A POSZT-on a tapasztalatok szerint, csupán két társulat – a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi – rúghat labdába. Marad a kisvárdai fesztivál, amely viszont lassan kifullad. Hiányzik tehát a megmérettetés lehetősége.

Egyszerre igaz is lehet, meg nem is az a megfogalmazás, amely szerint ha valaki végignézi a 2016-ban Szatmárnémetiben megrendezett Interetnikai Színházi Fesztivál (IFESZT) kínálatát, akkor átfogó képet kap a romániai kisebbségi színházi kultúráról, arról, hogy hol tartanak az erdélyi magyar és német kőszínházak, a bukaresti zsidó színház, de arról is, hogy hány független színházi műhely mer létezni tájainkon a kőszínházak kissé nyomasztó árnyékában.

A 2002-ben útjára indított fesztivált kétévente szervezik meg más-más városban. A vándorfesztivál és állandó helyszínű testvérrendezvénye, a nagyobb múltra visszatekintő, szintén a kormányzati Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala által támogatott gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokvium felváltva igyekszik betekintést nyújtani a romániai kisebbségi színházi életbe.

Bár mindkét találkozó valóban felvonultatja a kisebbségi társulatokat és műhelyeket, a program nem mindig a reprezentatív produkciókból áll össze. Nincs válogatás, a színházak maguk javasolnak produkciót, ráadásul a fesztiválnak otthont adó egyes színházak technikai lehetőségei igen eltérők. Az IFESZT két kiadását leszámítva a seregszemle mellett kötelezte el magát (a Kollokvium, szakítva az addigi gyakorlattal, 2013-tól szüntette be az előadások versenyeztetését). Pedig a versenyjelleg feltehetően növelné a társulatok érdeklődését a fesztiválok iránt: nagyobb lenne a tét, ezért minden színház igyekezne a legjobb előadásával megmutatkozni. A versenyeztetést azonban többen kifogásolják, többször elhangzott például a Csíki Játékszín igazgatójától, Parászka Miklóstól, hogy a versenyeztetés „előbb-utóbb kontraproduktív lesz”, vagy hogy a kooperációt előbbre tartja a kompetíciónál, a verseny ugyanis „könnyen öncélúvá válik, bevonzza az esztétikán kívüli ajzószereket, szembefordítja egymással a résztvevőket, (…) egyetlen egy érdem van, a győzelem”. Czegő Csongor, a Kollokviumot szervező Figura Stúdió Színház volt igazgatója viszont „idejétmúltnak” tekinti. Természetesen bármilyen döntés születik az elkövetkezőkben, a fesztivál „nyertese” elsősorban az illető város közönsége. Nyertesnek tekinthető a szakma is – és itt elsősorban a kritikusokra, színházi újságírással foglalkozókra gondolok –, ugyanis a nagy földrajzi távolságok (és anyagi háttér) miatt másképp gyakorlatilag képtelenség áttekinteni az erdélyi magyar színházi termést.

Persze, hasznosnak tűnik a fesztiválok találkozójellege, így legalább évente egyszer alkalom adódik arra, hogy beszélgessenek egymással alkotók, kritikusok, elméleti és gyakorlati szakemberek. Személy szerint azonban ugyanolyan fontosnak tartom a versenyjelleget, hiszen az erdélyi magyar színházak számára jóformán ez lenne az egyetlen mód a megmérettetésre. A POSZT-on a tapasztalatok szerint, csupán két társulat – a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi – rúghat labdába. Marad a kisvárdai fesztivál, amely viszont lassan kifullad. Hiányzik tehát a megmérettetés lehetősége.

Az idei, sorban a nyolcadik IFESZT lebonyolítását a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata vállalta. Bessenyei Gedő István művészeti, valamint Stier Péter adminisztratív igazgató nagyszerű lehetőséget teremtett arra, hogy ország-világ előtt megmutatkozhasson az 1892-ben felavatott, az elmúlt három évben felújítás alatt álló neoklasszicista színházépület. A társulat gyakorlatilag a fesztivállal ünnepelte meg a visszaköltözést.

