Ilyet én egyetlen más hazai színházi fesztiválon sem láttam: az alkotók múlhatatlan figyelemmel kísérik a programot reggeltől estig, épp csak a saját előadásuk közben nem ülnek a nézőtéren.

A magyarországi bábszínházak idei kecskeméti találkozója remélhetőleg nem hozott balszerencsét senkinek. A tizenhármasnál jóval nagyobb számokat is felvonultatott a rendezvény: 19 bábszínház, illetve társulat 29 produkcióját láthatták a nézők öt nap alatt. Ez olyan mennyiségű előadás, amit csak a legelszántabb fesztiválőrültek képesek végignézni – jómagam 24-et abszolváltam, ha nem is mindet helyben –, ámde van az eseménysorozatnak egy megbízható közönségmagva: maga a bábszínházi szakma. Ilyet én egyetlen más hazai színházi fesztiválon sem láttam: az alkotók múlhatatlan figyelemmel kísérik a programot reggeltől estig, épp csak a saját előadásuk közben nem ülnek a nézőtéren. Azután este kíváncsian részt vesznek a szakmai beszélgetésen is, amelyen ezúttal Marek Waszkiel, Jászay Tamás és Novák Eszter (olykor helyettesítőként Ascher Tamás és Lendvai Zoltán) vitatták meg a látottakat, Vidovszky György moderálásával, egy Mózes-szobor szomszédságában.

Az egyik szakmai résztvevő – a nem-bábszínházi szektorból – mondott valami olyasmit, hogy a bábszínészeket helyes embereknek képzeljük, mivel gyerekekkel foglalkoznak, nyitottak, játékosak. És tényleg így fest a dolog. Feltűnő az is, hogy közönségnek milyen kiválóak. Kecskeméti tapasztalataink alapján álmodni sem lehet ideálisabb nézőteret annál, mint amelyiknek az elejében gyerekek ülnek, a hátuljában bábosok. Szinte tapinthatóak a publikum erényei: naivitás, derű, érzékenység, hozzáértés, kollegialitás.

Tessék engem megmenteni!

A kecskeméti bábszínházi találkozó a szó szoros értelmében találkozó. Egyben seregszemle. A programot nem válogatja senki, minden társulat saját belátása szerint hoz előadást. Akadnak színházvezetők, akik olyat mutatnak, ami az általános működésüket, a hétköznapi gyakorlatukat reprezentálja. Mások rendelkeznek kifejezetten fesztivál-előadásnak ható produkcióval. És persze az is előfordul, hogy a praktikum határozza meg a programot: az az előadás érkezik, amelynek szereplői egészségesek és egyeztethetők.

A műsorfolyam többé-kevésbé átfogta a lehetséges közönség teljes spektrumát. Szerepelt több babaelőadás (avagy csecsemőszínház, avagy aprók színháza – még keresgéljük a 0–3 éves korosztály színházának legmegfelelőbb elnevezését), voltak óvodás korúaknak való előadások, kisiskolásokat célzók, és akadt felnőttelőadás is. A Jeles András-féle szombathelyi József és testvérei mellett talán ide sorolhatjuk az ESZME és a Vaskakas remek koprodukciójaként létrejött, Hoffer Károly rendezte Az időnk rövid történetét, sőt talán az egyetemista Szilágyi Bálint munkáját is, a hűvös, tömör, szikáran költői Madárlányt Eke Angéla és Márkus Sándor játékában.

Hiányzott a kínálatból az ifjúsági előadás, a 14–18 éveseket megszólító bemutató. Érdekes jelenség ez, hogy miközben a gyermek- és ifjúsági színházak készítenek ilyen produkciókat, a bábszínházak csak elvétve. Lehetséges, hogy magában a célközönségben, a kamaszokban van bizonyos ódzkodás a műfajjal szemben: netán dedós dolognak tartják a bábszínházat.

A kisbabáknak szóló színház viszonylag fiatal műfaj, és nemritkán érződik is rajta a felfedezés öröme, a kezdeti lelkesedés. Akár az újszülöttek, úgy tudnak néha rácsodálkozni az alkotók a babaszínház tárgyaira, témáira. A világ megismerésének és a színház eszközeinek alaptanfolyama ez: színek, formák, hangok, viszonyok. Előfordul, hogy az ilyen jellegű előadásokat túlforszírozott gyerekesség és némi kellemetlen negéd uralja el. Például felnőtt számára akár irritálóan is hathatott, ahogyan a veszprémi Kabóca Bábszínház Miaujának agyonöltöztetett szereplői mérhetetlenül hosszan rácsodálkoztak egy hulahoppkarikára. Cicás történetet adtak elő Libuše Niklová figuráinak felhasználásával, zenéléssel és animációs film vetítésével egybekötve, Miliana Lenak rendezésében. Babaszínházban egyébként viszonylag ritkán játszanak el történetet, általában kisebb elemekkel dolgoznak. Jellegzetesen egyéni és szuggesztív babaszínházi modell például Kiss Erzsié. Nála a színészjátékosok tárgyak használatára, mozgásokra, érzelmek kifejezésére szorítkoznak, és ebben a zene, valamint egyfajta poétikus halandzsanyelv a támaszuk. Kiss Erzsi-produkciót ezúttal a Griff Bábszínház hozott Kecskemétre, a Piros-kalandot Fekete Ágnes, Üveges Anita és Szilinyi Arnold szereplésével.

