A színházgyár működése már csak ilyen, az idő múlásával egyre sűrűbben működteti a rutin a kutatás és a meglepetés helyett. Bonyolultabb és izgalmasabb a helyzet, ha egy város olyan szerencsés helyzetben van, hogy egyetlen repertoárszínház helyett tucatnyi kisebb-nagyobb, több műfajban, több (színházi) nyelven alkotó csapat rajzolható fel a virtuális színháztérképére.

Mikor állíthatja magáról valaki, hogy ismeri egy város színházi kultúráját? Nem (csupán) egy társulatról beszélek, amelynek a működése néhány év, legfeljebb egy évtized alatt alaposan kiismerhető; a nézőtéren ülve és figyelve azonosíthatóak a mechanizmusok, rá lehet jönni, kinek mi áll jól, ki a direktor kedvence, és ki az, aki legyen bármilyen tehetséges, ha megfeszül, sem kap két mondatnál hosszabb szerepet. A színházgyár működése már csak ilyen, az idő múlásával egyre sűrűbben működteti a rutin a kutatás és a meglepetés helyett. Bonyolultabb és izgalmasabb a helyzet, ha egy város olyan szerencsés helyzetben van, hogy egyetlen repertoárszínház helyett tucatnyi kisebb-nagyobb, több műfajban, több (színházi) nyelven alkotó csapat rajzolható fel a virtuális színháztérképére. Ezek a műhelyek ideális esetben tudnak egymásról, ismerik és követik egymás munkáját, támogatják és segítik az alkotók átjárását egyik csapatból a másikba, versengenek egymással, elirigylik a másik sikereit, és persze mindeközben igyekeznek megtartani és fejleszteni közönségüket. A bátrabbak mernek kockáztatni úgy is, hogy beszállnak a hazai/nemzetközi fesztiválbizniszbe, az igazán profik meg képesek fesztiválkompatibilis produkciókkal előrukkolni, érzékenyen figyelve az éppen aktuális trendekre.

Keresztes-Varga Andrea a Chicago című előadásban. Fotó: Rab Zoltán

Legyen ez az első pont: amíg 2017 májusában nem jutottam el Marosvásárhelyre, sejtelmem sem volt arról, hogy az itt eltöltött egy hét alatt lesz olyan este, amikor akár három társulat előadása közül kell választanom. Nemigen tudnék olyan magyarországi vidéki várost említeni (talán Szeged, esetleg Pécs), ahol ennyi és ilyen különböző előadó-művészeti forma létezne, működne és fejlődne aktívan egymás mellett. Mint látni fogjuk, a hét nap alatt látott nyolc nagyon különböző előadás igen tanulságos és rendkívül vegyes széria volt, de most még az a rész jön, hogy a kritikus hamut szór a fejére.

Mert lássunk bár évente akármilyen sok előadást, van egy mindenkinél máshol elhelyezkedő fizikai és anyagi korlát, amely óhatatlanul földrajzi határrá is változik: ki-ki szűkebb működési területén aránytalanul több előadást lát, mint a saját városától ötven, száz, pláne hatszáz kilométerre. A távoli tájak (és a kicsike Kárpát-medence közepén üldögélve ilyen egzotikus placcnak látszik már Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, de még Komárom vagy Temesvár is) produkciói többszörös szűrőn keresztül jutnak el hozzánk. Gyakran rosszul promotált egyszeri vendégjátékok vagy jól-rosszul összetákolt fesztiválok programjában tünedeznek fel határon túli magyar előadások, és aki bírja figyelemmel meg pénzzel, az tovább válogathat a már eleve valaki által valamilyen szempontok szerint leválogatott programból.

Bevallom: a marosvásárhelyi színházi életről nekem is csak ilyen, erősen korlátozott érvényű tudásom volt, vagyis csak a hosszas egyeztetéseket követően Magyarországra átruccanó előadásokból láttam jó néhányat, köztük igen emlékezeteseket az elmúlt másfél évtizedben. De ezek a válogatások mindig és mindenhol hamis képet nyújtanak: a színház fényesre suvickolt profilját tolják elénk, a díszes homlokzatot, amely mögött nem látszik sem a kamra, sem a padlás. Olyan ez, mintha egy esztendő történetét csak az össznépi csinnadrattával kísért piros betűs napokra koncentrálva akarnánk megírni, holott a valódi élet az év összes többi napján is zajlik, sőt valójában a sok-sok hétköznap segít abban, hogy a néhány ünnepnapot valódi értékén éljük meg.

