Anna egy pillanatnyi gyászmunkát sem enged magának. A tudata mélyére száműzi az egykor szeretett férfit, és minden idegszálával a túlélésre koncentrál.

A háború nemcsak esemény, hanem a testbe, az idegekbe mélyen beleivódó tapasztalat. Nem lehet róla tudomást nem venni, akkor sem, ha messze van, ha másokkal történik. A háború olyan, mint egy atomrobbanás, melynek a maradványait messzire elviszi a szél, a víz, és a mérgező anyagok mindenhol megtalálhatók lesznek a földgolyón. Ez napjaink egyik legsokkolóbb tapasztalata is: bárhol van háború a bolygón, az mindenkit elér, nem lehet kitérni előle. Talán nem mérgezi úgy meg a testet és a lelket, mint A halottember főszereplő asszonyának esetében, de mindenkit roncsol. Van, akit meggyilkol, van, akit tönkretesz, és vannak, vagyunk, akiket csak híradásként ér el – de jelen van és pusztít.

A színpad közepén egy nagy, szemgolyóra hasonlító kör helyezkedik el, mely körül egy szélesebb, forgatható gyűrű van. A színpad bal oldalán két férfi és egy nő ül, jobbra pedig egy csellón játszó férfi. Mindenki feketében. A főszereplő asszony, Anna (Mészáros Sára) nem hagyja el egy pillanatra sem a belső teret, melynek közepébe egy hinta lóg be fentről, és ezen ücsörögve meséli el történetét. A másik négy szereplő (Grisnik Petra, Kovács Krisztián, Molnár Gusztáv, Rozs Tamás) mintegy a kar szerepét tölti be, némileg átértelmezve azt. A két férfi és a nő a bal oldalon a nő történetének egyes mellékszereplőit viszik színre: a kocsmai férfiakat, a tiszteletest, a frontról levelet váró gyerekeket. Egy szereplő van, aki csak kétszer bukkan fel a darabban, és mindkét esetben kívülről érkezik a kör közepére: a férj (Mucsi Zoltán).

Kovács Krisztián, Mészáros Sára, Molnár Gusztáv, Grisnik Petra. Fotó: Mészáros Csaba.

A történetben nincs semmi olyan, ami háború idején ne lenne teljesen mindennapi. Anna és a férfi egymásba szerettek, összeházasodtak, és született egy gyerekük, a kicsi Annuska. A nő elbeszéléséből megtudjuk, hogy szépen éltek, boldogok voltak. Aztán jött a háború, és a férjet elvitték katonának. Az otthon maradottak nap mint nap a postást várják, és szoronganak, hogy életben van-e még a férfi. Aztán egyszer csak távirat érkezik, hogy meghalt. A holttest nemsoká hazakerül, eltemetik, és Anna megpróbál élni tovább. Ahogyan a szerző, Háy János mondja: „A darabban szereplő feleség úgy dönt, hogy kitöröl mindent az emlékezetéből, és elfalazza azt a kamrát, amelyben ez a kapcsolat volt, nem akar vele foglalkozni. De persze míg »falaz«, mindent elmond a világhoz, a sorsához való érzelmi hozzáállásról” (Gócza Anita interjúja a hvg.hu-n).

Anna egy pillanatnyi gyászmunkát sem enged magának. A tudata mélyére száműzi az egykor szeretett férfit, és minden idegszálával a túlélésre koncentrál. Hidegen és dacosan ismételgeti, hogy a férj már nincs, nem létezik, ő és a kislány viszont van, és neki ebben a vanban kell élnie. Kizárja az életéből a múltat, és új identitást próbál alkotni magának, foggal-körömmel. És azt is látnia kell, hogy a háborúból visszatért férfiak komorak, szótlanok lettek, elvadultak a családjuktól. A traumákról sem a férfiak, sem a nők nem tudnak beszélni, a családtagok elhidegültek egymástól. Annát a szájára veszi a falu, hiszen meg vannak győződve arról, hogy férfiak járnak hozzá, ő azonban nem enged senkinek. A büszke és szép asszony figurája Kurátor Zsófit idézi Németh László Gyászából.

A trauma feldolgozásának lehetetlensége, az identitás és vele együtt az élet törékenysége, valamint a szenvedés állandósága az az alaptapasztalat, mely Anna monológjában kifejeződik. Az égővörös haj keretezte halottsápadt arcon a történet mesélése közben az érzelmek széles skálája jelenik meg: boldogság, keménység, borzadály, egykedvűség, öröm, de a színész remekül bánik a hangszínével és a mozdulataival is. A nő teljes nyíltsággal meséli el, mi történt vele, mióta a férjét elvitték katonának, nem kendőzve el a szexuális vonatkozású részleteket sem. Ettől azonban kissé közegidegenné válik maga a figura, hiszen monológjában egyébként nagy hangsúllyal jelenik meg az, hogy a faluban nem szokás intim, lelki dolgokról beszélni. Anna azonban teljesen feltárulkozik, s teszi ezt egy falusi asszonytól jobbára idegen, cizellált nyelven. Figurája tehát mintegy médiummá válik: egy, a maga közegében kimondhatatlan élmény- és érzésnyalábot közvetít, s ezzel egyidejűleg általános érvényű emberi tapasztalattá transzformálja azt.

