A vissza-visszatérő és az újonnan a társulathoz érkező rendezők többségéről elmondható, hogy különböző módon és különböző színvonalon ugyan, de a színház alapkarakteréhez igazodva színesítették valamelyest a repertoárt.

Vidnyánszky Attila minden szempontból erőteljes, a színház arculatát önmagában is meghatározó személyiség – ám ugyanezt el lehetett mondani elődjéről, a színház arculatát szintén sok rendezéssel alakító Alföldi Róbertről is. De Alföldi többek között azért vált jelentős színházvezetővé, mert az általa rendezőként képviselt színházeszménytől eltérő gondolkodású alkotókat is vendégül hívott a Nemzetibe, s a meghívást a vendégek – mint például Mohácsi János vagy Andrei Şerban – nemcsak művészi értelemben jelentős, de a színház arculatára is erősen kiható előadásokkal hálálták meg. Vidnyánszky színházában a paletta nem ilyen széles – a korábban elemzett okokból sem. A vissza-visszatérő és az újonnan a társulathoz érkező rendezők többségéről elmondható, hogy különböző módon és különböző színvonalon ugyan, de a színház alapkarakteréhez igazodva színesítették valamelyest a repertoárt. Munkáik mutatnak hasonlóságot a külsőségekben is, ám ezek nem annyira fontosak. Már csak azért sem, mert például az, hogy a nagyszínpadi előadások csaknem mindegyike látványosan él a színpad adta technikai lehetőségekkel, nem feltétlenül következik az alkotók által preferált színházi nyelvből. (Amúgy semmi ellenvetésem nincs a technikai adottságok kihasználásával kapcsolatban, feltéve, ha a színpadi trükkök nem valami helyett, hanem valaminek a szolgálatában valósulnak meg. Az évad során erre is, arra is volt példa, mégis érdekes, hogy a három legjelentősebb produkció – a Psyché, a Galilei élete és a 6 – nem a nagyszínpadon jött létre.) Azt pedig, hogy az idei bemutatók jelentős része objektíve is hosszabb volt a sztenderdnél, talán a véletlen számlájára írhatjuk.

Fontosabbak a mélyebb, lényegi hasonlóságok és eltérések, hiszen egyrészt ezek révén tudnak illeszkedni az előadások a színház arculatába, másrészt ezekkel tudják többárnyalatúvá, gazdagabbá tenni azt. Lehetőséget kapnak persze kivételek, vagyis teljesen más színházi látásmódot képviselő alkotók is. Leginkább Bérczes László és Zsótér Sándor tartozik ide. Írhatnám, hogy Bérczes most először dolgozott a Nemzeti társulatával, de voltaképpen most sem a Nemzeti társulatával dolgozott – A gát ezért és az általa képviselt, általában (kissé pontatlanul) „kisrealistaként” címkézett játékmód miatt is vendégelőadásnak hat a Kaszás Attila teremben. Míves, lelkiismeretes színészi-rendezői aprómunkával kidolgozott, de az alapanyag érdektelenségét elfedni nem képes vendégelőadásnak. Zsótér Sándor viszont már második alkalommal rendezett a teátrumban. Ő a kortárs magyar színház egyetlen olyan meghatározó rendezője, aki elfogadta Vidnyánszky felkérését, s noha vállalását rosszalló megjegyzések is kísérték, a Brand az elmúlt évad kiemelkedő előadása lett – nemcsak a Nemzeti, hanem valamennyi magyar nyelvű színház évadját tekintve is. És így lett ez a Galilei élete esetében is, melyet magam a Brandnál is jelentékenyebb produkciónak érzek. Zsótér nem először rendezi meg Brecht legfontosabb drámáinak egyikét; a mostani bemutatót a szegedivel leginkább az kapcsolja össze, hogy mindkettő egy kimagasló színészegyéniség köré szerveződik. A különbségek már ebből is következnek – hiszen Király Levente és Trill Zsolt alkata, színészi habitusa, életkora jelentősen eltér egymástól –, de más a megközelítés módja is. Ambrus Mária minden trükköt nélkülöző, a maga módján látványos, szemléletes terében zajlik a hol sok mozgásra, hol a moccanatlan színészi jelenlét erejére építő játék. A zsótéri redukció a történetet, a szerkezetet, a párbeszédeket is érinti (a húzásokban, átcsoportosításokban, szerepkihagyásokban és -összevonásokban), a stilizáló játékötletek sok mosolyra is okot adnak, az előadás egésze pedig tűpontosan és nagy erővel szól a kimagasló kvalitású ember felelősségvállalásának szükségességéről. Az egységesen színvonalas teljesítményt nyújtó, főiskolásokkal kiegészült színészgárda magja csaknem megegyezik a tavalyi csapatéval. Trill Zsolt kivételes alakításának folyománya, koronája az idős Galileiként színre lépő, lenyűgöző szuggesztivitású Törőcsik Mari játéka – ritkán érint meg annyira egy nagy színész jelenlétének varázsa, mint az idős Galilei búcsújakor.

