Az alábbi kérdéseket több tucat szakmabelihez juttattuk el, nyolcan válaszoltak rájuk. Hogyan viszonyulnak a kommersz, a bulvár kifejezésekhez, illetve az általuk jelölt „műfaji” kategóriákhoz? Használják-e ezeket a fogalmakat saját munkáikkal kapcsolatban?

Bár a “magas” és a “népszerű” között a posztmodern óta nem teszünk vagy nem illik tennünk különbséget, e fogalmakat ma is gyakran használjuk, nem annyira leíró, mint értékkategóriaként. A filmes tömegkultúra esztétikájának vaskos szakirodalma van, gondoljunk csak Király Jenő 1000 oldalas alapművére, a Frivol múzsára, mely többek között a „komoly” és „könnyű” műfaj elemzésére tesz kísérletet. A színházban használjuk ugyan a bulvár, kommersz, szórakoztató kifejezéseket, használatukra és a fogalmak értelmezésére azonban nincs kialakult szabályrendszer, elfogadott sorvezető. Ki ezt ért alatta, ki azt, ki dorongként, minősítő éllel használja, ki csupán műfaji besorolásként értelmezi. A Színikritikusok Díja vonatkozó kategóriájának átnevezése – legutóbb a legjobb zenés/szórakoztató előadás helyett már a legjobb kommersz előadásra lehetett szavazni – nem megnyugvást hozott a szakmában, hanem inkább zavart keltett. Mi most a lap kereteiben ennek közös megbeszélésére hívtunk színigazgatókat, rendezőket, színházi embereket – a fókusz más írásaiban kritikusokat is –, s bár nem gondoljuk, hogy azonnal fel fog fényleni a megoldás, reményeink szerint valamiféle párbeszéd elkezdődik.

Az alábbi kérdéseket több tucat szakmabelihez juttattuk el, nyolcan válaszoltak rájuk. Hogyan viszonyulnak a kommersz, a bulvár kifejezésekhez, illetve az általuk jelölt „műfaji” kategóriákhoz? Használják-e ezeket a fogalmakat saját munkáikkal kapcsolatban? Létezik-e egyáltalán számukra különbségtétel könnyű és nehéz, műfaji és szerzői, bulvár- és művészszínház között? Hogyan érdemes szerintük a bulvár/kommersz/műfaji előadásokhoz kritikailag közelíteni? Mi az, amit – mint nem minőségi bulvárt – esetleg elutasítanak, és ha már itt tartunk: mi teszi minőségivé a bulvárt?

BENKÓ BENCE és FÁBIÁN PÉTER rendezők (k2 Színház)

Mostanában egyre gyakrabban találjuk szembe magunkat a nyomással egy-egy előadás létrehozásakor, hogy bizony kellenének bele kommersz elemek ahhoz, hogy a produkció életben maradjon. Válasszunk a darabjainknak közérthetőbb címet – hangzik el olykor az igény a befogadó helyektől; Züfec, Bakfitty, Cájtstükk – ezek a címek egy normális néző számára értelmezhetetlenek. Vagy: kevesebb intertextuális nyelvi játék, intellektuális utalás alkalmazása szélesebb rétegek számára is befogadhatóvá tenné a szövegeinket. És a kedvencünk: ne legyen hosszabb az előadás egy óra negyvennél, mert akkor biztos unni fogják a nézők. És valóban: kommerszebb címekkel, kommerszebb szövegekkel, fogyaszthatóbb játékidővel valószínűleg sok problémánk megoldódna a közönségszervezés és a menedzsment terén. Mégis van bennünk egy zsigeri tiltakozás az efféle kompromisszumok ellen.

