Madák Zsuzsannát, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház öt éve működő, középiskolásokat, felső tagozatosokat megszólító, és a maga nemében egyedülálló Tantermi Deszka programjának szakmai vezetőjét 2010-ben dramaturgnak hívták Zalaegerszegre – de ő nem fért a bőrébe. Hogyan illeszthető be egy vidéki kőszínház életébe a színházi nevelés?

– Egy interjúban azt mondtad, a független szféra ellehetetlenítése nagy szerepet játszott abban, hogy elfogadtad a zalaegerszegi színház ajánlatát. Szíven ütött engem ez a mondat.

– Nem voltam én soha ellene a kőszínháznak, már egészen fiatalon, gyerekszereplőként belekóstolhattam ebbe a típusú színházi működésbe, aztán évekig a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatában dolgoztam színészként. De a független szférában eltöltött idő tényleg különösen izgalmas szakasza volt az életemnek, nagyon-nagyon jól éreztem magam azokkal a társulatokkal, amelyekkel kapcsolatba kerültem. Dolgoztam Ágenssel, Gergye Krisztiánnal, a Természetes Vészek Kollektívával, Mándy Ildikóval, sok mindent kipróbáltam az egyszeri alkalmakkor megvalósuló előadásoktól a performanszokon át az utcai akciókig. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ha nincs anyagi biztonságunk, akkor az előbb-utóbb hatással lesz a munkára. Úgy nem lehet színházat csinálni, hogy nincs pénz semmire. Ebből a szempontból a legjobbkor jött a zalaegerszegi felkérés, amelyen egyébként igen meglepődtem, de nagyon örültem is neki. Izgalmasnak tartottam a kihívást, kíváncsi voltam, hogyan tudok dramaturgként egy nagy színházban helytállni.

– Akkor nem volt ez megalkuvás – a helyzettel.

Fotó: Pezzetta Umberto

– Nem, dehogy! Ráadásul azt is tudtam, hogy a zalaegerszegi munka mellett azért részt tudok venni független előadásokban – miközben nem az fogja meghatározni az életemet, hogy megjött-e a pályázati pénz. Az első évben rendszeresen följártam Pestre játszani, új produkciót is készítettünk Ágenssel, szóval abszolút nem éreztem megalkuvásnak. Viszont kezdettől foglalkoztatott, hogy merrefelé lehetne nyitni, hogy hogyan lehet a közönséggel érdemben találkozni egy olyan intézményben, ahol inkább megszokott a klasszikus nézőtér-színpad viszony – főleg ahhoz képest, amit előtte csináltam.

– Miért pont a színházi nevelés felé indultál el? Ezen a területen találtad meg azt a „mást”, azt a játékteret, amely egy kísérletezésre, új utak keresésére természeténél, helyzeténél fogva kevéssé hajlamos kőszínházban kialakítható? Illetve pont nem is a kőszínházban: tantermekben.

– Korábban tényleg nem foglalkoztam mélyebben és főleg rendszeresen ezzel a területtel, ugyanakkor mindig is érdekelt az interakciónak ez a formája. Gimis emlékeim közé tartozik a Vörösmarty Színház sorozata, amelynek újdonsága akkor abban állt, hogy az előadások közben a színészek reflektáltak a látottakra. Ez nagyon megfogott. Nem jutottak el odáig, hogy minket, nézőket is megszólítsanak, mégis kicsit más volt, mint amit előtte színházban láttam. Első rendezésemhez, a Szodoma után című előadáshoz, amely az Ágens Társulat produkciója volt, készítettem egy foglalkozást. A fiatalokkal való találkozáskor megéreztem, hogy ez terület is meglehetősen érdekel, hogy van dolgom a fiatalokkal. Ennek a találkozásnak az élménye vitt el a színházi nevelés felé Zalaegerszegen.

– Ahol ráadásul komoly hagyományai vannak az ifjúsági színháznak.

