A háromtagozatos Győri Nemzeti Színház idei évada ebben sem különbözik a korábbiaktól.

Mostanában megint szokás Thomas Mannt idézni. Különösen a József és testvéreit. Bármennyire szeretném is, én sem tudom ezúttal elkerülni a Győri Nemzeti Színház történetével kapcsolatban. Jöjjön hát a közismert szöveg: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?” Esetünkben mondhatjuk. Ennek a történetnek tényleg nem lelni a fenekét. Legalábbis sok helyen nem lelni. Éppen az új épület – Magyarországon a Nemzeti előtt készült egyetlen aránylag új, mindössze közel negyvenéves színházépület – első igazgatója és művészeti vezetője marad ki a történetből, még a színház honlapján sem szerepelnek a színház igazgatói között: Cserhalmi Imre és Törőcsik Mari. (A leviccesebb, hogy a színház történetét közlő Wikipédia-cikkben a források listájában a Dr. Cenner Mihállyal, Belicska-Scholtz Hedviggel és Vincze Kálmánnal írt könyv szerzői közt mint „Cserhalmi György (színházigazgató)” szerepel az első direktor.) Pedig éppen ők voltak az 1978-ban újonnan elkészült épületben az első vezetők. A feledékenység (elhallgatás) oka persze eléggé nyilvánvaló: Cserhalmi Imre a Népszabadság újságírója, egy időben párttitkára volt. Csak hát éppen a sztálini idők gyakorlata volt az aktuálisan nem tetsző, lefeketedettnek vélt emberek kiretusálása a történelemből. Azt hinnénk, ezen már túljutottunk. Hát úgy látszik, nem egészen. De így aztán nemcsak mélységes mély, de zavaros is lesz a múltnak kútja.

A mi történetünket persze nem szükséges, és nem is lehetséges ilyen messziről indítani. Inkább kezdjük innen, 2011-ből: „Forgács Pétert újabb öt évre nevezte ki a Győri Nemzeti Színház igazgatói posztjára Győr Megyei Jogú Város Közgyűlése február 26-án. A törvényi előírásoknak megfelelően kiírt pályázatra csak Forgács Péter nyújtott be dokumentációt az intézmény jelenlegi vezetőjeként. A pályázat megfelelt a jogszabályokban előírt követelményeknek. A Szakmai bizottság február 11-én személyesen hallgatta meg Forgács Pétert, és egybehangzó szavazatával javasolta újabb öt év időtartamú vezetői megbízását a döntéshozó Közgyűlésnek.” Közleményében az MTI arról is tudósít, hogy „Eperjes Károlyra nem szavazott senki, a jelenlegi megbízott igazgató, Forgács Péter lett a direktor. A Magyar Teátrumi Társaság a pályázat inkorrektnek tartott elbírálása miatt az Előadó-művészeti Tanács felfüggesztését kéri.” Szóval kisebb balhé azért volt – igazgatót anélkül talán nem is lehet kinevezni.