Nem a kommersszel van gondunk, rengeteg kommersz szöveget, rendezői megoldást alkalmazunk előadásainkban. Írtunk operettet, fantasy-darabot, legutóbb Miskolcon a sci-fi műfaj és a filmes elemek vegyítésével kísérleteztünk az Elza, vagy a világvége című előadásunkban. Előszeretettel használunk roncsnyelvet, trágárságot, olykor az idétlen szóvicceket sem vetjük meg. Nemegyszer élünk közhelyes zenebejátszásokkal, hangeffektekkel stb. Ezeket a kommersz gesztusokat vagy pusztán elszabadult játékkedvünk kiélése céljából, vagy azért alkalmazzuk, mert úgy érezzük, hogy szélesebb kommunikációs csatornát nyitnak meg a nézők felé, és jól tudják ellenpontozni a lírai vagy épp gondolati-filozófiai epizódokat. A kommersz mint az előadás egy rétege, mint játéköröm, mint egy másik hatás kontrasztja jelenik meg munkáinkban – legalábbis ez a célunk. Úgy szeretünk közelíteni a kommerszhez, mint afféle dramaturgiai eszközhöz, mint egy finom, de nagy mennyiségben az egész ételt elrontani képes fűszerhez.

A kommersznek van létjogosultsága – hiszen ha a színházat egy, a mára reflektáló médiumként fogjuk fel, és elfogadjuk a tényt, hogy hétköznapjainknak fontos része a kommersz hatásokkal való találkozás, akkor elkerülhetetlen, hogy a színház is felhasználja, véleményezze ezt a jelenséget.

A gond számunkra ott kezdődik, amikor a kommersz nem mint dramaturgiai fogás kerül elő, hanem mint kereskedelmi-gazdasági szempont. Csak azért kommerszre írni, szerkeszteni, rendezni valamit, hogy több néző jöjjön, és nem azért, mert az szolgálja az adott előadás belső világát, függetlenségünk veszélyeztetését jelenti.

Tehát: szeretjük a kommerszet, ha mi dönthetjük el, hogy miért vetjük be a színpadon. A miérten van a hangsúly.

KARINTHY MÁRTON igazgató, rendező (Karinthy Színház)

Számomra a művészszínház/bulvár- vagy kommersz színház szembeállítás eredendően hamis, mesterkélt, és kizárólag az ún. kritikusi hangadók által a többi kritikusnak üzengető, ám a közönséget teljesen figyelmen kívül hagyó szörnyszülemény.

Mert nézzünk csak a fogalmak mélyére!

Bulvárszínháznak régen a nagykörutak népszerű, nagy közönségigényt kielégítő szórakoztató intézményeit nevezték. (Alapfunkciója szerint a vásári, a commedia dell’arte játékmódból eredt, és a népek színházi látásmódját hosszú időre megalapozta.) Nem körúti színházat éppen ezért téves tehát bulvárszínháznak nevezni, mert, mint látjuk, nem a bulváron játszik.

Bulvárdarabot kommersz darabnak nevezni lehetséges ugyan, de csak akkor, ha figyelembe vesszük, hogy az ún. művészszínházak az előadásaikért ugyanúgy belépti díjat szednek, mint kommersznek nevezett társaik, tehát kommerciális tevékenységükkel ők is részesei a kereskedelmi forgalomban működő színházak nagy közösségének. (Egyetlen különbözőségük az elsősorban a piacról megélő színházakkal szemben, hogy a kisebb közönségérdeklődés miatt csak magas állami dotációval képesek fenntartani magukat.)

Ennyit a piacról.

Ami viszont a művészi megvalósítást illeti: sokfajta rossz színház van.

Létezik kommersz/bulvár módon elsekélyesített ún. művészelőadás, amely minden aktuális világtrendi divatot újrahasznosítva kommercializálja a magvasabb mondandót.

Létezik viszont nagy műgonddal, szellemesen megvalósított ún. bulvárelőadás is, amely az adott színpadi formában valódi művészi értékeket hordoz.

Létezik rettentően alpári, unalomba fulladó, klasszikus drámát modern művészi látomásba csomagoló divatvacakság. És létezik porosnak, elavultnak, régimódinak tartott, de jól megcsinált társalgási darabnak ragyogó, pengeéles, erősen mai felhangokat keltő művészi előadása.

