Mivel rendelkezik némi hatalommal ebben a világban, a kritikus felmutathatja a jót, és szankcionálhatja az elfogadhatatlant.

Decemberi nyomtatott számunkban többek között a szereposztó dívány tágabb értelemben vett témájával foglalkoztunk. Gajdó Tamás a színésznők kiszolgáltatottságát színháztörténeti szempontból vizsgálta, Simon-Hatala Boglárka pedig azt tekintette át, hogy a táncot, különösen a balettet hogyan érinti a probléma. Csanádi Judit, Janisch Attila, Réz Anna, Herczog Noémi és Varga Anikó arról beszélgetett, hogy milyen intézményes, illetve a társadalom normáit alakító válaszok lehetségesek a szexuális abúzus problémájára.

E kérdések mellett megkerülhetetlennek tartottuk a kritika, a kritikus szerepének, felelősségének felvetését. Az első tapogatózó lépések megtételére a körkérdés műfaja tűnt a legalkalmasabbnak. Ezért a következő kérdésekkel szólítottunk meg több mint harminc alkotót, kurátort, teoretikust és kritikust:

1. Van-e feladata/szerepe/felelőssége a művészetkritikának/színikritikának a rossz társadalmi beidegződések (áldozathibáztatás, szexizmus, a férfiszempontú világkép, színházi gondolkodás és ábrázolásmód stb.) felszámolásában?
2. Vannak-e ilyen irányú rossz tapasztalatai a színikritikában?
3. Van-e olyan egyszerűen megfogalmazható irányelv, ami – a kirobbant zaklatási ügyek fényében – a kortárs kritika mérőzsinórja lehetne?

Boross Martin (színházi rendező, a STEREO Akt művészeti vezetője)

1. A drámairodalomnak, a filmiparnak, a képzőművészetnek elképesztő hatása van a nemi szerepekről való gondolkodásunkra, mert az életet sűrítve mintákat is mutatnak a történetek, amelyekben általában a férfiakkal lehet azonosulni.

Ha egy árnyalt főszereplőt vagy hőst kell elképzelnünk, aki bátorsága, leleményessége, ereje által kalandosan elbukik vagy révbe ér – nem egy férfit látunk magunk előtt először? Gyerekkönyveinkben, történelmi nagyregényeinkben, újra és újra elmesélt történeteinkben a királylány várja a herceget, az aktív, cselekvő férfit.

Az életben reprodukáljuk, amiket a történeteinkből megtanulunk, a szemlélet mélyen gyökerezik a hagyományban. Ha nem kérdőjelezzük meg a reflexeket állandóan, az a tágabb struktúráinkra is kihat.

Ahogy a Guerrilla Girls aktivista alkotócsoport találón megfogalmazta 1985-ben: „Miért kell a nőknek meztelenre vetkőznie ahhoz, hogy bejuthassanak egy múzeumba?” (utalva arra, hogy a kiállító művészek csupán 5%-a nő, míg az aktok 85%-án nők szerepelnek – a helyzet azóta sem sokat változott).

Nem csak itt a balkáni Magyarországon ügy mindez még mindig. Nemrégiben német színházcsinálók egy részének elege lett a lehetőségek (és a bérek) aránytalan, nem érdemek szerinti eloszlásából: ugyan a rendező gyakornokok 51%-a nő, a nagyszínpadi produkciók 78%-át férfiak rendezik (és 75%-ban férfi szerzők műveit mutatják be), ugyanakkor a súgók 80%-a nő. Ezért mozgalmat indítottak Pro Quote Bühne néven. Ez persze nem örvend osztatlan sikernek, a folyamat lassú, és nem konfliktusmentes.

A legfontosabb lépésnek azt a kérdésfelvetést tartom: mit tehetek én? Mindenkinek van dolga ezzel, a kritikának annyiban egyedi a felelőssége, hogy funkciója révén rálát színházban (művészetben) zajló folyamatokra, narratívákkal dolgozik és hatásmechanizmusokat artikulál, ezáltal magyarázatokat kereshet a megfigyelt jelenségekre, amelyek társadalom-dokumentumnak is minősülnek.