„Tanulmányi” kirándulásomnak volt még egy hozadéka. Már régen észrevettem, hogy a mégoly körültekintően válogatott színházi fesztiválok esetében épp úgy, mint egy átlagos évadot számba véve körülbelül a látott/bemutatott előadások tíz százaléka valódi, jelentős, ha úgy tetszik, revelatív élmény. A fennmaradó kilencven százalék a tisztességesen megcsinálttól az elviselhetetlenül kínosig terjedő nagyon széles skálán mozog. A Marosvásárhelyen eltöltött hét nap színházi élményei (nem) meglepő módon pontosan illeszkedtek ebbe a sémába.

Címszavakban: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál négy előadást láttam. Volt köztük kortárs ír szerző felkapott, illetve kortárs norvég szerző gyakorlatilag ismeretlen műve, kötelező nagyszínpadi musical és kanonizált klasszikus dráma. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem kortárs magyar szövegből készült vizsgaelőadása mellett láttam az András Lóránt Társulat két kortárstánc-előadását, továbbá a Spectrum Színház kortárs lengyel drámából készült produkcióját. Igen, túlteng a kortárs, de ebből egyelőre nem vonok le messzemenő következtetéseket, lássuk a részleteket.

Vannak szerzők, akikkel a kritikus a szükségesnél gyakrabban találkozik. Nekem biztosan ilyen figura Martin McDonagh: alig néhány éve volt csak, hogy a magyarországi színházak kényszeresen mutatták be az írországi szerző néhány sikerdarabját újra és újra. Tették ezt jól, rosszul, de leginkább kiszámíthatóan. A színház persze nem a kritikusért van, hanem a nézőért, aki ha még nem ismeri a kietlen ír szigeten kallódó lelkek kálváriáját, képes menetrendszerűen botránkozni a trágár és/vagy kacifántos szövegeken, illetve akkor és ott kacag vagy épp morzsol el egy könnycseppet, amikor és ahol kell. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kistermében bemutatott A kripliben amúgy épp ez a meglepetés- és tétnélküliség zavar, de ellenvetéseimet némileg zárójelbe teszi a testileg-lelkileg kiszolgáltatott címszereplő kálváriáját követő közönség odaadó figyelme. A román társulat színésze, a szerény rendezői gyakorlattal rendelkező Rareș Budileanu állította színpadra a drámát. Izgalmas a címszerepet játszó Galló Ernő első megjelenése: pontosan érzékelteti, hogy a kisfiús, csöndes külső egy ponton ízekre szakad majd az őt szétfeszítő belső indulatoktól. A köré felépített világ talán akkor tudna groteszkbe váltani, ha a színészek harsány komédiázó kedve mellett a tragédia iránti érzékenységüket is sikerült volna integrálni a játékba. Enélkül azonban „csupán” egy történet elmesélése zajlik, semmi több.

Saját önző nézőpontomból nézve – hogy meglepődni és szórakozni járok a színházba – többel kecsegtetett a helyi, nem reprezentatív felmérésem szerint nem túl jó hírű előadás, Jon Fosse Szép című szövegének magyar nyelvű ősbemutatója, és várakozásaimban csak részben csalódtam. Ha az előbb a nyílt színi történetmesélésbe kötöttem bele, akkor ez az előadás nekem látszólag maga a megváltás, hiszen ha mindazt, ami elhangzik, összefoglalnám, az ordas közhelyeken alig jutnék túl. Hozzáértő mondta nekem, hogy Fosse szövegei nagyjából lefordíthatatlanok, a norvég szöveg zenéje, lírája, szerkezete, monotonitása, humora (?) aligha visszaadható magyarul. Az alapképlet amúgy nem ismeretlen: maroknyi ember kis helyen összezárva úgyis egymás torkának esik majd, csak az a kérdés, hogy mikor. Fosse hat figurájával mintha valaki egy bizarr sakkjátszmát vívna: a nőért versengő (?) két felnőtt, közös múltjukban sötét titkokat rejtegető férfi, a szigeten megismerkedő és összemelegedő két kamasz, meg egy másik világból, vagyis a múltból itt ragadt idős anya között a semmibe tartó párbeszédek folynak, hömpölyögnek. Elhúzódó koncentrációs gyakorlat ez az előadás, színésznek, nézőnek egyformán. A dialógusok azonosnak látszó, valójában indaszerűen kanyargó, egymásba olvadó panelekből épülnek: a visszaköszönő frázisok, ismétlődő kifejezések mintha egy hordalékdomb egymásra rakódó rétegei lennének. A színészek derekasan küzdenek a majdnem lehetetlennel, legjobb pillanataikban felvillantják ennek a magába záródó világnak a magvát.