Csak néhány példát soroltam e színházi métely, az ún. művész- kontra bulvárszínház teljes félreértésen alapuló, színházidegen és színházellenes teóriájához.

Ami viszont a Karinthy Színházat illeti: a 35 évad alatt a teljesen önfenntartó, magánvállakozásként működő teátrum mindig igyekezett elsősorban színvonalasan szórakoztató (nem bulvár, nem kommersz: szórakoztató!) előadásokat létrehozva komoly közönséget magához láncolni. Ugyanakkor az évek során több kísérletet tett a művészszínházi kategória felé történő elmozdulásra. Shakespeare III. Richárdja vagy Molière Tudós nőkje ugyanúgy helyet talált repertoárunkon, mint, mondjuk, Barrie Egyenlősége, Örkény Macskajátéka és Ronald Harwood Szembesítése, vagy A mi kis városunk című Thornton Wilder-mű jövőre tervezett bemutatása. Ezek egyike sem nevezhető sem bulvárnak, sem kommersznek. Ilyen értelemben mondhatjuk tehát, hogy a Karinthy Színház elmozdult a művészszínház irányába. Más vonatkozásban viszont büszkén vállalja szórakoztató, népszínházi funkcióját is. A régi dilemmát mába fordítva: haladunk, és a közönség pártol minket.

Ne feledjük: a Karinthy Színház mindezt nem a pesti Broadwayn teszi, hanem a színházilag korábban teljesen ellátatlan kelenföldi pampákon.

LITKAI GERGELY humorista (Dumaszínház)

A kabaréban és a standupban is – persze a műfaj keretei között – abszolút megkülönböztethető esztétikai értelemben a minőségi az ócskától, a releváns a lényegtelentől, a drámai hatású a drámailag hatástalantól. Ez azonban nem egy egész műfajra jellemző, nem is bizonyos alkotókra, hanem egyes alkotásokra, amelyek lehetnek előadások, vagy a kabaré jellegéből fakadóan akár jelenetek is, a standupban pedig blokkok vagy rutinok, ahogy az itt elhangzó szövegeket hívjuk. Mivel az általunk előadottakat a befogadók sem egységesen kezelik, ezért lehet indokolt a fenti megkülönböztetések alkalmazása.

A kommersz határai a standup műfaján belül elég egyértelműen ki vannak jelölve. A releváns tematika, a hitelesség és az érvényes kritikai attitűd nélkül egy előadás kommersz, elsődleges és végső célja is a szórakoztatás. A bulvár számunkra is annak a csapdáját jelenti, hogy valami kizárólag a jelenlegi pszeudovalóságra reflektál (sztárok tabloid kiadása, politikai post-truth hírek, valós tét nélküli cicaharcok, reklámok), vagy pedig fontos kérdéseket közelít meg felületesen, empátia nélkül.

Kommunikációnkban nem is használjuk ezért a kommersz vagy a bulvár kifejezéseket. Célunk a Jurányiban otthonra találó előadásaink keretében a kabaré formanyelvének megújítása, a műfaj újradefiniálása. Ezzel együtt nem tagadjuk, hogy alapvetően szórakoztatásra törekszünk. Ennek a műhelynek azonban az is fontos célkitűzése, hogy a fent vázolt elképzelések a standupba is átszivárogjanak, és az alkotók számára egységes zsinórmértékké váljanak. Nehéz feladat egy nagy hagyományokkal rendelkező, de tetszhalott műfajt (kabaré) megújítani úgy, hogy közben meghonosítottunk egy nálunk új, valós előzmények nélküli másikat (standup), amely nagyrészt kiszorította az előzőt. A standup dominanciája és óriási népszerűsége jelentős kockázat is, mivel a folyamatos növekedés és a korábban elképzelhetetlen nézőszám könnyen a minőség rovására mehet, amit csak úgy lehet kezelni, ha mindezeket a folyamatokat az innováció, és nem a korábban már kialakult nézői igények kielégítése táplálja.