A zsótéri színházi nyelv legfeljebb a maga öntörvényű, a mainstreamtől eltérő voltában áll közel Vidnyánszkyéhoz – a többi vendégrendező magától értetődőbb módon alkalmazkodik a színház arculatához. Igaz, van, amikor ezt inkább csak körvonalakban tükrözi az előadás. Ahol nincs az a rendezői talentum, mely úrrá tudna lenni az alapanyag – fogalmazzunk finoman – gyengeségein. Bozsik Yvette koreográfusként dolgozott már a színházban, most pedig rendezőként debütált, Szarka Tamás Éden Földön című zenés fantasyjával. Az alkotás azon kortárs zenés művek sorát gyarapítja, amelyek dallamai semmi nyomot nem hagynak maguk után, szövegkönyve pedig didaktikusan mixel össze közhelyeket, trendi jópofaságokat és morális tanítást. Az első felvonás statikusságát és zenei monotóniáját a kétségtelenül igényes látványvilág, a professzionálisan megvalósított koreográfia és a színészi igyekezet sem igen oldja, de a második rész minden szempontból színesebb kavalkádja is csak ideig-óráig feledteti az alapmű lelombozó érdektelenségét.

A többi rendező azért jóval gazdagabb anyagból dolgozhatott. Galambos Péter a Szeszélyes nyár című Vančura-elbeszélést vitte színre, amely ismertségét minden bizonnyal Jiří Menzel nagyszerű filmjének köszönheti. Ám az elbeszélés és a film csupán kiindulási pont, az előadás az alapmű cselekményén (és keletkezési idején) jóval túlmutatva csaknem fél évszázad történetét meséli el. A csendes, cseh vidéki város lakói továbbélik sorsukat, és a nézőkkel együtt találkozhatnak szovjet tankokkal, Karel Gott-tal, öngyilkos valóságshow-sztárral, de még Yoda mesterrel is. Az ilyen, a reálszituációkat szürreális víziók sorával ütköztető, tartalmilag és stilárisan is roppant eklektikus, hol a színészi erőre, hol a bizarr rendezői ötletekre, hol a cirkuszi akrobatikára építő előadások kivételes rendezői formátum, tökéletes arányérzék, csalhatatlan ízlés és önkontroll esetében különleges minőségű produkciókká is válhatnak. Galambos rendezése sajnos távol áll ettől. Sok az öncélú ötlet, a rendezői modorosság, de a legnagyobb probléma a szerkesztetlenség megszerkesztésének hiánya. Vagyis azé a struktúráé, amely kirajzol egy olyan asszociációs rendszert, melynek mentén az előadás széttartó elemei egymás mellé kerülnek. Enélkül a játék a kiegyensúlyozott színészi alakítások ellenére is mind szétesőbbé válik – egy idő után olyan érzésem volt, hogy az előadást bármikor be lehetne fejezni, viszont akár másnap reggelig is lehetne folytatni (ennek esélye nem kis riadalommal töltött el).

