A fesztivál ideje alatt mintha veszítene jelentőségéből az a hierarchia, ami az alkotók és a befogadók közötti különbséget folyamatosan előtérbe helyezi, így a közös gondolkozást megnehezíti.

Nagy Klára Herczog Noémival dolgozik a Színház folyóirat által meghirdetett kritikusmentorálási program keretén belül. Ez az első cikk, ami együttműködésük során született.

Színházi önkéntesnek lenni egy fesztiválon alapvetően jó dolog. Az ember akarva-akaratlanul is belesodródik minden kicsi részletbe a polgármesteri hivatal kertjéből való virágszerzéstől kezdve a sörszállításon keresztül a nézőtér berendezéséig. Mindemellett lehetőségünk van a kívülmaradásra, a nézői identitás megőrzésére, a teljes folyamat értelmezésére. Színházi önkéntesnek lenni alapvetően jó dolog, mert egy fesztiválon rengeteg olyan megható pillanattal lehet találkozni, amik évad közben csak elvétve akadnak. Nem láttam például még koncertidőben száz embert az előadás előtt negyven perccel sorbanállni, ráadásul csöndben, hiszen eközben még ment az előző előadás, és úgy, hogy mindenki tudta, csak hatvan ember fog végül beférni.

A Bánkitó idén „független, komoly színházi szemleként” is hivatkozott magára, a program pedig minden eddigi évet felülmúlt az előadások számát és minőségét tekintve, ami Schnábel Zita, az előadások kurátorának munkáját dicséri. A lassan autonóm színházi fesztivállá váló program legnagyobb érdeme a minőség mellett mégis az, hogy fellazulnak az évad közben domináló tradicionális normák, és a hagyományos intézményi és művészeti kereteket inkább kitoló, illetve megkérdőjelező előadások kerülhetnek előtérbe.

A Kálmán nap a Bánkitó fesztiválon. Fülöp Máté fotója

A fesztivál ideje alatt mintha veszítene jelentőségéből az a hierarchia, ami az alkotók és a befogadók közötti különbséget folyamatosan előtérbe helyezi, így a közös gondolkozást megnehezíti. Ezt segítették elő az interaktív előadások, illetve az előadás utáni beszélgetések, amik szinte bármikor, spontán is megtörténhettek, hiszen az alkotók nagy része végig részt vett a fesztiválon. Itt nem a megszokott „ünnepelni megyünk a színházba”-hozzáállás szerint viselkednek a nézők, akik olykor sörözve ülnek be egy-egy előadásra, és a pozitív fordulatokat  kivételesen hangos sóhajokkal kísérik. Ezt talán nem mindenki nézné jó szemmel, pedig aligha jelenthet rosszat, ha a darab alaptémája fel-felbukkan órákkal később, az éjszaka közepén egy sör mellett vagy a mosdóban kézmosásnál.

Műfajilag is sokféle programmal találkozhattunk: workshop, performansz, közös játék, alvó installáció, szerepjáték és hagyományos értelemben vett színházi előadás is szerepelt a programban. Persze az összművészeti Bánkitó esetében nem is könnyű pontosan elkülöníteni a program többi részétől a színházi programot, és főleg nem lehet csak a hivatalos válogatás keretét kizárólagos segítségként használni ebben. Miért ne lehetne színházként értelmezni például Z. Kaufer Rolandot, a Bánkitó képzeletbeli oligarcháját, egyben új tulajdonosát Hajmási Dávid alakításában, akinek fiktív karaktere a fesztivál előtt több hónapig építkezett Facebook-videóin, és aki az embereivel folyamatosan fel-felbukkant itt-ott a fesztivál ideje alatt? Miért ne lehetne színházként értelmezni egy olyan koncertet, mint például az egyszerre öt lányban manifesztálódott fiktív Maria Inkoo fellépése? Ami a legszokatlanabb és izgalmasabb, az mégis az, ahogyan nem ragadnak be az előadások a megszokott színházi keretek közé, hanem folyamatosan összefonódnak minden párhuzamos, valós eseménnyel,  térben és időben egyaránt. Ilyen például Tünet Együttes | The Symptoms + Blue Duck Arts Korrumpálj és vidd a Bánkot! előadása, ahol az egyik állomás konkrétan a délután legnépszerűbb helyszínén,  a kocsmát és a kisboltot összekötő úton helyezkedik el, így akarva-akaratlanul szerves részévé válik a fesztiválnak.