A Marosvásárhelyen látott egyetlen valódi nagyszínpadi előadás a 2016-os év legvégén bemutatott Chicago volt. A rendező Juronics Tamásnak kézre áll a nagyszabás és a revü műfaj, a marosvásárhelyi társulattal való találkozásából ennek megfelelően látványos show-műsor született. Nem korszakos ötlet a Chicagót a média rettentő hatalmának allegóriájaként játszatni, de ebben a műfajban nem is vágyik az ember revelációra, csupán jó hangokra (Szabadi Nóra Velmája kiragyog), hatásos koreográfiákra és működő emberi viszonyokra. Ez persze egyáltalán nem kevés, és a keményen megdolgoztatott, nagy létszámú csapat összességében jól veszi az akadályt. A keret a televíziós tehetségkutatással és a valóságshow-kra való rájátszással működőképes, bár idővel érezni a súrlódást a Chicago eredeti sztorijával. Talán tévedek, mégis úgy érzem, hogy szókimondásával, pikáns megjelenésével, sötét humorával ez itt egy bevállalós előadásnak számít. Az élőben rögzített és vágott, hátul a magasban egy hatalmas vászonra kivetített képsorok ugyanakkor rendre elviszik a figyelmet a színpadi történésekről, de hát ilyen ez a show-biznisz: a valódi könnycseppek helyett inkább csak azok vetített képét bámuljuk.

Szabó Franciska az András Lóránt Társulat Flow című előadásában. Fotó: Bereczky Sándor

A kőszínházon kívül is van világ, nem is akármilyen. A magyarországi független társulatoknál csak a romániaiak helyzete kevésbé reményteli (erről lásd Iulia Popovici remek elemzését a Színház 2013. decemberi számában). Érdemi finanszírozásról itt aztán végképp nincs szó, viszont maga a lét a tét. Nyíltabban és sommásan fogalmazva: a romániai magyar független társulatok különös ismertetőjele, hogy nem(igen) léteznek. Marosvásárhelyen a most épp tetszhalott állapotban lévő Yorick Stúdió régi előadásaira ma is jó emlékezni, a színháznál talán még kilátástalanabb terepnek tűnő kortárs tánc területén meg az András Lóránt Társulat nevét kell, érdemes megjegyezni. A saját repertoárral rendelkező csapat, amelyet a társulatvezető-koreográfus tanítványaiból épít folyamatosan (további részletek a Játéktér 2015. nyári számában megjelent interjúban), egy sokműfajú kulturális központtá átpofozott régi zsinagógaépület második emeletén működik. Májusra időzített miniévadjukból két előadást csíptem el, és bár a szereplők azonosak voltak, a két produkció, mint ég és föld. A Flow Bezsán Noémi koreográfiája. Velünk szemben három viseltes fotel(ágy), ezek mögött, mellett és ezeken mutat meg a két lány és egy fiú egy körforgásszerű folyamatot. A(z olykor már túl) sok akrobatikus elemet tartalmazó epizódok tempósan követik egymást. Hiánytalan étlapot kapunk: szólók, duettek, triók alakulnak és bomlanak szét, magas az energiaszint, erős a megmutat(koz)ni akarás, egyértelműek és könnyen dekódolhatóak az érzelmek. És hiába az a benyomásom végig, hogy a dolog szinte minden elemét már láttam valahol korábban, az elrendezés kétségkívül mutatós és látványos, érezni, hogy a táncosok készen állnak a jelentős kihívásokra. Ugyanakkor a Flow fináléját teljesen elhibázottnak gondolom: a forszírozott fieszta jobb gondolat híján való kényszerlezárásnak tűnik. Bajban vagyok a másik itt látott előadással, az iménti táncos csapat (Joó Renáta, Szabó Franciska, Kányádi György) koreografálta és előadta A patkány esküvőjével (amit olykor Monológok címmel játszottak). A világzenei egyvelegre előadott szólók bizarr esküvői ceremóniába torkollnak. A nász gyorsan gyászba fordul, hiszen a két feleség a fináléban lemészárolja az ifjú férjet. A fojtogató légkörű, állatias ösztönvilágot egyelőre kimódolt humor és másodlagos frissességű ötletek skiccelik fel. Egy jó ízlésű külső szempár sokat segíthetett volna a tévutak elkerülésében.