3. Minden eszközzel támogatni kell, hogy szélesebb társadalmi párbeszéd induljon, mert most sok olyan ember is kapcsolatba került a nemek közötti kettős mérce és a hatalmi pozíciók kérdéskörével, aki eddig nem is gondolta, hogy köze van hozzá.

Sokszor észre sem vesszük, hogy rosszat teszünk, hiszen csak hagyományt, mintákat követünk. Közben legitimálunk, és továbbörökítünk olyan gyakorlatokat, amik bántanak, szabadságukban korlátoznak másokat. Ezért kötelességünk a reflexeket megkérdőjelezni.

Gáspár Ildikó (az Örkény Színház dramaturgja, rendezője)

Igen, mindannyiunk felelőssége, hogy milyen a világ, amiben élünk. És nem igaz, hogy nincs lehetőségünk változtatni rajta. Amin elsősorban változtatni tudunk, az a saját gondolkodásunk. Feladatunk, hogy érzékenységünket ne veszítsük el az igazságtalansággal szemben, és kötelességünk, hogy – ki-ki a maga módján – megpróbálja felhívni rá a figyelmet. Alkotóként észrevehetővé kell tennünk azt, ami ma már nem maradhat észrevétlen.

De előfordul, hogy magunk sem vagyunk tudatában annak, hogy amit képviselünk, az erősíti a rossz társadalmi beidegződéseket. Hogy munkáinkban olykor száz-százötven évvel ezelőtt rögzült, sokszor feudális rendszert idéző mintákat követünk. Hogy a világkép, a gondolkodásmód, amit ilyenkor felmutatunk, káros, hiszen az újabb felmutatással csak ezeket visszük tovább és erősítjük. A közönség boldogan üdvözli azt, amit már ismer, és euforikusan konstatálja, hogy milyen meghatóan esendő mondjuk egy nőket verő férfi, akinek a nő természetesen megbocsát, és itt a vége, fuss el véle. A szép, ám buta nő kell, mert mindig biztos siker. A hős férfi magányos és pátoszában megközelíthetetlen, noha nem lenne kevésbé ember attól – sőt! –, ha azt is látnánk, hogy mennyire éretlen, önmagát bálványozó személyiség. A nő szerepe értelmezhetetlen, ha nem társadalmi funkciója és szexuális vonzereje által határozzák meg. Legyen anya (bizonyos kor felett), lány (bizonyos korig) – vagy, ha nem illik neki egyik sem, legyen feleség, legyen örömleány.

Félreértés ne essék: nem a darabokat kell megváltoztatni (csak, ha muszáj), hanem a gondolkodásunkat, ahogyan ezeket olvassuk.

A nemek közti egyenlőtlenség az élet minden területén és minden társadalmi rétegben jelen van. Előfordulhat, hogy a magát a legfelvilágosultabbnak valló asztaltársaságban ugyanazokat a viselkedésmintákat látjuk viszont, amelyek a 19. századból maradtak ránk.

Amíg elfogadjuk, hogy eszközként kezeljenek bennünket, hogy eszközként kezeljünk másokat, hogy mások eszközként kezeljék önmagukat, és így velünk pedig az eszközhasználó szerepét játszassák, addig a mi bűnünk is minden hatalommal való visszaélés. Minden félszeg-kényszeredett mosoly, egy-egy véletlen vagy kevésbé véletlen taperolás után. Minden azt a legbelül, mélyen a lelket égető szégyent rejteni akaró nevetés, egy-egy testre, korra, szexuális vonzerőre, állítólagos nemhez kötődő képességek állítólagos meglétére és hiányára utaló – egyébként ártatlannak és ártalmatlannak gondolt (de nem szánt) – megjegyzés után. Mert az is fáj, ami nem látszik. És nem igaz, hogy ezzel – a teljesen hétköznapi és természetes igazságtalansággal – együtt kell élni. Mert amíg együtt élünk vele – mert nem fáj, mert láthatóan, érdemben nem árt senkinek –, addig nincs határ, és akkor a mi felelősségünk is, hogy ami ma még nem fáj, az holnap elviselhetetlen, és ami ma nem látható, az holnap már visszacsinálhatatlan.