– Régóta van ifjúsági bérlet nagyszínpadi előadásokkal. A színházi nevelési programok széles körű elfogadásához nyilvánvalóan hozzájárult, hogy sokan emlékeznek Ruszt József beavató színházi előadásaira. Bár a Tantermi Deszka előadásai egészen másképpen, más céllal szólítják meg a közönséget. Itt nem a színházi forma – szöveg, dramaturgia, látvány, stílus –, hanem az előadásban fölvetődő emberi, társadalmi kérdések kerülnek előtérbe. Persze van némi beavató céljuk is ezeknek az interakcióknak, hiszen mégiscsak a színházon keresztül jutunk el a tartalmi kérdésekig, amelyeket megvitatunk a fiatalokkal. Egy interaktív előadás pedig semmi mást nem tesz, mint a drámai szituációk megteremtésén túl különböző formákban keretet ad a közös gondolkodáshoz. Amikor anyagot keresek, mindig az az elsődleges szempont, hogy kínáljon föl érdemi kérdéseket, minden más csak ezután következik. Fontos, hogy a foglalkozásrészek – az interakciók – is legalább annyira izgalmasak legyenek, mint a zárt színházi jelenetek. Számomra az interaktív részek is az előadás részét képezik. Iszonyú izgalmas ez a komplex forma. Persze hosszú volt az út, mire ehhez az összetett formához eljutottunk. A Tantermi Deszka története tulajdonképpen azzal a foglalkozással kezdődött, amelyet Naszlady Éva Scapin furfangjai-rendezéséhez készítettem. Néztem egy próbát, amely igen inspiratív volt. Végig azon gondolkodtam, hogy ez a történet mennyire izgalmas kérdéseket kínál fiatalok számára. Szó nem volt még hosszú távú ifjúsági programról, csak annyi történt, hogy jeleztem, szívesen készítenék az előadáshoz utófoglalkozást, a színészek bevonásával. Ez volt a Scapin, a spanom. Nagyon sikeres lett, hozta magával a folytatást.

– Azt képzelem, hogy egy színházigazgatónak az ifjúsági előadásokról is elsősorban a nézőszám növekedése meg a „jövő közönségének kinevelése” jut eszébe. Főleg, ha frissen kinevezett igazgatóról, művészeti vezetőről van szó, márpedig 2010-ben vezetőváltás volt Zalaegerszegen. Innen a nyitottság? Ezért kapott zöld utat a Tantermi Deszka?

– Besi (Besenczi Árpád igazgató) és Pali (Sztarenki Pál művészeti vezető) kezdettől fogva igen komolyan vették az ifjúsági előadásokat. És természetesen nyitottak voltak az új kezdeményezésre. Tetszett nekik az ötlet, érzékelték, hogy a fiatalok szeretik ezt az új formát. Molière után Shakespeare következett. Volt egy Rómeó és Júlia-adaptációm, amelyet Mándy Ildikó társulata számára készítettem. Éreztem, hogy ezzel a kétszemélyes szövegváltozattal osztálytermi közegben lehetne valamit kezdeni. Palival és Barsi Mártonnal közösen csináltunk egy májusi előbemutatót, és láttuk, hogy benne van egy izgalmas előadás lehetősége; a következő évadban bemutattuk. Így indult el a Tantermi Deszka program. A Csak Rómeó és Júlia… után jött a Völgyhíd, még műsoron volt a Scapin… utófoglalkozásokkal – vagyis a második évre kialakult egy minirepertoár.

– Esztétika–magyar szakon végeztél az ELTE-n, az mondjuk elég jó alap. A TIE-ben úgy mélyedtél el, hogy csináltad?

– Folyamatos, végeérhetetlen tanulás ez, mindannyiunknak, akik részt veszünk a Tantermi Deszka előadásaiban. Zöldfülű voltam, amikor belevágtam. Ha visszagondolok akár a Scapin, a spanom, akár a Völgyhíd, vagy a Csak Rómeó és Júlia… első foglalkozásaira… hát, nagyon gyerekcipőben jártunk. Azóta rengeteget tanultam, sokat tapasztaltam, és folyamatosan képzem magam. Nézek másokat munka közben: figyelek, okulok. Sokféle módszertan létezik, rendkívül színes ez a terület. Ez is egy alkotói forma, amely folyamatos kutatásra, útkeresésre sarkall. Nincs tuti recept. Rengeteget tanultunk Ádáméktól: 2014 óta dolgozunk együtt Cziboly Ádámmal és Bethlenfalvy Ádámmal (InSite Drama). Ez az együttműködés iszonyú meghatározó jelentőséggel bír a Tantermi Deszka életében. Az osztályterem – mint játéktér – maga is folyamatos kísérletezésre buzdít, hiszen az osztályteremszínház sem annyira régi műfaj, hogy kimerítettük volna a lehetőségeit. Padok, székek, tábla, nincs hang- és fénytechnika. Viszonylag korlátozottak a lehetőségek, ugyanakkor természetesen vihetünk magunkkal eszközöket, kellékeket. Nagyon izgalmas volt például – bár majdnem belehaltam – megalkotni a Cyber Cyranót laptopokkal, okostelefonokkal, LCD-kivetítőkkel és élő netkapcsolattal. Két hétig úgy néztek ki a próbák, mintha egy számtechszakkörön lennénk – egyáltalán nem hasonlított színházra. Aztán persze elkezdett működni… A Semmi egyméteres játék babái is kihívást jelentettek a színészeknek és a műhelyházunknak egyaránt. És természetesen rendezőként nekem is. Igyekszem nem beleragadni az adottságokba, hanem játszani, kísérletezni, tágítani a határokat, ameddig lehet.