Augusztus Oklahomában. Fotó: Orosz Sándor

A színház ars poeticáját a honlapon olvashatjuk: „A Győri Nemzeti Színház egyik legnagyobb értéke: a közönsége. Nem hiszünk abban a színházban, amely kevesekhez szól. […] A polgárok azért építettek színházakat a városokban szerte Európában, hogy művelődjenek, hogy nemzeti irodalmukat és nyelvüket ápolják, hogy be tudják fogadni azokat az eszméket, ideákat, amelyek gazdagították, nevelték, tanították az egymást követő nemzedékeket. A színház közönsége nem csupán szórakozni szeretne, hanem vágyik az értékekre. Vágyik arra, hogy a színház élményt, megrendülést, megtisztulást, egyszóval katarzist adjon a számára.” Inkább érték- és hagyományőrző, mintsem innovatív, mindenáron, minden erővel, minden eszközzel újra, újításra törő szellem kandikál ki e sorok mögül. Elfogadható egy megyeközpontban működő, aránylag nagy, több mint hatszáz nézőt befogadó terem programjaként. A stúdiótól azonban izgalmasabb, merészebb, jól elkoptatott és lejáratott szóval: kísérletezőbb műsort várnék. Egy ideig (2008 után prózai tagozatvezetőként) Funtek Frigyes próbálkozott – érzésem és tapasztalataim szerint kissé félénken – új utakat törni, olyan előadásokkal, mint a Tóték és a Rinocérosz. Mostanában azonban a Kisfaludy teremben is olyan tuti sikerdarabok mennek, mint A semmi pánik Woody Allantől vagy A Pál utcai fiúk Molnár Ferenctől. Ez utóbbi Kszel Attila rendezésében korrekt, megbízható előadás. A rendező nem kísérletezik sem lányokkal, sem kamasz fiúkkal, fiatal színészek és stúdiósok adják a szereplőket. Fehér Ákosnak a Gór Nagy Mária Színitanodában szerzett képzettsége teljesen elegendő a derék, határozott, nagyvonalú vezéregyéniség, Boka megformálásához. A pesti Egyetemen 2012-ben végzett Kovács Gergely Áts Ferije szükségképpen összetettebb figura, de Molnár Ferenc is annak írta, lovagias ellenfélnek. Nemecseket és Gerébet jó szemmel kiválasztott stúdiósok játsszák. Geréb ingatag jelleméhez passzol Márkus Krisztián arca, Pongrácz Barnabás pedig alkati adottságaival és talpraesett magabiztossággal pótolja, ami Nemecsek szenvedéseinek, kiszolgáltatottságának, kompenzáló túlbuzgalmának érzékenyebb rajzából hiányzik. Szeretni kell, drukkolni kell neki. És ez a lényeg. A regény színpadra alkalmazását is magára vállaló rendező valószínűleg a lehető legérzelmesebb megoldást választotta, amikor a befejezést teljes részletezéssel színpadra tette. Megjelenik apa, anya, bőséges játéklehetőséget kap Agócs Judit, és még többet Bede Fazekas Csaba mint polgári büszkeségét folyamatosan elfojtó, a megrendelő előtt tűrve megalázkodó szabómester. Mindez természetesen a kisfiú öntudatos haldoklása közben megkapja a kellő érzelmi töltést.

A stúdió másik friss bemutatója, Schwajda György Csodája ugyancsak a félénk bátorság példája. A darab bemutatása is – és Tasnádi Csaba rendezése is. A nyolcvanas évek igazi szocialista abszurdja mára szükségképpen megkopott. Annak idején a darabnak politikai súlya, sőt pikantériája volt. Egyetlen ötlettel két lényeges dolgot leplezett le a képtelen történet. Bemutatta az uralkodónak mondott osztály nyomorúságát és a rendszer működésének képtelenségét. Egy vak nyomdai szedőt (gépszedőnek mondják a színpadon, miközben kézi szedést végez, de ez részletkérdés) az SZTK-ban keresőképesnek nyilvánítanak, aki ebből arra a következtetésre jut, hogy lát. És ebben a hitében, meggyőződésében mindenki követi. Nem nehéz ebben felismerni az akkori rendszer népboldogító hazugságrendszerének a leleplezését. A többi már megy magától a bohózatírás szabályai szerint. Tasnádi Csaba rendező nem bízik eléggé az íróban és a szövegben. Baracsi Orsolya díszletébe, amely a szerzői elképzeléshez híven nyomornaturalizmusban egyesíti az otthont és a munkahelyet, a vak szedő következetesen az ajtó melletti szekrényen át érkezik haza. Csak valahogy már ez sem sikerül igazán viccesre. Pedig az lenne az egyetlen értelme, hogy a nézőt berántsa az abszurd humor élvezetébe. Más kérdés, hogy ezt fölöslegesnek gondolom, úgy vélem, az abszurd hatásnak éppen hogy a kemény, szilárd realitásról kell elrugaszkodnia. Az csak külön pech, ha erre a kezdésre sem jön be a röhögés. Az egyébként tisztességesen lebonyolított előadásnak, amelyet Sárközi József lelkiismeretes színészi igyekezettel főszerepel végig, azonban nagyobb problémája, hogy nemcsak szövegében ragad meg a múlt század nyolcvanas éveiben. Meg sem kísérti korunk szép új világa. Talán csak Medveczky Szabolcs Internacionálé-parafrázisa érzékeltet valamelyes történelmi távlatot, sejtet utókori rálátást a szövegre.