A mi felelősségünk, alkotóké, az, hogy másképp gondolkodjuk: érzékenyen, igazságosan mindenkiről, kortól és nemtől függetlenül – nemcsak önmagunkról.

A kritika felelőssége pedig, hogy vegye észre és kérje számon a reflektálatlanságunkat, és ne hagyja, hogy olyan világot mutassunk, amely visszaránt a múltba, hiszen az már halott, mi pedig, felteszem, élni akarunk.

Kricsfalusi Beatrix (irodalom- és színháztörténész, a Debreceni Egyetem adjunktusa)

1. A rossz társadalmi beidegződések felszámolása közös felelősségünk, minden intézménynek, szakmai szervezetnek és egyénnek részt kell vennie a probléma megoldásában, így a kritikai diskurzusnak is.

2. Kiugróan rossz tapasztalatokról nem tudok beszámolni. A nyelvhasználat azonban sohasem „ártatlan”, hiszen az, ahogy a szexuális visszaélésekről, a nemek közti hatalmi dinamikáról vagy általában az erőszakról beszélünk (vagy épp nem beszélünk), maga is része a problémának – a Weinstein-ügy nyomában kialakult közhangulat ennek reflektálására kiváló alkalmat kínál. Például érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a színész munkájának, fizikai megjelenésének értékelésekor ugyanazzal a mércével mérünk-e férfiakat és nőket, vagy a színházcsinálás leírására használt metaforakészletünk (pl. „szenvedélyes rendező”, „extrém, radikális próbafolyamat”) vajon mennyiben járul hozzá az alkotásban rejlő strukturális erőszak legitimálásához, illetve a „művészi cél” érdekében elkövetett bántalmazás társadalmi elfogadottságának megteremtéséhez.

3. A probléma sajnos sokkal összetettebb annál, semhogy egyszerű zsinórmérték alkalmazásával megoldható volna. A nyelvpolitikai előírásoknál szerintem sokkal lényegesebb volna a dramatikus kánon és az arra épülő színházcsinálás férfiszempontúságát folyamatos reflexió tárgyává tenni. Természetesen nem azt szorgalmazom, hogy kerüljön ki a színházak repertoárjából minden darab, ami nem megy át a Bechdel-teszten, de talán ha konzekvensen szóvá tesszük az alávetett nőalakok és sztereotip szerepkörök sokaságát vagy a nők sérelmére elkövetett erőszak színpadi újratermelését, idővel talán az alkotók is érzékenyebbé válnak a reprezentációs színházi apparátus ábrázolási és észlelési rendjének esztétikai és politikai implikációira.

Néder Panni (rendező)

1. Van – mint minden leírt szónak, mondatnak, amely nyilvánosság elé kerül. Véleményem szerint a magyar színházi gondolkodásmód erős megreformálásra szorul genderszempontból, amelyet a kérdésekben felsorolt témák mindegyike érint. Álláspontomat bővebben a Színház online felületén megjelent „Milyen nem?” c. írásomban ki is fejtettem (a cikk ITT olvasható – a szerk.): a rossz társadalmi beidegződések a művészet, valamint a művészetről való diskurzus területét is átszövik. S mivel beidegződések, nemigen vesszük őket észre, amíg nem látunk más irányú példákat. A színikritikák ekképpen gyakran nem térnek ki a szexizmus kérdéskörére, mivel sok esetben alapvetésként kezelik azt, nem tűnnek fel az aránytalanságok.

