Vajon én, aki ezt a cikket írom, hogyan és milyen mértékben vagyok felelős Rózsa Milán haláláért?

A kérdés egyszerre provokatív és valóságos. Provokatívabb már csak akkor lehetne, ha azt a kérdést tenném fel, hogy aki ezt a cikket olvassa, mennyiben járult hozzá Rózsa Milán halálához. De valóságos is, amennyiben közösség és egyén viszonyát próbáljuk megérteni a politikai cselekvések skáláján, vagy hogy még egyszerűbben mondjam: nem mindegy, hogy valaki Facebook posztban szidalmazza a kormányt, vagy bemászik a Fidesz székházának udvarába. Rózsa Milán története a kockázatvállalásról szól, arról, mit tehetünk vagy teszünk az igazságtalansággal szemben magunkért és egymásért, és annak a belátásáról, hogy egy maroknyi ember kevés ahhoz, hogy valós változást idézzen elő. A csodát magunktól kell várni című előadás ezt a problémacsomagot boncolgatja a verbatim színház eszközeivel.

Fotók: Jókúti György

A verbatim színházzal kapcsolatban sokszor felmerül a kérdés: képes-e a valóságot elég komplexen láttatni. Hiszen a színpadon a valóság kicsi szelete jelenik csak meg, amely erősen szerkesztett, ráadásul színészek interpretálásában szólal meg, eredeti közegéből kiragadva. A valóságábrázolás lehetetlenségének dilemmája felmerül egyébként dokumentumszínház esetében is, a különbség csak annyi, hogy a verbatim színház elvben többre vállalkozik: arra, hogy szóról szóra adja vissza a valóságot a színpadon. Úgy gondolom, a dokumentumszínház és a verbatim színház esetében is félrevisz az a kérdésfelvetés, hogy a valóságot egy az egyben visszaadja-e nézőjének, a művészet ugyanis kevésbé a valóság, sokkal inkább az igazság megtalálására törekszik. Az alkotók e két műfajnál a valóság bizonyos szeleteivel találkoznak, és ezek segítségével tesznek kísérletet az igazság megértésére, így a valóság reprezentációja a színpadon csak eszköze, de nem célja az alkotófolyamatnak.

A PanoDráma alkotói így például választottak maguknak egy szempontrendszert: az aktivizmus és annak lehetőségei iránt érdeklődtek, és arra voltak kíváncsiak, mennyiben tehető felelőssé Rózsa Milán halálában a közösség és a társadalom egésze. E szempontok mentén tettek fel kérdéseket Milán anyukájának, munkatársainak, ismerőseinek, barátainak, és kiválasztották belőle azokat a részeket, amelyekből az előadás összeállt, ami így magában foglalja az alkotók szempontjait is. Fontos ugyanakkor, hogy mikor kijövök az előadásról, nem gondolom, hogy megértettem, miért halt meg valójában Rózsa Milán – hiszen nem sokat tudok a súlyos depresszióról, az önkínzásról és öngyilkosságról meg pláne, de azt megértem, hogy az ellenállás milyen magányos tevékenység ma Magyarországon, és elszégyellem magam, amiért nem vagyok Rózsa Milán. Tehát arra a kérdésre, hogy van-e felelősségem Rózsa Milán halálában, az egyértelmű válaszom az, hogy nincs és van.

Pass Andrea rendezésében az egyik legérdekesebb tapasztalat az volt számomra, hogy hiába halljuk sok ember véleményét ugyanarról az emberről, épp olyan ismeretlen marad, mint az első pillanatban volt. Rózsa Milánnak – ahogy ez el is hangzik az egyik aktivistától – sokféle arca volt, és különböző embereknek egészen különbözőeket mutatott. Másnak látta a pöffeszkedő, multirabszolga munkatársa, aktivista barátai, másnak az édesanyja. Meglehet, nem arról van szó, hogy Milán bizonytalan, arcait állandóan váltogató személyiség volt, hanem arról, hogy egy jelenség körüljárható, megismerhető történetek segítségével, egy ember már kevésbé. És, ahogy a színészek (Ballér Bianka e.h., Bezerédi Zoltán, Botos Éva, Ivanics Tamás, Ördög Tamás, Urbanovits Krisztina) által megszólaltatott összes személy mondatainak összegéből végül kijön: a személyes megismerésnek is vannak határai.

Hogy a PanoDráma előadása nem egy egyedi esetre, hanem egy jelenségre kíváncsi első sorban, azt az is bizonyítja, hogy beszél a CEU-s tüntetéshullámról és a német megszállási emlékmű kapcsán kialakult ellenállásról is. A Mécs Imrével és Magyar Fruzsinával készített interjú rávilágít az ellenzék egy nagyon fontos gyengeségére: nehezünkre esik egységesen kiállni valami mellett. Még kettőjük között sincs konszenzus az összefogás kérdésében. Ugyanezek a frontvonalak figyelhetők meg például a hazai feminista aktivizmusban is: aktív feministából van körülbelül ötven, de ők legalább négyféle, egymással összeegyeztethetetlen álláspontot képviselnek, így nem mennek külön-külön semmire. És akkor az ellenzéki pártokat még nem is említettem, a Monty Python már csinált rólunk viccet a Brian életében, a címben már lelőttem a poént.

És van még egy égető probléma, amit a PanoDráma előadása felvet. Az előadás végén több mondat elhangzik arról, hogyan rontjuk el, és hogyan kéne jobban csinálnunk az ellenállást. Számomra a legfontosabbat Ördög Tamás mondja ki: „Ki a faszra gyakorolsz nyomást azzal, hogy hétvégén este odamész a Kossuth térre?”

A tüntetés jó program szombat estére, pláne, ha jó idő van. Az ember visz magával két dobozos sört, blokkolja kicsit a forgalmat, az egyetlen kellemetlenség, hogy nincs sehol mobilvécé, de végszükség esetén be lehet menni a mekibe. Vidám hangulatú kis békemenet vagyunk, amit teszünk, abban nincs valóságos kockázatvállalás. Persze, nem kell mindenkinek Rózsa Milánnak lenni, de sokat kell még tanulnunk Rózsa Milántól, legfőképp azt, hogy hiába várjuk a csodát.

Hol? Trafó
Mi? A csodát magunktól kell várni – Rózsa Milán emlékére
Kik? PanoDráma
Játsszák: Ballér Bianka e.h., Bezerédi Zoltán, Botos Éva, Ivanics Tamás, Ördög Tamás, Urbanovits Krisztina.
Szövegkönyv: Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna, Pass Andrea. Produkciós asszisztens: Schór Ádám. Rendezősasszisztens: Tési Dóra. Produkciós vezető: Schőn Edina. Hangtervező: Keresztes Gábor. Világítástervező: Bányai Tamás. Díszlet, jelmez: Bobor Ágnes. Koncepció/dramaturgia: Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna. Kreatív producer: Lengyel Anna. Rendező: Pass Andrea