6. Fotó: Eöri-Szabó Zsolt

Szintén elbeszélés szolgált a 6 című előadás alapjául, méghozzá Csehov egyik legjelentősebb elbeszélése, a 6-os számú kórterem. Galambossal ellentétben Sardar Tagirovsky először rendezett a színházban, és a bemutatóról a legkevesebb, amit el lehet mondani, hogy öntörvényű, problematikus pontjai ellenére is formátumos, egyértelmű rendezői tehetséget mutató produktum. A háromfelvonásos előadás nemcsak a csehovi helyzetet tálalja, de „önmagát író műalkotásként” az irodalom színházzá válásának folyamatát is megmutatja. A problémák jórészt innen adódnak: az igen hosszú első felvonásban gyakorlatilag csak magát az irodalmat látni/hallani a színen, ami minden színészi igyekezet ellenére sem tud átütő erejű lenni (az elbeszélést ismerő néző számára pedig különösen nem). Ám az átmenet szépen kirajzolódik, a főszereplők alakításai révén a második részben már megteremtődik a színpadi feszültség. A harmadik felvonás látomásos poézise pedig, amely a csehovi történet mellé asszociatív úton egy másik, képekben megfogalmazott, szimbolikus-mitikus szálat rendel, jelentős alkotássá avatja a produkciót. Ez még akkor is igaz, ha a nézőket láthatóan éppúgy megosztja az előadás, ahogyan feltehetőleg a játszó színészeket is megosztotta (nem egy név tűnt el a tervezett szereposztásból a bemutatóig).

Az évad utolsó premierjének rendezője, David Doiashvili a visszatérő alkotók közé tartozik. A Cyrano a második rendezése a társulatban, de grúziai bemutatói szintén rendszeresen vendégszerepelnek a MITEM-en. Az idén látott Éjjeli menedékhely számomra különleges élmény volt – ehhez képest a Cyrano komoly csalódás. Pedig Doiashvili formát, tartalmat és színészeket is talált a darabhoz. Izgalmas ötletek (lélekállapota mentén megötszöröződött Roxane, a férfi két énjét leképező, egyformán vonzónak látszó Cyrano és Christian, s melléjük akár harmadik, sötét énként társítható de Guiche gróf), magával ragadó látványvilág, valóság és fantázia összemosása, feladatukat odaadással, nagy energiákkal teljesítő színészek láthatóak az előadásban. Ám a forma rettenetes monotóniája, a szüntelenül forszírozott hangerő és rohangálás, a mániákusan ismételt zene, az ordítóan mesterségessé alakított színpadi kavalkád nemcsak művivé, de roppant egysíkúvá és idővel unalmassá is teszik az előadást.

A Nemzeti Színház társulatát változatosan foglalkoztatták a bemutatók. A honlap társulati tablóján 28 művész fotója látható (közöttük Hobó és a Vidnyánszky igazgatósága alatt egyetlen szerepben sem látott Gerlits Réka képe). A huszonhat ténylegesen foglalkoztatott művész közül tizennégyet már Vidnyánszky szerződtetett. A többiek között vannak olyanok, akiket még Schwajda György, olyanok, akiket Jordán Tamás, és olyanok is, akiket Alföldi Róbert hívott a társulatba. A Vidnyánszky által szerződtetettek sem alkotnak egységes csoportot: megtalálhatóak közöttük a beregszászi társulat egykori kiválóságai (akik már Debrecenben is a társulat magvához tartoztak), néhány Debrecenben megismert és onnan szerződtetett művész, illetve olyanok is, akik korábban más budapesti színházak tagjai voltak, s akiknek többségével Vidnyánszky korábban nem állt munkakapcsolatban. Ebből adódóan különböző színházi nyelveket beszélő, eltérő színházi tradíciókon felnőtt, feltehetőleg eltérő színházeszménnyel rendelkező színészek kerültek egy csapatba. Az első évad során nem egy előadásban látszott is ez a meghatározó különbség: az első Vidnyánszky-rendezés, a Vitéz lélek bemutatójában úgy tűnt, hogy ahány színész, annyi játékstílus van jelen. Az idei évad ebből a szempontból is egységesebb képet mutat: nem egy előadásban érzékelhető (de talán a Don Quijote a legmeggyőzőbb példa), ahogyan a már nem fiatal és teljesen más színházi tradícióhoz szokott művészek is természetesen simulnak a játékba. Mindez nyilvánvalóan betudható annak is, hogy azok, akiktől ez a stílus távol állt, vagy alkalmazkodtak hozzá az elmúlt két évben, vagy távoztak a társulattól. (Nagy fluktuáció nem volt ugyan, és Eperjes Károly távozásán kívül minden elszerződés szép csendben történt, de tény, hogy néhány jelentős idősebb/középkorú művész – Eperjesen kívül Básti Juli is – éppúgy elment, mint nem egy tehetséges fiatal – Martinovics Dorina, Tenki Réka).