A Harag Györgyről elnevezett társulat művészeti vezetését 2014 óta ellátó Bessenyei Gedő István dramaturg fesztiváligazgatóként hasonlóan járt el, mint a 2015-ös Kollokviumot szervező Czegő Csongor: az adott koordináták ellenére megpróbálta egyfajta koncepció mentén összeállítani a programot. Ragaszkodott például ahhoz az elképzeléséhez, hogy a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház A fösvény című előadása nyissa a fesztivált, bár a 2013-ban bemutatott produkció már lekerült a Tamási repertoárjáról, és a meghívás kedvéért a díszlet egy részét újra kellett gyártani. Bessenyei Gedő számára fontos volt, hogy Szatmár megismerkedjen Bocsárdi László rendezői világával, aki ebben az évadban első ízben dolgozik a társulattal: a Tévedések vígjátéka című Shakespeare-darab bemutatója januárban esedékes.

Elena Duminică, Zita Moldovan és Michaela Drăgan a Gadjo Dildóban. Fotó: Czinzel László

Szeretem Bocsárdi László színházát. Rendezései arról tanúskodnak, hogy nemcsak az éppen kiválasztott darab szövegében végez mélyfúrást, hanem önmagában és a színészekben is. Munkái letisztultak, következetesen végiggondolt koncepcióval, kristálytiszta szövegértelmezéssel. Minden előadásán látszik: számára az alkotói folyamatban a színész – de a díszlet- és jelmeztervező is – nem csupán végrehajtó elem, hanem egyenrangú partner. A fösvény egyik erőssége is az egységes színészi összjáték, melyből így is kiemelkedik a Harpagont alakító Pálffy Tibor játéka. Bocsárdi elképzelésében Molière darabja nem csupán Harpagon fösvénységéről és ennek következményeiről szól. Az összkép azt mutatja: itt kivétel nélkül mindenkit a pénz utáni vágy motivál, még a szerelem is annak rendelődik alá.

A házigazda szatmári színház két előadással vett részt a fesztiválon: a Hatházi András írta és rendezte Mankával, valamint a Visky András írta és rendezte Pornóval. Bár mindkét előadásnak vannak gyenge pontjai, fontosnak tartom megemlíteni őket. A Mankát például azért, mert jó színészi munka van benne a kissé bonyolult rendezői koncepció ellenére. Vagy talán épp amiatt. Hatházi András ugyanis az elidegenítési technikára alapozva folyamatosan ki- és belépteti a szereplőket: a színészeket látjuk a darab jeleneteiben és egy-egy dal vagy rövidebb monológ – általában vendégszöveg – erejéig azokból kilépve, de látjuk a nagyon kevés, szinte jelzésszerű díszlet mögött is, ahogy civil színészként várják a visszalépést. A több vendégszöveggel, a különböző elidegenítési eszközökkel tarkított előadás, valamint a történet amúgy is eléggé bonyolult volta miatt kissé „túlterhelt” lett a produkció. Amint a szakmai beszélgetésen kiderült, a társulat számára nagyon hasznos volt a próbafolyamat, Hatházi András színészvezetési módszerei ugyanis a kísérletezés lehetőségét kínálják, néhány támpont megadása után a közös gondolkodáson van a hangsúly.