Összefoglalva: az egyes művek a mi műfajunkban is akkor válnak kommersszé, ha a néző gondolkodás nélkül távozik az előadásunkról, vagyis ha az általa kapott információ nem hoz létre benne semmilyen többletet.

LŐRINCZY GYÖRGY főigazgató (Budapesti Operettszínház)

A bulvár és a kommersz a mai magyar kulturális közbeszédben szitokszavak: az ócskaság szinonimái. Önmagát senki sem definiálja bulvár vagy kommersz alkotónak. Bulvár és kommersz az, amit a színházi szakma és a média véleményformálói annak nyilvánítanak.

Kétségtelen, hogy létezik többé-kevésbé érvényes megkülönböztetése a szellemi elitnek készülő, felfedező erejű magasművészeti, és a szélesebb közönségnek szánt, alapvetően szórakoztató színházi produkcióknak. Szerintem ez műfaji kérdés, nem pedig értékkategória, hiszen ahogyan például egy klasszikus görög tragédiát is lehet felületesen értelmezni, falrengető hamissággal játszani vagy historizáló ásatagsággal színpadra vinni, úgy egy operett is adhat alkalmat az alkotóknak, hogy korszerű színházi nyelven hús-vér embereket ábrázoljanak, és érvényes gondolatokat fogalmazzanak meg. Egyikre is, másikra is temérdek példát találhat emlékei közt minden színházbarát. Ráadásul nagyon képlékenyek a határok. Vajon melyek az egzakt kritériumok? Rossini és Mozart vígoperái még a magaskultúra köreihez tartoznak, de Kálmán Imre, Lehár Ferenc vagy Ábrahám Pál operettjei már nem, függetlenül a színpadra fogalmazás mikéntjétől? Hová soroljuk a Hairt? Molnár Ferencet? Woody Allen Szentivánéji szexkomédiáját? Nem folytatom tovább…

Ha már distinkciót keresünk, szívesebben idézem ide Tandori Dezsőt, aki szerint: „Kétféle könyv van, amelyik segít élni, meg amelyik nem segít.”

PUSKÁS TAMÁS színész, rendező, igazgató (Centrál Színház)

Már megint két idegen szó, mely jótékony homályba borítja a vonatkozó tartalmakat. Kommersz és bulvár azt jelenti, hogy kereskedelmi és körúti. A miniszter szóval például nagy fekete limuzint társítunk, pedig szolgálót jelent. Melyek volnának továbbá e jelzők ellentétpárjai? Eladhatatlan és zsákutcás?

Shakespeare kereskedelmi színházat vitt, Brecht a Broadwayn aratta első bulvársikereit, Molnárról, Szomoryról, Szép Ernőről ne is beszéljünk. A kérdés: mit hallunk a szavak mögé? Azt mondom: fekete, cigány, zsidó – létező entitásokat jelölnek. Szükségszerű az indulat is? Kies hazánkban büszke kevesek megvető, lekicsinylő éllel használják: kommersz, tehát értéktelen, bulvár, tehát alacsony színvonalú! Lehet, hogy érdemes volna finomítani a szóhasználaton, újabb jelzők, újabb ellentétpárok után nézni. Lehet, hogy nem a művész és a szórakoztató a megfelelő ellentétpár? Lehet, hogy a kommersz helyesen struktúrát jelöl? Mondjuk, megszűnne az állami támogatás, és mindenki kommersz lenne, már aki megmaradna a nézők kegyéből.