Az előadások persze nem homogének: se minőségi értelemben – vannak azért jobb és rosszabb pillanatok –, se témájukat tekintve, bár az összes a „hatalom, elnyomás és az érdekek hálója” mentén szerveződik. Szerencsére a szervezők nem ragaszkodtak görcsösen a Bánkitó fesztivál konkrét tematikájához (korrupció), ami a program hasznára válik, hisz így olyan témák is bekerülhetnek, mint a feminizmus vagy a hajléktalanság.

Hajdu Szabolcs workshopja indítja a színházi programot. Jó alapozást nyújt a három naphoz, illetve természetesen az általa vezetett Látókép Ensemble négy előadásához és két filmjéhez is. Ők tehát az idei fesztiválon kiemelt szerepet kaptak. A workshop azonban a műfaj hagyományával ellentétben végül formális, hierarchikus marad, egyedüli aktív szerep Hajdu Szabolcsnak jut. Majd következik a két Látókép Ensemble-előadás: a Kálmán nap és az Ernelláék Farkaséknál. Első látásra nem kötődnek a tematikához, a korrupció elsődleges terepe, a külvilág itt hiányzik. A magánéleti kérdések, dilemmák végül azonban ugyanazon érdekmintázatokat, ugyanazokat a mechanizmusokat rajzolják ki.

A magánéletben jelen levő korrupciót választja témájául a Dollár Papa Gyermekei előadása is: Bárcsak minden olyan egyszerű lenne, mint amilyen meghízni volt. Egymástól független történetekből áll az előadás, a politikai véleménye miatt nagymamájától elhidegülő lánytól kezdve az ajándékért a bugyiját megmutató kislányig. A történetek akár magukban is érdekesek lennének, de csak öt-öt perc jut mindegyikre. Így egy húsz perces, el sem kezdett előadást kapunk, ami után csak tanácstalan arcokat lehet látni a közönségben. A történetek – azon túl, hogy mindegyik az egyén korrumpálásáról szól – függetlenek maradnak egymástól, de együtt sem rajzolnak ki egy gondolatot, így azon a – nem túl meglepő – gondolaton kívül, hogy a magánéletben is léteznek érdekek, nem derül ki sok. Sokkal inkább foglalkozik az érdekekkel és az elnyomás intézményesült formáival Papp Réka Kinga frissítően feminista stand upja Darvas Kristóf zongorajátékával kísérve. Az izgalmas és frappáns előadásban azonban van egy-két logikai bukfenc, és a végére el is fárad.

Korrumpálj és vidd a Bánkot! Fotó: Wurk Ilona

Az intézményesült kiszolgáltatottság kerül elő a Mentőcsónak Egység és a STEREO Akt Cím nélkül c. előadásában, amelyben a nézőknek csoportokra bontva kell boldogulniuk egy-egy hajléktalan szerepében. Hatásos előadás, amiben végre valahára egy érintett is szóhoz jut. Így enyhül egy kicsit a Bánkitó örök önellentmondása, miszerint a fontos társadalmi problémákat központba helyező fesztiválon pont a problémák miatt a legkiszolgáltatottabb, egyszersmind fontos tudással bíró emberek maradnak ki a minden évben egyre emelkedő jegyárak miatt.

A TÁP színház Korrup Schőn című előadása a fesztivál egyik kiemelkedő darabja. A nézőknek a darabbeli közösségbe való bevonásának illúziója jól sikerül annak köszönhetően, hogy a szereplők a nézőtéren szétszórva helyezkedtek el, és hogy az előadás önmagával párhuzamosan közvetítve volt egy vetítővásznon. A történet, a szöveg, a dramaturgia és a térhasználat miatt talán ebben az előadásban érezhetik leginkább saját bőrükön a nézők a korrupció és az érdekek hálójának hétköznapiságát. Ehhez pedig csak hozzátesz a mai magyar művészeti struktúra, illetve annak finanszírozási rendszerének részletezése, melyet hatalmas ordítás választ el a darab többi részétől.

Korrup Schőn. Fotó: Takács Dániel.

A fesztivál végén látható, a MU Színház és a SÍN együttműködésben elkészült CMMN SNS PRJCT egy egészen zavarbaejtő aukció, ahol hirtelen valódi áruvá válik minden, a kenyérpirítótól a darab jogain keresztül a kulturális tőkéig: valódi, pénzzel mérhető áruvá. Nézőként automatikusan bonyolódik bele az ember az üzletelésbe, és közben észre se vesszük, hogy mennyi eszmei értékkel bíró dolgot profanizáltunk azáltal, hogy pénzre váltjuk.