A 2014-ben megnyílt, egy főtéri ház udvarán működő apró magánszínháznak, a Spectrum Színháznak mintha meglenne a saját közönsége: a vasárnapi matiné-előadásra jól szituált, főleg, de nem kizárólag idősekből álló nézőkkel együtt ülök be. És bár a színház ars poeticája a kísérletezésről szól, valahogy azt érezni, hogy aki idejött, klasszikus, közérthető, fogyasztható előadásra vágyik – kis katarzis a vasárnapi ebéd után. Elżbieta Chowaniec magyarul már többször játszott, érthető okokból népszerű darabja, a Gardénia megy a meredeken lejtős nézőtér előtti apró színpadon a színházat vezető Török Viola rendezésében. Azt írom, érthető, mert hát kit ne kötne le négy egymásba gabalyított, egymás ellen fordított, mégis kizárólag egymás miatt érvényes női sors könnyekkel, nevetéssel teli története. Eleinte rémülten nézem ezt a kimódolt, patetikus, mesterkélt játékmódot, a fülsértően rossz hangsúlyokat, a sok színpadi alibizést és áltevékenységet. Aztán ahogy haladunk előre, valahogy mégis elkezd működgetni az egész, a normális emberi kommunikációra képtelen nőszörnyetegek ugyanis kitermelik magukból a bájos legkisebb királylányt. Czikó Juliánna nyílt tekintetű, rebbenékeny lányt játszik, aki szabadulna az ördögi körből, ugyanakkor átélhetővé tudja tenni mindazt a szörnyűséget, amit felmenőitől kapott örökségül.

A törődött színháznézőt valamivel fel kell rázni, és erre mi sem tűnik alkalmasabbnak Vinnai András dr. Sivián Anna néven jegyzett néhány éves darabjánál. A Valaminek a második részét (amelyet a budapesti színműsöknek Alföldi Róbert rendezett meg anno) a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházában a végzős színészosztály játssza Keresztes Attila össze-vissza tartó szétrendezésében. Mert itt aztán tényleg minden van, ami a csövön kifér. Vinnai szokás szerint agyonbonyolított, rettentő vicces és nagyon fárasztó önreflexiós metaszövegét alaposan felturbózták a játszók, ötleteikből még a szünetre is jut egy kalappal. Joggal tették, mert ez a textus bármit elbír, a háromórásra nyúló agyeldobásba erőszakkal becibálnak mindent és mindenkit, ami és aki csak eszükbe jut. Persze csak viccelek, nagyon is van logika az egész estés őrületben. Azon még mindig gondolkodom, hogy a színházi szerződésre váró, eladósorba került végzősök megmutatkozására vajon ideális-e egy olyan előadás, amelyben mindenki kizárólag súlyosan terhelt rajzfilmkaraktereket alakít. Közben meg a játékkedv, a vagányság, az adrenalin máris megvan, szóval drukkolok nekik, nagyon.

Korpos András a Sirályban. Fotó: Rab Zoltán

Például azért is, hogy majd egy szép napon részt vehessenek egy olyan csodálatos, ihletett előadásban, mint amilyen a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagyszínpadán stúdiókörülmények között látott Sirály (lásd róla Köllő Kata írását is a Színház 2016. márciusi számában). Ezt is Keresztes Attila rendezte, aki letisztult, lényegre koncentráló, okos, mégis érzelmes előadásában tulajdonképpen nem csinál semmi különöset (most azon ne gondolkodjunk, milyen világ az, ahol le kell szögezni, hogy csak Csehov van, és más semmi). Mintha csak türelemmel meghallgatta volna mindegyik szereplő mondókáját, hogy aztán mindhez egyesével odafordulva, végtelen szeretettel és a színházgyárakban szokatlan odafigyeléssel elhelyezze őket egy semleges, mégis jól érzékelhetően színpadi térben. Színház az egész keret, a két oldalon, lelátókon ülő nézők elhelyezkedése után az ügyelő munkavégzésre buzdítja a színészeket, és gyorsan lelövöm a poént, hogy nincs lövés a végén sem (vagyis hát nem úgy, ahogy megszoktuk). Amúgy nem is kell itt lövöldözni: aki meglátja a negyedik felvonás elején ezt a Trepljovot, annak szemernyi kétsége sem lesz afelől, hogy mi vár rá. Talán még soha nem éreztem ennyire Sirály-előadáson, milyen távol van egymástól, mennyire más nyelvet beszél az ifjú drámaíró és az anyja, és mégis mennyi minden köti össze őket: Bartha László Zsolt és B. Fülöp Erzsébet játékában hatalmasra nő a szakadék, ami mégis egymáshoz láncolja a két szereplőt. Kádár Noémi sudár, kislányos Nyinája legerősebb pillanataiban képes közéjük furakodni. És nem csak rájuk, de szinte mindenkire nagyon oda kell figyelni: ritkán látni ennyire pontosan és ilyen közelről, hogyan épül, árnyalódik, mélyül és változik egy-egy karakter; röviden szólva azt, hogy mit csinál a színész. Ezzel szembesülni öröm és megtiszteltetés, valóságos és nagyszerű találkozás. Ünnep, végre.