Kiemelkedett a csecsemőszínházi mezőnyből a Juhász Anikó ötletéből és dramaturgiájával készült Pötty, ugyancsak a zalaegerszegi Griff Bábszínháztól. Ebben B. Szolnok Ágnes, Tóth Mátyás és a zenész Hettinger Csaba vett részt. A koncepció egyszerű és zárt: fehér térben két fehérbe öltözött színész játszik, átnyúlkálható fehér háttér előtt. Eszközük, tárgyuk a pötty: különböző színekben, méretekben és térbeli formációkban, egészen a gömbig. A produkció megtalálta az ideális mértéket. Hibátlan arányokban és ritmusban jöttek az élmények: felismerések, tudatosítások, ismétlések, meglepetések, ellentétek.

A bábszínházakban igen nagy a kereslet az óvodás korú gyerekeknek szóló előadások iránt. E téren tanúi lehettünk annak Kecskeméten, hogy akár ugyanazon alkotó keze alól kikerülhet jól sikerült és kudarcos produkció. A miskolci Csodamalom Bábszínház által bemutatott Hisztimesék, Csató Kata rendezése ugyanis minden ízében elhibázottnak tűnt. A Berg Judit könyve alapján írt történetben az életszerűséget éppúgy nem lehetett felfedezni, mint a stilizációt, színházszerűsége pedig az idegtépésig fajult az ismétlődő, sekélyes dialógusokkal és a mindig újra és ugyanúgy elénekelt bugyuta dalocskával. Idővel a néző már azt sem tudta megállapítani, ki hisztis itt, a gyerek, az anya vagy ő maga. Ugyanakkor a Ciróka Bábszínház Csató Kata rendezte A bagoly, aki félt a sötétben című produkciója az egyszerű, tanulságos eseménysor mellett felvonultatta egy idős színész és egy fiatal színésznő (Apró Ernő és Nyirkó Krisztina) kettősét, amely nagyapa-unoka jellegű, nemzedéki munkatalálkozóként hatott szívderítően. Ráadásul Grosschmid Erik képzőművészetileg értékelendő látványvilágában ott pislogott a kis gyöngybagoly, Hupp, aki jó eséllyel indult a fesztivál legszeretnivalóbb bábfigurája címért. De végül nem ő nyerte volna el, hanem az a lila műszőrme szörny, aki a Tessék engem megmenteni! című debreceni bábelőadásban ácsingózott lányok átokoldó csókja után. Azt a bábot szintén Grosschmid Erik tervezte, s Schneider Jankó adott neki pazar hangot és bájosan ET-s mozgást. Itt jegyzem meg, hogy Schneider Jankó kapta a Magyar Bábművész Szövetség hagyományosan a kecskeméti találkozón átadott alkotói díját.

Pötty

A Vojtina Tessék engem megmenteni!-jét a fesztivál egyik csúcspontjaként éltem meg. (A másik a Mesebolt Bábszínház munkája Jeles Andrással, a József és testvérei volt.) A Tessék engem megmenteni! már az eredeti mese alapján is üdítően eltér a szokásos ügymenettől. Hogy egyebet ne mondjak, forradalmi újításként itt egy királylány indul megmenteni egy másik királylányt. A történet csupa meglepetés, az előadás csupa színészi hancúrvihánc. A játékkedv örömét fokozza, hogy a produkció időről időre reflektál saját színházi mivoltára. Néha leleplezi a paraván mögött történteket, a háttérmunkások tevékenységét. Egy emblematikus pillanatban a színész, aki önfeledten beszél felfelé, a feje fölött mozgatott bábja irányába, egyszer csak észreveszi, hogy túlment a paravánon. Rájön, hogy lebukott, néz ránk zavartan, árván, kifosztottan. Hajdú Péter adja elő el ezt az egyszerre vicces és drámai magánszámot. Aztán megyünk tovább a játék sodró, derűs hullámain, valamivel többet tudva arról, hogy miként kell mindenért megdolgozni.

