Az ember idegenben kicsit megszereti magát, mert muszáj. Biztos, hogy ezt a mentalitásváltást otthon is meg lehetett volna lépni, de én idegenben bátrabb vagyok.

Elegendő-e az erdélyi magyar színházi tér, hogy teljes értékű karriert érleljen ki, vagy a folyton újabb kihívást kereső tehetség előbb-utóbb mindenképpen falon kívül találja magát? Lehet-e egy adott közegben teljes értékű színész, rendező valaki, ha a filmes lehetőségekért mindenképpen ki kell lépnie a körből? Létezik egyáltalán tipikusan erdélyi filmművészet? Négy erdélyi művész, három színész és egy (film)rendező története segíthet közelítő választ találni a fenti kérdésekre, viszont csak egy dolog szűrhető le belőlük teljes bizonyossággal: mindegy, ki honnan indul és hová tart, mindenki pontosan ugyanazt keresi: önmagát.

Téglás István. Fotó: Ioana Bodale

Téglás István tíz éve nem játszott magyar előadásban, a bukaresti közönség viszont annál többet találkozhat vele, legtöbbször a Bukaresti Nemzeti Színházban.

Pályája kudarcélménnyel indult: amikor amatőr táncos és színészi tapasztalatok után Kolozsvárra készült színire, a felvételi előtt egy ottani neves színész véleményét kérte, aki már ajtónyitás után azt javasolta, gondolja át a terveit. Ezen elkeseredve inkább nem is próbálkozott, Marosvásárhelyre jelentkezett és nyert felvételt. Első komolyabb feladatát negyedév végén Mayenburg Paraziták című darabjában kapta Sorin Militaru rendezésében, a 74 Színházban, itt kóstolt bele a román nyelvű színjátszásba is. „Sosem terveztem, hogy románul játsszak, komoly nehézségeim voltak a nyelvvel. Eredetileg Sepsiszentgyörgyre akartam kerülni, de erre nem volt lehetőség. Egy évadra Temesvárra mentem, a társulat szempontjából válságos időszak közepén, nem igazán láttam lehetőséget a fejlődésre. Szerencsémre ekkor indult Sepsiszentgyörgyön az M Stúdió, melynek alapító tagja lettem. Ott is hamar kiderült, az sem az az irány, amerre menni szeretnék.”

Ekkor találkozott Vava Ștefănescu koreográfussal, aki elhívta magával Gyergyószentmiklósra egy kortárs táncszínházi produkció erejéig. Ez az előadás nyitott meg lehetőségeket Bukarest felé – táncosként. „A sok kudarc után már nem is vonzott igazán a színészet, a mozgás annál inkább. Bukarestre ugródeszkaként gondoltam, ahonnan el lehet rugaszkodni külföld felé.”

Másfél kalandos év következett Kínában, az Egyesült Államokban, Franciaországban és Svájcban, de István nem érezte, hogy erre az életmódra vágyna. Itthon viszont sehová nem volt visszaút a korábbi munkahelyei közül.

„Szerencsémre Dragoș Galgoțiu a Gilgames-eposz feldolgozására készült éppen a bukaresti Odeon Színházban, és színészt keresett Enkidu szerepére. Rólam még főiskola után készült pár kicsit extravagáns fotó, melyek egy kolozsvári kávéház falára kerültek. Dragoș Kolozsváron rendezett, és Györgyjakab Enikővel (a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze – a szerk.) ebbe a kávézóba tértek be a próbafolyamat alatt. Kérdezte Enikőt, ki ez a fiú, és ő, mivel ismerjük egymást, megadta a számom. Így kezdődött.”

Évekbe telt, amíg az „akcentusos magyar táncos” skatulyából sikerült kitörnie, de úgy tűnik, a stigma végleg lekerült róla.