– A színházi nevelési előadás nyilván a színészeket is alaposan kibillenti a komfortzónájukból.

– Kezdettől azt tapasztalom, hogy érdekli, inspirálja őket a feladat. Most már nyolcan vannak a társulatban, akik rendszeresen játszanak osztálytermi színházi nevelési előadásokban is. Ha bennük nem lett volna meg a kellő nyitottság, eleve kudarcba fulladt volna minden próbálkozás. A színészek nemcsak színészként vesznek részt az előadásokban, hanem hol szerepben, hol szerepen kívül – drámatanárokként – kiscsoportokat is vezetnek. Máig minden egyes előadás után átbeszéljük a tapasztalatokat: mi működött, mi kevésbé; ha úgy érezzük, hogy egy interakció nem ment igazán mélyre, igyekszünk felfejteni az okait; segítjük egymás munkáját. Amikor nemrég Norvégiában vendégszerepeltünk a Peter című előadásunkkal, egy pillanatig nem volt kérdés, hogy angolul vezetjük az interaktív részeket.1 A norvég együttműködés folytatódik: márciusban partnereink jönnek Magyarországra. Mi a Kebabbal mutatkozunk be.

– Akárhogyan nézzük, a Tantermi Deszka márkanév lett, bizonyos értelemben a zalaegerszegi színház „zászlóshajója”. Praktikusan hogyan működik? Van külön stáb? Rubrika a költségvetésben? Erre nincs kőszínházi minta.

– Nagyon nagy vállalás ez a színháznak: a programot működtetni, összehangolni a nagyszínpadi előadások és a próbák menetrendjével nem egyszerű feladat. A Tantermi Deszkának nincs külön stábja – volt róla szó többször, hogy milyen jó lenne, hogy hasznos volna, de odáig még nem jutottunk el, hogy ez megvalósuljon. Nehézséget jelent a helyhiány is, mivel a színháznak egyetlen játszóhelye és egy próbaterme van – miközben van, hogy párhuzamosan próbál két produkció. Bár mi alapvetően osztálytermekben játszunk – a Kebab bemutatója éppen egy diszkóban volt 2012-ben, de a diszkó időközben gazdát váltott, úgyhogy be kellett költöztetnünk az előadást a színház a próbatermébe. A kialakult gyakorlat szerint évente készül egy új Tantermi Deszka-bemutató, plusz működtetjük a repertoárt. Három évadon keresztül volt évi 85 előadásunk – sok helyre hívnak minket Zalában, Vasban, de másfelé is –, ez hihetetlenül magas szám. Ami a forrásokat illeti: szerencsére elég sok pályázati lehetőség van, és mi folyamatosan élünk ezekkel a helyzetekkel. De a TD természetesen nem működne pusztán pályázatokon elnyert összegekből, a színház jelentős áldozatvállalása nélkül nem dolgozhatnánk.

– A Tantermi Deszka-történetben kulcsszereplők a pedagógusok. Őket könnyű – könnyű volt – meggyőzni arról, hogy ez jó?

– A színháznak mindig is jó kapcsolata volt az iskolákkal, számos oktatási intézményből jártak-járnak diákok bérletes előadásokra. Általában örülnek annak a lehetőségnek, hogy a színház házhoz megy – főleg ott, ahonnan különböző okokból nehezebben tudnak mozdulni. Az előadásaink felét nem Zalaegerszegen játsszuk, most éppen országos turnén vagyunk a Peterrel. A pedagógusoknak, az iskoláknak sokat köszönhetünk: csodálatos, hogy megteremtik a lehetőséget a játékhoz. És bár nekünk alapvetően tényleg nem kell más, mint az iskolai alapkörnyezet, azért nem könnyű megszervezni, hogy négy teljes órára a rendelkezésünkre bocsássanak egy osztálytermet. Zalaegerszegen már tudják, mivel jár ez. Legutóbb Szegeden éltük át, hogy a fogadóintézményben meglepődtek az előadás hosszán. De miután a tanárok a diákjaikkal együtt megtapasztalják az előadást, belátják, hogy megéri a fáradságot, és legközelebb már boldogan vállalják a macerát.

– Tavaly ősszel botrány kerekedett a Kövek körül. Nem a Tantermi Deszka programhoz tartozik, viszont ifjúsági bemutató volt, Sztarenki Pál rendezésében. Tulajdonképpen színházi nevelési előadás témája is lehetne: szülő bepanaszolja a színházat az önkormányzatnál, mondván, hogy gyermekét túlságosan megterhelte lelkileg ez meg az az előadás, esetleg csúnya szavak is elhangzottak benne.