Visky András Pornó című darabja a budapesti Nemzeti Színház meghívásos pályázata nyomán született, a később a Feleségem története alcímmel ellátott műnek volt már egy felolvasószínházi bemutatója a magyarországi Ars Sacra Fesztivál keretében, illetve egy lengyelországi premierje is. Visky András ezúttal a felolvasószínházi változatot gondolta tovább Albert Csilla színésznővel. Hozzájuk társult a nagybőgőn játszó és az előadás zenéjét is jegyző Antal Attila (mindketten Kolozsváron dolgozó művészek). Így született meg a szatmári színház égisze alatt a romániai ősbemutató, amelyhez egy térinstalláció is kapcsolódott (Fornwald Gréti és Visky András koncepciója alapján). A darab műfaji meghatározása: dokumentumjáték, inspirációs forrása a szerző ’89 előtti megfigyelési (ún. szekuritátés) dossziéja. Valóságelemek és fikció keveredik Visky darabjában, a diktatúra legsötétebb bugyrairól tudunk meg részleteket költői gondolatokba csomagolva. A Pornót nemcsak azért tartom fontosnak, mert tanúi lehetünk annak, hogy egy önkényuralmi rendszer hogyan lehetetleníti-lopja el fokozatosan egy ember életét, hogyan hatol be élete legintimebb szférájába, hanem azért is, mert mindezidáig kevés erdélyi magyar alkotás született, amely segítené a múlttal való szembenézést. Nevezetesen azzal, hogy az 1989 előtti romániai önkényuralmi rendszernek nemcsak erdélyi magyar áldozatai voltak, hanem erdélyi magyar besúgói is.

Radu Afrim először dolgozott a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatával, de nem először hozott létre improvizációkon alapuló előadást. A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve című produkció ugyanúgy született, mint Az ördög próbája a marosvásárhelyi színháznál, azzal a különbséggel, hogy a temesvári szövegkönyv legnagyobb részben az ő nevéhez fűződik. És persze ugyanaz a hibája is: a túlméretezettség. Néhány jelenet megrövidítése vagy éppen elhagyása feszesebbé tenné az előadást, és egyáltalán nem változtatna az elképzelésen. Erénye viszont az, hogy mindvégig a színház belső világáról szól, iróniával, humorral, és Afrimtól nem várt módon rendezői önirónia is jócskán akad benne.

A 2016-os IFESZT tíz napja alatt találkozó öt kultúra, huszonegy színtársulat huszonöt előadása közül az egyik a roma Giuvlipen Színház Gadjo Dildo című produkciója. A társulatalapító Mihaela Drăgan félig román, félig roma származású színésznő, akivel a 2015-ös Kollokviumon találkoztam első alkalommal. Gyergyóban a Del Duma (Ő mesél, vagy Mesélj nekik rólam) című dokumentarista jellegű produkcióval lépett fel. Az előadás szövegét roma nőkkel készített interjúk alapján ő maga írta. Mint mondja, többek között ezek az interjúk segítettek neki abban, hogy elfogadja származását, identitását. Az IFESZT-en játszott Gadjo Dildo Tony Gatlif rendező filmjének, a Gadjo dilo (Bolond idegen) címének ironikus továbbgondolása. A történet három roma nőről szól, akiket az erotikus műsorairól híres szórakozóhely, a Gipsy Experience alkalmaz. A harmadrangú lokál harmadrangú kabaréja során megismerjük a három nő történetét, megtudunk sok mindent arról, hogy hogyan gondolkodnak a férfiak a roma nőkről, hogyan ítélik meg őket a saját közösségükben, és szembesülünk a saját előítéleteinkkel, sztereotípiáinkkal is. A Giuvlipen társulat megalapításának ötlete a 2013-ban létrehozott Del Duma című előadása után merült fel Mihaela Drăganban, ezt követően kereste meg a Gadjo Dildóban is szereplő másik két roma színésznőt, Zita Moldovant és Elena Duminicăt, valamint Mihai Lukács rendezőt. Feminista roma társulatként határozzák meg magukat dacára annak, hogy romani nyelven nem volt szavuk a feminizmusra – a kifejezést Drăgan alkotta meg a cigány giuvli, azaz ’nő’ szóból. Saját székhelyük nincs, előadásaikat befogadó klubokban, kocsmákban játsszák. Drăgan nagy álma az államilag fenntartott roma színház, csak hát, úgy tűnik, ettől még nagyon távol áll Románia. A szatmári szakmai beszélgetésen elmondta, az egyik volt művelődési miniszter azt kérdezte tőle, minek nekik színház, hiszen a romák nem járnak színházba.