„Alkatilag talán közelebb is áll hozzám az expresszív játékmód, emlékszem, az egyetemen mindig kacagtak, mennyire kimerednek a szemeim a színpadon. Ez a román színházban nem feltétlenül hátrány.” Jelenlegi társulatába, a Bukaresti Nemzeti Színházba egy Gigi Căciuleanu-produkciónak köszönhetően került táncosként. „Felix Alexa látott benne, és hívott A revizorba. Innentől kezdve folyamatos az együttműködésem a Nemzetivel, egy ideig párhuzamosan dolgoztam ott és az Odeonban. Először utóbbihoz szerződtem, de aztán rájöttem, nem volt jó döntés, így évad végén váltottam.”

Zárásképpen megkérdeztem, keresték-e magyar színházak, amióta ennyire ismert lett Bukarestben. „Nem igazán, legfeljebb pohár bor mellett, említés szinten. Nem mondom, hogy nem játszottam már el a gondolattal, biztos érdekes lenne.”

Skovrán Tünde 2005-ben, diploma után rögtön a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött kilenc sikeres évadra. Jelenleg Los Angelesben él, színész, rendező, saját filmes és színházi vállalkozásba kezdett, beszélgetésünkkor egy főpróbahét kellős közepén volt, nyáron Európában turnézik, ősszel pedig saját gyártású filmsorozata bevezető epizódját rendezi.

„Amikor kolozsvári színész lettem, úgy éreztem, megütöttem a főnyereményt, hiszen az egyetemi évek alatt végig azt szívtam magamba, ez a non plus ultra. Aztán, amikor filmezni kezdtem Bukarestben, rájöttem, a világ nagyobb annál, mint ami Kolozsvárról belátható. Szeretem a határaimat kitolni, az életemet minden szempontból kézben tartani, szeretek szabadnak lenni, Kolozsváron pedig erre nem mindig volt módom. Volt, hogy nem tudtam elmenni Budapestre vagy Bukarestbe castingra, vissza kellett mondanom filmszerepeket a színházi elkötelezettségeim miatt.”

Skovrán Tünde. Fotó: Orsoya Photography

Egy évnyi nyomozás következett, leginkább az interneten: „Utána kellett néznem, hogy az általam csodált rendezők, színészek hol tanultak, kik a mestereik, hogyan jutnak munkához, hogy körvonalazódjon, merre induljak.”

Lehet, hogy éppen az alapos tájékozódásnak köszönhetően Skovrán nem a szokványos útra lépett, amikor megérkezett Los Angelesbe, hanem „kézben tartva az életét” produkciós céget alapított. „Teljesen más, amikor egy rendezőnél kvázi koldulsz – amit a legtöbb színész itt is csinál –, hogy dolgozzon veled, vagy ha ajánlatot teszel, és azt mondod, mondj három címet, amit egyébként is meg szeretnél rendezni, választunk egyet, és megteremtem hozzá az ideális körülményeket. Viszont ekkora versenyben nem lehet csak úgy a nagyvilágba elkészíteni egy előadást.”

Skovrán a beszélgetésünk idején Maria Irene Fornes emigráns feminista kubai írónő Fefu és barátai című drámájának főpróbahetében volt, amit Hollywoodban, az 1922-ben épült híres Hollyhock House-ban mutatnak be. A Frank Lloyd Wright tervezte épületet Aline Barnsdall excentrikus olajmágnás-örökösnő avantgárd színházi központnak szánta, csakhogy sosem tölthette be ezt a rendeltetését. Az épület a város tulajdonába került. A Fefu és barátai lesz itt a legelső színházi produkció – megvalósul Aline Barnsdall álma.