Csongor és Tünde. Fotó: Eöri-Szabó Zsolt

Bonyolultabb kérdés a társulat összetétele, rétegzettsége. Míg bizonyos szerepköröket az optimálisnál többen fednek le, addig másutt feltűnő a hiány. Az elmúlt évadban például egyetlen huszonéves színésznő sem volt tagja a színháznak, és harmincas éveiben járó is csak egy akadt (Tompos Kátya). Ezt a hiányt a direkció elsősorban vendégszereplőkkel próbálta orvosolni (Trokán Nóra és Trokán Anna visszatérő vendégművésznek számítanak), a hosszú távú megoldást pedig a jövőre már végzős Vidnyánszky-osztály tagjainak szerződtetése jelentheti. Hasonló megoldás nincs azonban a nem egy Vidnyánszky-rendezés számára kulcsfontosságú klasszikus férfi „hőstípus” hiányára, melyet egyelőre a sepsiszentgyörgyi Mátray László szintén visszatérő meghívása próbál feledtetni.

A társulati rétegzettség problémájától nem egészen független a foglalkoztatottság kérdése. Az idei évadra megszilárdulni látszik a társulati hierarchia. Látszik, ki az, aki számára kifejezetten keresi a lehetőségeket a színház, kit foglalkoztat magától értetődő természetességgel hozzá illő szerepekben, ki játszik – talán nem kézenfekvő módon – szinte csak kis szerepeket, és ki szorul végképp háttérbe. Vidnyánszky érezhetően törekszik arra, hogy saját rendezéseiben minél több színésszel dolgozzon együtt. Idei négy bemutatója közül csak egynek főszereplője Trill Zsolt (aki ettől függetlenül továbbra is meghatározó művésze a színháznak), s előadásaiba igyekszik integrálni a társulat régi vagy éppen általa szerződtetett „nagy öregjeit”. Reviczky Gábor és Bodrogi Gyula főszerepet játszik a Don Quijotéban és fontos epizódszerepet a Szindbádban, melyben Udvaros Dorottya a legfontosabb női szereplő; a Csongorban feltűnik Blaskó Péter. De Blaskó így is a társulat méltatlanul keveset foglalkoztatott művészei közé tartozik, s bár Udvaros Dorottya a kisebb szerepeket is különleges erővel (és mégis a csapatba simulva) képes megformálni, idei feladatai aligha tartoznak pályája legnagyobb lehetőségei közé. A negyvenes-ötvenes színésznőkkel ugyan a szerzők is mostohábban bánnak, de jó volna Nagy-Kálózy Esztert, Söptei Andreát, Szűcs Nellit vagy Tóth Augusztát jelentősebb szerepekben is látni. Például olyan fontos és emlékezetesen megoldott feladatokban, mint Nagy Mari Mirigye volt. A negyvenes-ötvenes férfi karakterszínészekből mutatkozó túlkínálat is oka lehet annak, hogy e generáció legtöbb tagja kevesebb lehetőséghez jut, de kivételek itt is akadnak: Horváth Lajos Ottó (akit az utóbbi időben itt és más színházakban is gyakran erőltettek tőle teljesen idegen szerepkörbe) már a Szeszélyes nyárban is figyelemre méltó volt, míg a 6-ban az utóbbi évei legfontosabb alakítását nyújtja. A kevés fiatal színész közül Fehér Tibor számára hozott igazi kiugrást ez az évad: a Szeszélyes nyárban megformált fontos epizódja mellett két abszolút főszerepet is kapott, Csongort és Cyranót. Ez utóbbi formátumos, erőteljes, rengeteg színészi energiát mozgósító alakítás. Az év legemlékezetesebb színészi teljesítménye azonban számomra egyértelműen Trill Zsolt Galileije és Törőcsik Mari idős Galileije.