2. Igen, például a „feminin”, „hisztis”, stb. jelzők pejoratív alkalmazásmódja, s még számtalan, a férfiszempontú világképhez igazodó címke használata. Ezek természetesen lehetnek pozitívak is, ám némelyikről alaposabb vizsgálat után kiderül, hogy szintén a tradicionális nemi szerepek mentén születnek meg. A szavak, leírások nem mindig átgondolt használata mellett problémának tartom, amikor a kritika írója nem reflektál színésznők céltalan vetkőztetésére, a színpadon betöltött, sokszor esztétikai szerepkörére, a test használatára a színpadon, és így tovább.

3. Úgy gondolom, hosszas közösségi munkát, diskurzust, újfajta szempontrendszerek lefektetését igényelné a kérdés, hogy valódi előremozdulás történhessen – ezt természetesen nehéz pár sorban kifejteni. Hogy legyen tömörebb válasz, először talán Andrew Haydon kritikus ezen írását, valamint a benne linkelt egyebeket javasolnám.

Proics Lilla (kritikus)

Persze, hogy van, hiszen újságíróként mindannyian, akik megszólalunk bármilyen nyilvános térben, meghatározóan alakítjuk a közbeszédet. Kritikusként pedig kiváltképp, hiszen ha a színházról beszélünk, a körülöttünk levő világról is beszélnünk kell, amelyhez pedig választott szempontjaink vannak – nemcsak esztétikai, hanem sok más is. Többek közt például még mindig szokatlan, netán extrém nőszempontúan gondolkodni egy előadásról, márpedig ez sok minden másra is rávezet, ami a színház működését illeti. Az a rossz tapasztalatom, amit inkább elszólásokból sejtek, semmint valódi vitákból, hogy kevésbé tekintik a kollégák legitimnek a feminista, vagy egyéb társadalmi szempontú kritikai viszonyrendszereket, mint az évtizedek óta nálunk bevett beszédmódot. És persze vannak üdítő kivételek is, olyanok, amelyek ha nem is értenek egyet, de elfogadják legitimnek az ilyesmit. Irányelv az lehet, amit a zaklatási és erőszakkal foglalkozó civil szakmai szervezetek szoktak ajánlani: ha már világos egy ilyen helyzet, akkor nem a két fél között kell mérlegelni, hanem az áldozatot támogatni, kiállni mellette – sajtóként józanul és körültekintően.

Sárosdi Lilla (színésznő)

1. Természetesen van, nem csak kritikusi, de állampolgári minőségben is. A kritikusok hagyományosan a színházi intézményektől függenek (ingyen jegy, beszélgetések moderálása stb.), éppen ezért fontos a jó viszony. Ezzel szemben mégis jót tesz az autonómia, a függetlenség. Ösztönözhetnék az intézményeket,  ne hárítsák a problémát, szervezzenek beszélgetést, szakmai konferenciát ezen kérdések mentén, írjanak etikai kódexet, jelentessenek meg nyilatkozatokat, beszéljenek többet a munkahelyi kérdésekről, nevelés, rendezés, színészi önvédelem, helyes magatartás stb. stb.

Fontos tett volt a kritikus szakma részéről, hogy a Lúzer című előadással kapcsolatban kiadott nyilatkozaton keresztül felismerte felelősségét, hogy kommunikáljon a művészet és valóság viszonyáról.

2. A színikritika magától értetődőnek veszi a színpadi erőszakot, és egyáltalán nem foglalkozik az addig elvezető úttal. Nem elemzi a színházi munkát, a belső viszonyokat, a fizikalitás határait, egyáltalán nem beszél a színház morális oldaláról, és ezzel is infantilizál. Soha nem azt vizsgáljuk, mi a valódi hatás, mennyiben hat a színház a világra, állandóan csak azzal foglalkozik a kritika, hogy „jól nézett ki”, „vicces volt”, milyen jó vagy rossz a színész, a rendezés.