„Hogy ez összejöhessen, a polgármesteri hivataltól kezdve a műemlékvédelmen át elég sok mindenkit meg kellett győzni. Szükség volt egy pontos stratégiára, projektleírásra, az eddigi eredményeinkre (az előző előadásunk novemberben megy az off-Broadway egyik legfontosabb színházába, ott leszünk az Avignoni Fesztiválon, megyünk a POSZT-ra, kiváló a sajtójelenlétünk stb.), a célközönségünk meghatározására, fel kellett vázolni, hogy az előadás hogyan hat Los Angeles kulturális arculatára. Nyolc színészünk hat különböző országból származik, az országaikat képviselő nagykövetségeket meg lehet keresni, hogy népszerűsítsék a projektet a saját közösségeikben, szóval minden összevág, így biztosított, hogy a művészi minőség mellett közönségünk is lesz. Még be sem mutattuk az előadást, de már minden jegy elkelt, amire nagyon büszke vagyok.

Romániában, azt hiszem, az a legnagyobb akadály, hogy ha van egy jó ötleted, mindig találsz valakit, aki elmondja, miért nem működik, és meggyőz arról, hogy nem érdemes belevágni. Itt viszont az egyetlen reakció a legnagyobb őrültségre is, hogy hajrá, próbáld meg, csináld!

Kezdetben kétlaki életet éltem, és ettől nagyon szenvedtem, honvágyam volt, néztem a neten, hogy a kolozsvári kollégáim mit csinálnak, miközben Los Angelesben kerestem az utamat. Aztán rájöttem, ha ezt így folytatom, megőrülök. Választanom kellett, és Los Angeles mellett döntöttem. Az ember idegenben kicsit megszereti magát, mert muszáj. Biztos, hogy ezt a mentalitásváltást otthon is meg lehetett volna lépni, de én idegenben bátrabb vagyok.”

Kincses Réka film- és színházrendező inkább tekinthető hazatérőnek, mint kivándorlónak, hiszen még jóval szakmai élete megkezdése előtt került külföldre, az utóbbi években pedig egyre több munkája van Erdélyben és Magyarországon.

„Gyerekként színész akartam lenni, leginkább talán nagybátyám, Kincses Elemér színházrendező hatására. Aztán elmentem egy színjátszó csoportba, ahol rájöttem, inkább én szeretném megmondani másoknak, mit csináljanak, és ne ők mondják meg nekem. Az érettségi évében jött a rendszerváltás, és ez az egész történet parkolópályára került. Az idők szelét én talán az átlagnál is jobban éreztem a bőrömön, hiszen apám nyakig benne volt a politikában, menekülnie kellett, szétesett a családom, és ezt a szétesettség-érzetet kivetítettem az egész világra. A karrier gondolata egyáltalán nem foglalkoztatott, csak az, hogy mit akarok megismerni a világból. Voltak objektív okai is, hogy miért hagytam fel a korábbi tervekkel: Marosvásárhelyen nem volt magyar nyelvű színházrendező-képzés, románul nem beszéltem elég jól, a budapesti Színművészeti pedig elérhetetlennek tűnt. Így kerültem Kolozsváron a bölcsészkarra.”

Amire hamar ráunt. A kalandvágy először egy Németországban és Ausztriában működő kínai vándorcirkusz büfépultja mögé sodorta, majd hamarosan fél év indiai utazgatás következett, az ott szerzett ismeretségeken keresztül jutott el Olaszországba, majd Görögországba, aztán pénze fogytán visszatért a kínai cirkuszhoz. Ez után az európai és indiai kalandozás után Pest és megint Bölcsészkar következett, rövid ideig.

„Egy európai nagyvárosba vágytam, ami minden szempontból a provincia ellentéte. Szerencsémre gyerekkorom óta elég jól beszéltem németül. Berlin 1993-94 körül rendkívül izgalmas hely volt: rengeteg foglalt ház, illegális klub, elszállt emberek; olcsó volt, hihetetlen szabadság tombolt, nagyon élveztem. Az anyám gyógyszerészdinasztia tagja, apám ügyvéd, így amikor Indiában először hallottam a homeopátiáról, fellelkesültem, hogy van valami, aminek semmi köze a tudományhoz, amit nem lehet megmagyarázni. Innen jött, hogy Berlinben először természetgyógyász-iskolába iratkoztam, bár ha lett volna boszorkányképző, biztosan azt választom.”