Kisgyerek-előadást hoztak a pesti bábszínházak is, történetesen Kuthy Ágnes-rendezéseket. A Kolibri az empátiát tanító, nézőpontváltást felmutató, helyenként fantáziadús A medve, akit Vasárnapnak hívtak előadását, a Budapest Bábszínház a kissé monokróm Hoppá-hoppá!-t. A Stúdió K a tőle megszokott színvonalon szerepelt Fodor Tamás rendezésével, Németh Ilona tervezésével, a Picasso-festmények által ihletett Maya hajójával. Itt szorítok helyet a cikkben a győri Vaskakas Bábszínház Somogyi Tamás rendezte János vitézének, amely mind formailag, mind tartalmilag felvillanyozóan érdekesnek mutatkozott, és néhol egészen eredeti olvasatát adta Petőfi művének. (Például az óriások viszonylatában, vagy Jancsi és Iluska végső egymásra találásának terén, amely Tündérország helyett alighanem a Mennyországban zajlott.)

A kisiskolás kínálat egyik végletének a békéscsabai Napsugár Bábszínház Berzsián és Dideki-adaptációja bizonyult, amely a védtelenebb felnőtt nézőkben akár az egész bábműfajba vetett hitet is megingathatta. A szereplők úgy álltak a színpadon több mint nyolcvan percig – ami mindenképpen indokolhatatlan és igazolhatatlan hosszúság –, hogy szavalták a szöveget, egymással próbálva partneri kapcsolatba lépni. Ezenközben a kezük ügyében lévő bábokkal alig kezdtek valamit. Lázár Ervin világból semmit nem sikerült megérzékíteniük, sem az intellektualitás, sem a poézis szintjén.

Nem a Berzsián és Dideki volt az egyetlen Veres András-rendezés, ahol némiképp értetlenül szemléltem a színpadi eseményeket. Az egri Harlekin Bábszínház A szegény ember hegedűje című előadásában ugyancsak nehéz volt felfedezni, hogy mit is kellene kihüvelyeznünk a kétszintű játékból, amelyben egyrészt két élőszínházi nővér elemésztette a nála egy fejjel magasabb kishúgát, másrészt pedig „színház a színházban” keretben zenés betéteket láthattunk pompás marionettfigurákkal. Attól függetlenül, hogy nem értettem, mi ez egyáltalán, igazi gyönyörűséget jelentett a rémdrámába illő temetői jelenet a sírból kikelő és felszárnyaló bajuszos halott bácsival.

A bábműfaj kézenfekvő előnyeivel egyáltalán nem élő Berzsián és Dideki-előadás ellenpéldájaként megint csak a szombathelyi Mesebolt Bábszínház produkcióját említhetem. Jeles András és a társulat a legjobbat hozta ki mindenből: az egyszerű, arctalan, majdnem ember nagyságú textilbabákból, a fekete lyukból, amely kör alakú képkivágásaival több síkot teremtett, és a színészek mindegyikéből, különös tekintettel az ízes beszédű narrátor fiatalemberre, aki bravúrosan adta elő Jeles egyszerre archaikus, népies, biblikus és mai humorú szövegét. Grünwald Dávid ifjú kora ellenére tapasztalt Jeles-színész, hiszen ő játszotta A kis lord címszerepét hat évvel ezelőtt a Weöres Sándor Színházban.

A fesztivál erőteljes, nagyon is élet- és fejlődőképesnek mutatkozó vonulatát alkották a kézműves jelleget őrző családi bábszínházak. A Ziránó Színház Pulcinella szerelmes című produkciójában nemcsak Varga Péter Róbert humora és virtuozitása volt lehengerlő, hanem az is, ahogy a Kovács Géza írta történet és a Boráros Szilárd tervezte bábok segítségével megjelent maga a szerelem. A tavasz ébredése érzés egy paraván fölött. A pécsi MárkusZínház A repülés története című előadásával érkezett a fesztiválra. Pilári Gáborék fellépése kicsit emlékeztetett Bruscon állami színész truppjára Thomas Bernhard A színházcsináló című drámájából. Itt is egy család szolgálta az elhivatott, játékba feledkező színházi ezermester társulatvezetőt.

A hétvége egyik délelőttjén eltévedtem a két párhuzamosan zajló fesztivál-előadás között, és véletlenül egy harmadikra ültem be, amely a házigazda Ciróka Bábszínház egyszerű matinéjaként szerepelt a színház programjában. Krucsó Júlia Rita és Kormos Z. Zsolt adták elő Rumi László rendezésében a Medve éneket. Finom ízlésű környezetben, finom ízlésű bábokkal pepecselve beszélt az előadás kirekesztésről és végül, okulva, befogadásról. Nem fesztivál, hanem egyszerű, átlag vasárnapi műsor. A közönségigény kielégítése szolidan, nem forradalmian, nem nagyon sokat akarva, de szigorúan igényesen. Körülbelül ez mondható el összességében is a felhozatalról ezen a jól szervezett, családias, barátságos emberi és szakmai hangú színházi találkozón.