Ahogy az egész társadalom, úgy a szakmák is gúlát alkotnak. Aki följebb helyezkedik el, szükségképpen lenéz. Aki elsőnek állítja magát, mindenkit lenézhet! Konfucius azonban azt mondja: ha utánad köpnek, nyugodt lehetsz, előttük jársz! Egyébként, van ma Budapesten művészszínház mnouchkine-i értelemben? Pintér, Alföldi, Bagossy többnyire jól eladható – akkor kommerszek, vagy csak jó színházat csinálnak, mint például én is? A bulvár az tehát, amire sokan kíváncsiak, vagy a gyenge minőségű tucatáru a bulvár? Jeles produkciók között van különbség darabválasztásban és színrevitelben, ambícióban és minőségben azonban semmiképp! Lehet, hogy csak a jó és rossz színház volna a helyes megkülönböztetés? Ezek a szavak jelentenek valamit! Talán a hozzájuk tapadt, rögzült értékítélettel van a baj! Londonban, ha valami jól eladható, ha sokan nézik, az büszkeség!

E la nave va! A hajó megy, és nehezen fordul. A színházi közgondolkodás még ’89 előtti időkben gyökerezik. „Fel kéne szabadulni már!”

PARÁSZKA MIKLÓS igazgató, rendező (Csíki Játékszín)

Van olyan színházi szemlélet, amelyben a bulvár és a kommersz kifejezés elmarasztaló minősítésnek számít, olyan jelenséget illet, melyet az értékes színház védelmében tanácsos karanténban tartani. Én ezt az elkülönítést mesterségesnek tartom, jobban érdekelnek a kölcsönhatások és az összefüggések. A posztmodern fordulat óta a művészetek régiói nem hierarchikusan rendeződnek el, egyenjogúvá váltak, és különböző kulturális funkciókat töltenek be, egymással állandó kölcsönhatásban. Az avantgárd, a klasszikus és a populáris paradigma jegyében megvalósuló alkotások legalább oly mértékben táplálják rejtett csatornákon egymást, mint amilyen mértékben tagadják egymást. Nyilvánvaló, hogy a ,,piacon” van sablonosság, érzelgősség, sekélyesség és közhelyesség (nemcsak a kommersz, de az avantgárd és a klasszikus ,,térfélen” szintúgy), és vannak olyan produkciós és befogadói mechanizmusok, melyek ezeknek nagy forgalmat biztosítanak. Ahol azonban van tartalmas gondolat, ott a forma rugalmasan átrendeződik, és értelmesen, érzékletesen beszélni kezd. Sokan emlékszünk A Lourcine utcai gyilkosság című Labiche-darab Vlad Mugur által rendezett kolozsvári előadására: micsoda létfilozófiai spektákulum volt! Vagy gondoljunk például Heltai Jenő Naftalin című bohózatára: mennyire csábító abszurd drámaként olvasni! Színháztörténetileg bizonyítható, hogy egy korszak populáris szórakoztatását szolgáló művek (a görög vagy az Erzsébet-kori dráma) egy következő kor klasszikusaivá válhatnak. Sőt, például Amerikában, a tizenkilencedik században Shakespeare egy időben volt klasszikus és varietéműsor. Chaplin némafilmjeit ma hová soroljuk?

A színház lehet egyszerre értékalapú és demokratikus. Ha van érvényes mondanivalója az emberi természetről, és képes vállalni az avantgárd bátorságát, ha megvalósítja a klasszikus szemlélet mívességét, és érzékletesen fejezi ki magát a populáris törekvéseket követve, a befogadás intellektuális gátjait leküzdve, akkor akár korszerű, népszínházi ambíciói is lehetnek: sokakhoz szólhat. Aki ilyen műsorpolitikában gondolkodik, nagy kihívás elé néz. Lehetőleg hiba nélkül kell válaszolnia a mikor, hol, mit, kinek, miként kérdéseire, termékeny arányokat és hangsúlyokat kialakítva, a választás lehetőségét megteremtve, ízlés és világlátás dolgában kezdeményező szerepet vállalva.

PELSŐCZY RÉKA színész, rendező

Ki mondja meg, mi a „B”?