Később Réka mind a két nagy filmes egyetemre, a DFFB-re (Deutsche Film- und Fernseh Akademie Berlin) és a HFF-re (Hochschule für Film und Fernsehen Konrad Wolf) is felvételt nyert, és rövid mérlegelés után az előbbit választotta.

„A DFFB volt az első filmes suli Nyugat-Berlinben. Teljesen más szemlélettel működik, mint amit mi Kelet-Európában a felsőoktatásról el tudunk képzelni: nem voltak jegyek, vizsgák (bár minden munkánkat megnézte minden tanár és diák, és nagyon komolyan kritizálták). Nagy rendezők jöttek hozzánk workshopokat tartani, rengetegféle feladatban próbálhattuk ki magunkat. Nagyon önállónak kellett lenni, hihetetlenül kemény volt a verseny, akinek az év végi vizsgafilmjét nem válogatták be egy-két jó fesztiválra, azt nem vették emberszámba. Most, hogy otthon (a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen – a szerk.) tanítok, ezt a szellemiséget nyomokban sem találom, a munkám jó része abból áll, hogy motiváljam a diákokat, nincs bennük az a határtalan ambíció, amit én megszoktam. Tény, hogy a tét sem akkora; hozzánk másodév végén eljött az összes producer és szerkesztő Németországból, mindenki, aki számít, ott dőlt el, hogy ki tud nagyjátékfilmet forgatni diplomamunkának.”

Tehát, mint a bevezetőben említettem, Réka nem elment itthonról, hanem máshol kezdte a pályáját, majd hazatért.

„Ha megnézed bármelyik nagy alkotó munkásságát, láthatod, milyen erősen kapcsolódik egy adott kultúrához. A témáim mind Erdélyhez kötődnek, ezekből nem lehet egy teljes filmrendezői karriert felépíteni Németországban. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy nem tudjuk még, az erdélyi filmrendező igazából milyen, úgy, ahogy, mondjuk, egy olaszról tudjuk. Talán ezért is születnek a dolgaim az átlagnál lassabban, itt a Németország, Magyarország, Románia közötti légüres térben, mert nincs példa előttem.

A családom Németországhoz köt, a férjem német, operatőr, posztprodukciós cége van Berlinben. Ha az eddigieknél több megkeresés érkezne az otthoni színházaktól, nehéz helyzetbe kerülnék. A film azért jó, mert a forgatás előre tervezhető két hónap, megírni, előkészíteni, aztán pedig vágni bárhol lehet, tehát jól igazodik az életmódomhoz.”

Péter Hilda megkeresésünkkor csodálkozott azon, hogy kivándorolt színészként tartjuk számon: nem égette fel a hidakat maga mögött, jóllehet másfél éve az Egyesült Államokban él, és azóta nem láthatta az erdélyi közönség, de az elkövetkező egyéves periódusban két játékfilm forgatására is visszatér Európába.

„Az egyetem után öt évet töltöttem Sepsiszentgyörgyön a Tamási Áron Színházban. Nagyon meghatározónak tartom ezt az időszakot a pályám szempontjából. Rengeteget tanultam Bocsárdi Lászlótól, főleg az első két évet valamiféle paradicsomi állapotként jellemezném, védve, szeretve éreztem magam. Ez különösen fontos egy alkotási folyamatban, hiszen az énünk védőpajzsként szolgál a mindennapi életben, a próbafolyamat pedig pont ennek levetéséről szól, aminek következtében a színész fokozottan érzékeny és sérülékeny lesz. Szentgyörgyön ezt bátran megtehettem, nem kellett párhuzamosan védenem magam mindenféle támadásoktól, mások rosszindulatától. Nagyon tiszta volt, hogy milyen értékek mentén dolgozunk, és így igazán el lehetett mélyülni a munkában.”

