jó minőségű próbatermekben dolgozni. Vannak külföldi pályázatok, rezidenciák, de ebben még nagyon hiányos a tudásom, az ilyen téren való tájékozódáshoz vagy több időt kellene kérnem a jóistentől, vagy egy pályázatfigyelő menedzsert.

Itthon ahhoz, hogy a kortárs tánc területén érvényesülj, egyszerre kell lenned alkotónak, előadónak, menedzsernek, közönségszervezőnek, díszlet- és jelmeztervezőnek, pályázatírónak és ki tudja még, mi mindennek. Én ezt amúgy nagyon élvezem. Élvezem, amikor a lehetetlenből kell lehetségest csinálni, de mondjuk nem egyszer borultam is már meg emiatt. Hogy kire számíthatok? Magamra, csak magamra – és néha magamra sem. A férjem a legnagyobb támogatóm, és sokat köszönhetek Závodszky Ritának is, akivel aktuálisan együtt alkotunk. A mostani darabunkhoz, a YINhez nem volt szükségünk különösebben semmire, mégis hipp-hopp minimum százezer forint körül volt a költség. A jó minőségű videó, a fényterv, ruha, két szék, egyebek. És még így is, hogy ennyit beleadtunk a semmiből, kunyerálós, szívességkérő művésznek érzi magát az ember, mert baráti segítség nélkül ez a sokszorosa lenne. Az, hogy az alkotásunkért pénzt is kapjunk, jelenleg science-fiction kategória. Mert az, hogy alkotok, hogy művész akarok lenni, egy megtűrt szerep a mai világban.

P. D.: Multifunkcionális művészembernek kell lenni ahhoz, hogy megállj a lábadon. Folyamatos e-mailezés, kutatás. Tavaly kutyákat sétáltattam, statisztáltam, most pedig elkezdek tanítani két helyen is. Próbálok valami stabilitást elérni, ami megvár, ha esetleg pár hónapos rezidencia-lehetőséget kapnék. Még az a szerencse, hogy szeretem a változatosságot.

Az interjút készítette: Szemessy Kinga

A FIATALOK-fókusz további cikkei:
Becsületkassza, She She Pop, csattanómaszlag
Fiatal színházcsinálók: Kelemen Kristóf, Kálmán Eszter, Kárpáti Pál, Fekete Ádám
Kíváncsiak ránk
Fiatal színházrendezők: Székely Kriszta, Kovács D. Dániel, Fehér Balázs Benő, ifj. Vidnyánszky Attila
Rendszeren kívül
Pályakezdők Erdélyben: kata bodoki-halmen, Porogi Dorka, Csepei Zsolt
Kunyerálós, szívességkérő művészet
Fiatal koreográfusok vallomásai: Podmaniczky Dorottya, Tóth Laura, Vavra Júlia, Vadas Zsófia Tamara