3. A magyar színházi intézmények nem elég stabilak a nyilvánossághoz és az etikai kérdésekhez viszonyulásukban. A kritikusoknak kellett kiállni a nemzetbiztonsági kockázat és a zaklatás ügyében is. Ez önmagában jelzi, hogy a zsinórmérték nem szakmai jellegű, hanem morális, polgári, ha úgy tetszik: érettségi kérdés. A kritikusoknak is segíteni kell abban, hogy a színházi világban uralkodó éretlenséget, infantilizmust meghaladhassuk. Újra beszélni kell arról, hogy mit jelent az állami kulturális intézmény felelőssége. Mit jelenthet ez? Mire kötelez minket kívül és belül? Nem csak a zaklatással, de minden jelentős társadalmi üggyel kapcsolatban kevés, ha a színházi emberek azt mondják: nekünk a színház az otthonunk. A kritikusoknak is nyomást kell helyezni a rendezőkre, tanárokra, igazgatókra, rektorokra a fejlődés érdekében.

Schuller Gabriella (színháztörténész, az Artpool Művészetkutató Központ munkatársa)

1. Igen, mindenkinek van felelőssége, aki olyan céllal ír le akár csak egy mondatot is, hogy azt mások elolvassák.

2. Azaz hogy ártalmas sztereotípiákat működtet és ad tovább egy színikritika? Igen, tapasztaltam ilyet. Hozzá kell tennem: nem azért, mert a szerzők direkt erre törekedtek, egyszerűen nem volt meg az a diszkurzív tér, ahol ez közös felismerésként és közös problémaként jelenhetett volna meg.

3. A nők számára hátrányos helyzetek illetve sztereotípiák fenntartása, továbbadása nagyon sokféle formában megtörténhet egy előadásban és egy szövegben is. Elsősorban a probléma iránti érzékenységre van szükség, ebben az a tudás és fogalomkészlet segíthet minket, ami a nők elleni erőszakkal és a patriarchátus működésével foglalkozó nőszervezetek révén a rendelkezésünkre áll. Önkritika, tájékozódás, közös fellépés a kártékony beidegződések ellen – ezek a legfontosabb kulcsszavak a jelen helyzetben.

Székely Csaba (erdélyi magyar író, drámaíró)

1. Ami a zaklatás-ügyeket és hatalmi visszaéléseket illeti, most éppen újrarajzolódnak bizonyos határok, nagy feleszmélések vannak. Annyira új helyzet teremtődött, hogy nemcsak törvényeink nincsenek még ezen a téren bizonyos dolgokra, de néha szavaink sem. Ebben a helyzetben a kritikus szerepét – társadalmi szinten – nem látom különbözőnek bárki más szerepénél: megkeresni a megfelelő szavakat és megfelelő gesztusokat, amelyekkel ezeket a helyzeteket bölcsen lehet kezelni. De ezt sem kritikusként, hanem emberként, mert egy kritikának szerintem semmilyen hatása nincs a társadalomra. Ha valamennyi mégis, az semmiképpen nem nagyobb, mint a műé, amelyről szól. A művészvilágon belül viszont már jóval nagyobb a hatása bárminek, amit a kritikus művel, és itt már megjelenik az ő felelőssége is. Mivel rendelkezik némi hatalommal ebben a világban, a kritikus felmutathatja a jót, és szankcionálhatja az elfogadhatatlant. És azt gondolom, hogy mindkettő kötelessége. De minden esetet egyenként mérlegelve, mellőzve az általánosítást és a facebookos arroganciát.

2. Rossz üzenet és elhibázott gesztus, ha egy hatalmával durván visszaélő rendező előadását a kritikus agyondicséri és beválogatja egy fesztiválra. Ha ez mégis megtörténik, mint ahogy a hírhedten agresszív Andriy Zholdak kolozsvári előadását beválogatták a rangos bukaresti FNT-re, akkor a kritikus felmutatta a rosszat. Azt üzente vele, hogy ha elég egzotikus vagy, bármit megtehetsz következmények nélkül. Pedig fogadjunk, hogy lehet ilyen előadást rendezni agresszív dúvadkodás nélkül is.

3. Nem kell bunkónak lenni.