Öt év elteltével, a legjobb női mellékszereplőnek járó UNITER-díj után (a Godot-ra várva Lucky szerepéért; az előadásról írt kritikánkat l. a 2006. szeptemberi számban – a szerk.) Péter Hilda mégis úgy érezte, váltania kell: Kolozsvárra szerződött.

„Nekem ahhoz, hogy megújuljak szakmailag, az életben is új felismerésekre kell jutnom, és ennek lehetőségét már nem éreztem Szentgyörgyön. Kolozsvár teljesen másfajta közeg volt az addig tapasztalthoz képest, jöttek jobbnál jobb rendezők, mindegyik más és más módszerrel dolgozott, segített megismerni és átlépni a határaimat. Nagyon hálás vagyok ezért, intenzív és hasznos időszak volt.”

A társulatváltás idejére tehető a Varga Katalin balladája című film forgatása is, amely csak 2010-ben hozta meg a nagy elismeréseket, amikor Péter Hilda már sikeres kolozsvári színésznő volt.

„Legalább ötven fesztiválra hívtak, nagyobbik részükre sajnos nem tudtam elmenni, ilyen szempontból tulajdonképpen el is késtem az újabb váltással, hiszen ez a mulasztás a filmes karrier szempontjából megbocsáthatatlan. Csakhogy annyira színházcentrikus az erdélyi gondolkodás, így természetesen az enyém is az volt, hogy egy ettől eltérő értékrendet időbe telt befogadnom. Természetes, hogy egy kőszínház nem engedheti el a színészeit, amikor csak menni akarnak, de vannak lehetőségek az ember életében, amelyekkel élni kell. A film mellett döntöttem, mert abban láttam a továbbfejlődés lehetőségét. Úgy érzem, hogy a színházi lét mint intézményes forma kifulladt számomra, rengeteget játszottam, aminek ára volt. Én viszont teljes életre vágyom, az élet minden területén szeretnék boldog lenni, nem csak a munkában.

A British Independent Film Awards (BIFA) díjkiosztó gáláján gondoltam először, hogy talán meg kellene próbálnom Londonban. Bár még szerződésben voltam Kolozsváron két és fél évig (az utolsó évadban már szabadúszóként), amikor tehettem, Angliába mentem. Közben Budapesten is játszottam az Örkény Színházban, így egyszer csak azon kaptam magam, hogy három ország közt ingázom, háromheti váltásban. Vettem egy nagy lélegzetet, és úgy határoztam, hogy minimum két-három hónapot egy helyen fogok tölteni. Kőszínházban már nem vállaltam szerepet, csak filmben és szabad produkciókban, ezért aztán öt hónapot Bukarestben is eltölthettem, illetve egy kis időt Vásárhelyen.”

Péter Hilda másfél éve az USA-ban él, először Kaliforniába ment, aztán a keleti partra, volt New Yorkban, most Chicago és Cincinatti között ingázik. Filmez, tanul, workshopokra jár, időnként egyéb munkát is vállal, ha az anyagi helyzete megkívánja.

„Idegen országba költözni remek kaland sok érdekes felfedezéssel, és természetesen számos nehézséggel is egyrészt a nyelv, másrészt az anyagiak miatt. A családom egy darabig segített, de ezt nem tudtam elfogadni sokáig, azt mondtam, ha bírom, önállóan csinálom, ha nem, hazamegyek.

Londonnal kapcsolatban nem éreztem, hogy huzamosabban ott tudnék élni, pedig kezdtek jól alakulni a dolgaim, az Államokban viszont azt érzem, szívesen maradnék hosszabb ideig. A film olyan szempontból jó, hogy egy projektbe csak néhány hónapig kell mindent beleadni, utána el lehet engedni. Szükségem van arra, hogy tudjak regenerálódni, és segít, ha két projekt között mással is foglalkozom. Ha később azt fogom érezni, hogy szeretnék megint egy színház tagja lenni, úgy fogom irányítani az életemet, akár itt, akár otthon.”