A Nagyszínpadon orosz klasszikus, Nyikolaj Alekszandrovics Osztrovszkij Farkasok és bárányok című karcos vígjátéka volt az évad első bemutatója. Valló Péter bizonyára csak azért nem ismételte meg 2008-as Radnóti színházi rendezését, mert mind a színpad, mind a nézőtér sokszorosa a másiknak. Itt hatalmas, mozgatható falak előtt játszódik le a házasságnak álcázott ügyes pénzügyi művelet, ami közben érdekes körkép bontakozik ki a régi, patriarchális Oroszország összeomlásáról, modernizációt mellőző kapitalizálódásáról. Almási Éva itt is remek mint tekintélyes, álszent orosz matriarcha, Csankó Zoltán alapos tanulmányt mutat be az alamuszi alázatoskodásról. Megvan az előadásban minden, ami igényesebb szemnek, fülnek is kellemes, csak az marad ki belőle, hogy mindez ma miért lenne érdekes.

Az Augusztus Oklahomában utolsó előadása viszont valamiért rettentően fontosnak bizonyult most Győrben, legalábbis erre enged következtetni az a forró és hosszú ünneplés, amelyben a többségében fiatal közönség részesítette a produkciót. Ritkán látni ilyet manapság, hogy hatszáz ember felállva tapsol. Operettsiker – mondhatnánk, ha nem is a széria, de a taps hossza tekintetében. Tracy Letts darabja alkalmas erre – ügyesen, közhelyesen érzelmes. Az öngyilkos, alkoholista apa temetésére összegyűlt család, anya, gyerekek és tartozékaik szép rendben, mondhatni leltár szerint fölmondják a lehetséges családi problémák teljes listáját. Az anya gyógyszerfüggő, de azért a piszkos anyagiak ravasz kezeléséhez mindig eléggé józan, az egyik lány válófélben, a másiknak pedofil drogdíler a barátja, aki megkörnyékezi az előbbi nővér lázongó kamasz lányát, a harmadiknak kivették a méhét, és az unokatestvérének vélt testvérével van nemi viszonya. Szóval tömény O’Neill felvizezve. Igazi melodráma, ha nem is a szó eredeti, hanem közkeletű értelmében. Bagó Bertalan rendezése mértéktartóan, technikásan használja ki ezt, a színészek kiszámítottan, kontrolláltan drámáznak. Töreki Zsuzsa az élettől gonoszra cserzett anyaként súlyos, erős középpontja az előadásnak, Szina Kinga a megcsalt és elhagyott feleség, Ungvári István a lelkifurdalásos férj, Budai Zsófi az anyától menekülni akaró, már nem fiatal nő szerepében elhitetőn töltik be élettel a figurákat. Mézes Violetta olyan gonosz anya, ahogyan az meg van írva, Posonyi Takács László a fellázadó papucsférjként is kissé elrajzoltnak hat, mint rendesen, és ez jót tesz az előadásnak. Kovács Gergely meg tudja őrizni a hülyegyerekként számon tartott fiú emberi méltóságát, amivel távol tartja mind a komikus, mind az érzelmes torzítást. Molnár Ágnes az indián cselédet kezdetben nem teszi olyan jelentékennyé, amilyennek más előadásokból megismertük, de az előadás vége felé megvan a kellő súlya ahhoz, hogy képviselje a természetes egyszerűséget a túlkomplikált életű amerikai családdal szemben.

A körkép nem lehet teljes Egressy Zoltán nélkül. Tőle évente bemutatnak egy szép, érzelmes, költői darabot, mégpedig a nagyszínpadon. Ez most sem marad el: az Édes életek bemutatójára ennek az írásnak a végső leadási határideje után kerül sor. A háromtagozatos Győri Nemzeti Színház idei évada ebben sem különbözik a korábbiaktól. Megbízható, a közönségét színvonalasan kiszolgáló, az újításoktól, kísérletektől tartózkodó, helyi érdekű intézményt mutat.