Bulvár. (Alább legyen „B”.) Kommersz. Könnyű műfaj. Szórakoztató előadás. Utálom ezeket a szavakat. Kimondani is. Leírni is. Émelygek tőlük.

Pedig szeretek olyan előadásban játszani, amin lehet nevetni, szeretem, ha a néző nevet azon, amit rendezek, szeretem, ha egy színész humora jó és eredeti, és ennek teret adhatok egy előadásban.

A színház sokféle, sok minden beletartozik, és bele is kell hogy tartozzon, mert ilyen a természete. A színház sokkal inkább szajha, mint feleség, vagy kékharisnya. Csillogó, letisztult vagy szikár, kegyetlen, okos, aktuális, gondolatébresztő, de mindenképpen valami illúziót teremt, alapvetően a valóságból való kilépés, menekülés a lényeg. A színész és a néző számára is.

Gyerekkoromtól imádom a zenés filmeket, zenés darabokat – az Ének az esőbent, a Kabarét, az All that jazzt, a Tánckart, a Yentlt –, az operettet – a Csókos asszonyt, a Csárdáskirálynőt, a Mágnás Miskát –, a romantikus filmeket és vígjátékokat, amelyekben nagy színészegyéniségek játszottak: Jack Lemmon, Alain Delon, Robert Redford, Barbara Streisand, Woody Allen, Diane Keaton, Jack Nicholson, Gérard Depardieu, Dustin Hoffman… Szeretem a meséket. A mai napig szeretem ezeket, és szeretem az újabbakat is, ha jól vannak megrendezve és eljátszva, ha komolyan vannak véve.

Ami bosszant, az az igénytelen, a felszínes, a rossz színészet, a gondolatnélküliség, a gagyi, az olcsó, a cinikusan felrakott, az önmagával megelégedett, a kétdimenziós.

Mitől van, hogy bizonyos művek, műfajok benne vannak a kánonban, és művészetnek neveztetnek, mások meg szerzőtől, kortól függően a szórakoztató „B” kategóriába soroltatnak, annak ellenére, hogy tudjuk, hogy vannak szép számmal középszerű, vagy annál is rosszabb kortárs vagy klasszikus előadások, és kiemelkedő, igazi színészi, táncos, énekes tehetségek közreműködésével létrejött kommersz „B”- nek számító szórakoztató előadások is?

Neil Simon „B”? És Woody Allen miért nem az? Vagy Charlie Chaplin? Molnár Ferenc? Szép Ernő?

Kíváncsi vagyok, Molière vagy Feydeau, Goldoni egyes darabjai nem számítanának-e mai szemmel „B”-nek. A vásári komédiák, a „csak” szórakoztatásra készült művek „B”-k voltak a maguk idejében? Ezek a csodálatos szerzők mit gondoltak magukban, amikor írták ezeket a darabokat? Hát most kell írnom megint egy sz…t, egy vicceset, egy „B”-t, hogy aztán tudjak a komolyabbal foglalkozni? Nem hiszem.

Hol tart ma a kortárs dráma- és filmforgatókönyv-írás? Kritizálunk, húzzuk a szánkat, de ezek a darabok, természetesen a jókról beszélek, meg vannak írva, technikailag, szakmailag, szerkezetileg fel vannak építve… Működnek.

Ha csak a technika van, ha a megíráskor a cél a kasszasiker, és nincs húsa és szíve, ha látszik, hogy csak azért íródott, hogy egy híres színésznek munkát adjunk, és lehúzzunk róla még egy bőrt, ha átlátszó, ha hatásvadász, ha szentimentális, ha ízléstelen, ha többet gondol róla az, aki játssza vagy rendezi, mint amennyi, az émelyítő.