A Nemzeti Színház szemmel láthatóan igyekszik keresni a kapcsolatot közönségével. Ebbe a mondatba minden beletartozik: a turnék, az akciós jegyek, a ház előtt parkoló buszok éppúgy, mint a vízzel ismét feltöltött „medence”, a saját kiadványok, a tradícióvá váló – idén harmadszorra megrendezett – MITEM-fesztivál (és annak változatos kísérőprogramjai), a befogadott társművészeti (elsősorban zenei) produkciók, a sokféle rendezvény, a Bajor Gizi Szalon már említett műsorpolitikája. Lehet, hogy a felsoroltak mögött húzódik valami átfogó stratégia (már azon túl, hogy a lehető legtöbb jegyet kell eladni), ám kívülről nem igazán látszik, melyik közönségréteget kívánja megszólítani a színház. Az újra fogékony fiatalokat vagy a nosztalgikus szórakozást igénylőket? A színházba nehezen eljutó vidékieket, kispénzűeket vagy a folyóiratszerű kiadványt érdeklődéssel tanulmányozó, a színházelmélet iránt is érdeklődő elméket? A rendezvényeken, vígasságokon szívesen forgolódókat vagy a kortárs felolvasószínházra kíváncsiakat? Amire lehet amolyan népszínházi választ adva azt mondani: valamennyiüket, csakhogy ennek a színház egyre markánsabb profilja ellentmond. Távolról úgy tetszik, hogy miközben ennek a profilnak az érvényesítésére egyre határozottabb a törekvés az előadások szintjén, a színház önmagáról sugárzott képe, arculata megpróbál másmilyen – jóval hagyományosabb, populárisabb, helyenként ideologikusabb – lenni. Talán attól félve, hogy a markáns művészszínházi profil elbátortalanítja a nézőket, talán még mindig az elődtől való összehasonlítás szándékától ódzkodva, talán politikai retorziótól tartva (ami persze furcsán hangzik, de néhány elkötelezetten jobboldali „újságíró” a színházat érintő bárgyú szösszeneteinek fényében ez sem lepne meg). Így viszont nemcsak a szakmai integráció nehézkesebb, hanem annak a közönségnek a megtalálása is, amely a valóban sikerült, izgalmas és eredeti előadások ideális befogadója lehetne. (Nem könnyű a publikumot minősíteni próbáló kritikus szerepe, már csak azért sem, mert általában csak egyetlen este találkozik az adott előadás közönségével, de tény, hogy az a döbbenetes értetlenség, mely Vidnyánszky színháztörténeti jelentőségű Három nővérét fogadta a nézőtéren azon az évad vége közeli estén, amikor újranéztem, egészen megdöbbentett.) Pedig a legjobb, ami a Nemzeti Színházzal történhetne, az a sajátos, a hazai színházi palettán egyedinek számító művészszínházi arculat teljes mellszélességgel történő felvállalása volna. Ez minden értelemben tisztíthatná a színház profilját, nyilvánvalóbbá tehetné vállalását, megszabadíthatná az ideologikus ballasztoktól, s akár egy szélesebb közönségbázis kiépítésnek alapját is megteremthetné. Az is lehet persze, hogy tévedek, és mindez még titkon sem áll a direkció szándékában. Látatlanban ugyan felesleges elemezni vagy akár jósolni, de a jövő évi műsortervben feltűnik egy-két olyan bemutató, amely egy másik, visszalépésként értelmezhető út felé is mutathat. Csak remélni tudom, hogy ez az eshetőség nem következik be.

(A cikk 1. részét lapunk októberi számában közöltük.)