– Megint ott tartunk, hogy mi a színház dolga. Nem zalaegerszegi specifikum, hogy a felnőttközönség ma többnyire a szórakoztatásban látja a színház egyetlen értelmét és feladatát. Azt várja el a színháztól, hogy egy csomagban adja a szépet és a jót – és végül levonja a tanulságot. Ha nem ezt teszi, akkor azonnal ijesztővé és kényelmetlenné válik. Érdekes ez: ha sematikus, rossz vagy unalmas egy előadás, akkor nem fáj, akkor senki nem kiabál. Viszont ha a nézőnek még „dolga van”, pontosabban „dolga lenne” a látottakkal, akkor felháborodik. A Tantermi Deszka-előadásokból soha nem lett botrány. Nyilván azokat a pedagógusokat, akiket esetleg megijesztett volna egy-egy Tantermi Deszka-produkció, megnyugtatták a foglalkozásrészek: tapasztalhatták, hogy a diákjaikra nincsenek „káros” hatással az előadás által tematizált kérdések, problémák. A Kövek-előadások után nem tartottunk foglalkozásokat. Mivel nagyszínpadi produkcióról van szó, talán nem is kell különösebben magyaráznom, hogy miért – 350 fiatalnak hogy is lehetne? A szülő úgy érezte, hogy a gyermeke és a fiatalok magukra maradtak az élménnyel. A botrány – ha már így neveztük – után nemcsak fórumot szerveztünk, hanem készítettünk hozzá egy tanári csomagot is: javaslatokat, ötleteket kínáltunk a feldolgozáshoz. Az idei nagyszínpadi ifjúsági előadásunkhoz is készítettünk hasonló kiadványt. Reméljük, hogy tudunk egymáshoz kapcsolódni, és idővel „nem fog fájni”, ha egy előadás után még „dolga van” a pedagógusnak, illetve rá hárul az a feladat is, hogy kibeszélje a látottakat a diákjaival. A Kövek kapcsán megszervezett fórum egyébként tényleg izgalmas volt: sokan eljöttek, sokféle szempont szóba került, sokféle vélemény elhangzott. Annak pedig különösen örülök, hogy a színház nem adta föl, továbbra sem választja a könnyebb utat. Most éppen a szintén nagyszínpadi Széttört tál-előadások előtt igyekszünk 350 fiatal nézőt megszólítani néhány ráhangoló kérdéssel, ami abban lehet segítségükre, hogy mi mindenre érdemes figyelni a történet során. Többre itt nincs lehetőség; a tapasztalatok azt mutatják, hogy jól működik.

– A Tantermi Deszka szakmai vezetőjeként mennyire érzed szabadnak magad?

– Szabad kezet kapok, általában én választom az anyagot, a történetet, de folyamatosan egyeztetek Palival és Besivel, ilyen értelemben ezek közös döntések. Amikor történeteket keresek, arra figyelek, ami engem érdekel. Ez furcsán hangozhat, mert esetleg azt sugallja, hogy csak az lehet izgalmas, amit én annak tartok, de nem erről van szó. Hanem inkább arról, hogy az ember csak azt képviselheti hitelesen, azzal keltheti fel mások érdeklődését, ami őt magát borzasztóan foglalkoztatja. Nemcsak a programvezetője vagyok a Tantermi Deszkának, hanem az előadások rendezője, a foglalkozások vezetője is, úgyhogy ezt nem lehet megúszni. Folyamatosan azt keresem, hogy egy adott történetben mi az, ami igazán izgalmas számomra – és hogyan lehet mások számára is az. Nyilvánvaló, hogy a színházhoz jobban értek, mint a fiatalok, akik számára az előadásokat készítjük, viszont a megvitatandó kérdések tekintetében abszolút egyenrangú partnerek vagyunk. Ha például az a kérdés, hogy mit jelent az emberség az embertelenséggel szemben, akkor az ő véleményük, az ő válaszaik ugyanannyira fontosak, mérvadóak, mint az enyémek – ami nem azt jelenti, hogy egyet kell értenünk. Nem állítom, hogy az interaktív színház az egyetlen, amivel meg lehet szólítani a fiatalokat, de iszonyú erővel tud bírni, hiszen semmilyen más forma nem kínálja annak a lehetőségét, hogy belehelyezkedjenek egy drámai szituációba. Benne lehetnek egy történetben, kiegészíthetik, irányíthatják, döntéseket hozhatnak, ráadásul testközelből, szemtől szemben, eleven közösségben. A Tantermi Deszka programban még sok lehetőséget látok. Van egy erős csapat, amelyre lehet építeni. De hogy mennyit bír – bír-e többet – időben, energiában, kapacitásban egy kőszínház, az nagy kérdés.

Az interjút készítette: Ölbei Lívia