Ha a zenét nézzük, a 30-as, 40-es, 50-es évek dalocskái, amelyeket emberek ezrei dúdoltak, dúdolnak, bugyuta kis szövegek, egyszerű dallamok, mégis a mai napig ismerjük és szeretjük őket, feldolgozások születnek belőlük, újrafelfedezések történnek… Mitől nem cikik ezek? Ezek a kis szövegecskék, dalocskák? Mert egy személyiség énekelte őket? Vagy egy csodás hang?

Milyen olcsó kis hazugságok ezek, mit altatnak el bennünk, és mit ébresztenek fel?

Vannak körülöttem sokkal szigorúbb emberek. Régi tanáraim, rendezőim. Tudom, hogy igazuk van. Nagy a felelősség, magunkkal és a közönséggel szemben is. Kiállni az érték és az irodalom mellett. A gondolat és az igazságkeresés mellett. A minőség mellett. Azzal tölteni azt a kis időt, ami van. Az vagy, amit csinálsz. Az vagyok, amit csinálok. Ez vagyok.

Mióta Warhol konzerveket fest vagy nyomat; mikor Tarantino, aki „B” kategóriás filmek tucatjain tanulta meg a szakmát, elképesztő hatással van a színházról, kánonról, értékről való gondolkodásra; ahol olyan rajzfilmek készülnek, mint a South Park vagy a Family Guy; ahol az értelmiség is nézi a magas színvonalon megírt, eljátszott és felvett sorozatokat (!); ahol minden relatív, minden mindenre reflektál, és pofátlanul játszik azzal a kollektív tudással, ami a fejünkben hányódik és keveredik; ahol a korábban lenézettből vagy akár a trashből érték lesz – ki mondja meg, mi a „B”?

SZENTE VAJK színész, rendező

Ha van egy alkalmi társulás, amelyben elfelejtett sorozathősök játszanak négyajtós komédiát, többnyire kevesebb sikerrel, egy félig telt művház lelakott színpadán, akkor ezt ők is a történetmesélés vagy a szórakoztatás ősi vágyával teszik. Sőt, meggyőződésem, hogy egy csupa tévében szereplő sztár igézetével csábító, ötvenezer forintos jegyáras produkció is hisz a nagybetűs üzenet tolmácsolásában. Önmagát – gondolom – senki nem hívja kommersznek. Ám önmagunkban sok mindenki mást annak hívunk. Csupán anyagi hasznot néző fércműnek.

A zenés színház sokszor megkapja ezt a jelzőt, de fájdalom, attól, hogy az előadásaink találkoznak a nézők zömének ízlésével, attól azok nem feltétlen silányak, sőt, sok esetben pont a konstans minőség élteti őket hosszú éveken át. Éles határ húzódik a kommersz és a mainstream színház között. Az egyik egy vélemény, a másik egy tény. De lám, én is védem a hazát, mert azt mondom, a Csoportterápia vagy akár a Mary Poppins mélysége szívig hatoló, a bennük szereplő színészek érvényes, hiteles művészek, a gondolat pedig a legjobb tudásunk szerint van tolmácsolva estéről estére. Túl százezer nézőn kijelenthető, hogy ezek és a színházunk többi előadása a mainstream irányvonal részei, ez egy egzakt kategória, míg kommersznek ítélni bármit talán csak egyvalaki hivatott. Nem, nem a kritikus. A néző.

Én tehát azt mondom, önmagunkról önmagunkban ne ítélkezzünk, ezt a dagadt ruhát hagyjuk másra, arra, aki erre avatottabb, mert szemben ül velünk, és érte vagyunk. Viszont arról érdemesebb beszélni, hogy hogyan jutunk el minél több nézőhöz, hogyan lesz a színház még virágzóbb. A jövő színházi kérdése a PR-ban és a marketingben rejlik, talán a jelené is. Mert ha eladjuk a jegyet, akár évekre előre, attól nem leszünk kommerszek, csak lehetőséget kapunk arra, hogy három órán át úgy beszéljünk valamiről, hogy arra mások figyelni fognak. Ez a színház nagy hatalma. Belülről kifelé.