A feleség monológjában apró kis részletek festik le az életet: milyen fából kell készíteni a disznóólat, hogyan alakul ki két ember közös története, miről trécseltek az asszonyokkal a határban. Megannyi mozaikdarabka, melyekből hitelesen rakódik össze egy egyszerű, falusi asszony élete és világa, melyet szétrobbant a háború. A drámai konfliktus abból adódik, hogy az asszony, aki a férjét halottnak hiszi, nem tud mit kezdeni azzal, amikor egyszer csak mégis hazatér a férfi. Hiszen ő már nincs. És a múlt sincs. Az asszony egyetlen valósága, melyhez görcsösen ragaszkodik, a férfi nélküli, magányos élet a kislányával, erre az alapra próbált magának új identitást építeni, és ennek tükrében a férj visszatérését fenyegetésként éli meg. Elviselhetetlennek érzi a szeretkezéseiket, mintha egy halott ember súlya feküdne rajta – hiszen a nő lelkében a férfi valóban halott.

Éppen az ellenkező stratégiát választja, mintegy ösztönösen, a kis Anna, a házaspár gyereke, akit egy játék baba jelenít meg a színpadon. Ő folyton várja haza az apját, és akkor sem hiszi el, hogy meghalt, mikor már eltemették. Az anya úgy próbál túlélni, hogy törli a múltat, a kislány pedig úgy, hogy a múltban él. Az apa halálhíre vélhetően tévedés következménye, a slendrián adminisztrációé, ami külön embertelen kínzást jelent a hozzátartozók számára. Csakhogy az asszony lelkében az adminisztrációs hiba válik valósággá, melynek hús-vér cáfolatát, vagyis magát az élő, eleven férjet érzékeli hibaként, tévedésként, melyet meg kell szüntetni ahhoz, hogy helyreálljon a lelkében a rend. Mert ha a férj az ő lelkében halott, akkor valóságosan is annak kell lennie – ezért öli meg.

A színpadkép (Cziegler Balázs) és a fény (Memlaur Imre) az előadás teljes jogú részei. Anna soha nem hagyja el a szemgolyót mintázó belső kört, figurája tehát a teljes láthatóságnak kitett, amit a rá irányuló fény is hangsúlyoz. Vallomást hallunk és látunk, egy emberi lélek teljes feltárulkozását. A belső kör egyszerre börtön, gyóntatófülke és a vádlottak padja: a szem kényszerítő erővel bír, lemezteleníti a nőt, és nem is engedi a körön kívülre. A többi szereplő mozgástere jóval nagyobb, hol belépnek hozzá, hol a külső körben forognak körülötte, hol pedig a két körön kívül vannak. A körök mind a térben, mind pedig az időben ismétlődést, magába záródást fejeznek ki, hiszen az asszony maga is azon morfondírozik, hogy az emberek csak azért nevelnek gyereket, hogy majd a gyerekeik is ugyanúgy kínlódjanak. A szenvedés köreiből nincs mód kitörni – sem térben, sem időben.

A hinta több szempontból is remek megoldás: egyrészt azért, mert rajta Anna az ég és a föld között lebeg, állandó mozgásban, felfüggesztve, eltávolodva kicsit a figyelő tekintet fogságából. Másrészt a darab csúcsjelenete is ennek a megoldásnak köszönhető: Anna és leendő férje táncolnak a búcsúban, még szerelmük kezdetén. Egyre magasabbra szállnak a hintán, boldogan kacagnak, szerelmesek, most kezdődik közös életük – mint a legendás Körhintában –, s közben az árnyékok is táncolnak a falon. Katartikus jelenet ez. S a párja is az, amikor a hinta úgy van megvilágítva, hogy keretet alkot a mögötte álló Anna körül, miután az megölte a férjét. A fémesen csillogó lánc és a deszka a börtönt vagy a koporsót idézi.

Bérczes László rendező nem először dolgozik együtt Háy Jánossal, és közös munkájuk eredménye vagy tárgya nem más, mint – ahogyan Csáki Judit írja – „egy mikrokozmoszon végzett kölcsönös munkálkodás” (Magyar Narancs, 2010/44). Ez a mikrokozmosz pedig az emberi lélek, a megtört, sérült emberi lélek, melyet embertelen próbáknak tett ki a sors. Ennek a léleknek a rezdülései tárulnak fel lépésről lépésre, apró, mindennapos eseményekben. A katasztrófát az okozza, hogy ezek a mindennapok váltak embertelenné: a megszokhatatlant kellene megszokni, az elviselhetetlen traumával együtt élni. Sorstragédia ez, mint ahogyan a jelen színmű párdarabjaként emlegetett Nehéz is az, melyben egy férfi (Mucsi Zoltán) élete siklik ki végérvényesen. Mindkettő jó másfél órás monológ, melyet a kar szólamai illusztrálnak, valamint alkalmanként felerősítenek, kihangosítanak. Egy-egy ember küszködése és szükségszerű bukása bontakozik ki pontról pontra a néző tekintete előtt, aki nem tud szabadulni attól a kényelmetlen érzéstől, hogy bármikor hozhatja úgy az élet, az ő kis mindennapi élete, hogy neki kell a mindent látó tekintet előtt számot adnia saját magáról.

Mi? Háy János: A halottember
Hol? Szkéné Színház
Kik? Mészáros Sára, Mucsi Zoltán, Grisnik Petra, Kovács Krisztián, Molnár Gusztáv, Rozs Tamás / Díszlettervező: Cziegler Balázs / Jelmeztervező: Cselényi Nóra / Dramaturg: Kiss Mónika / Zeneszerző: Rozs Tamás / Báb: Hoffer Károly / Mozgás: Widder Kristóf / Rendező: Bérczes László