A Mentőcsónak Egység volt az idei Thealter fesztivál díszvendége – sűrű áttekintést nyújtott ez a Bodó Viktor vezette egykori társulat tantermi, színházi neveléssel foglalkozó kisebb csapatának munkájáról.

Megvoltak az előzményei a Pass Andrea és Fábián Gábor irányította Mentőcsónaknak, amely kettejük drámapedagógiai érdeklődése okán alakult külön alhajóvá 2014-ben, és amely a Szputnyik Hajózási Társulat 2015-ös megszűnése után egyedül futott tovább a magyar független színház korántsem zavartalan vizein. Szerves, folyamatszerű út vezetett a programszerű gondolkodást jelző nevesülésig, hiszen a Szputnyikon belül korábban is születtek színházi nevelési vagy tantermi előadások: Grigor Attila Antigonéja (2011), a Fábián Gábor rendezte Pirézek (2012), vagy a Kerekasztal Színházi Nevelési Központtal közösen létrehozott A hosszabbik út (2013). A főként fiatal, középiskolás közönséget célzó, aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozó előadások közül a Thealteren a Mentőcsónak két színházi társasjátékával, a Menekülj okosan!-nal és a Cím nélkül – hajlék-kaland-játékkal, valamint két tantermi előadásával, A néma tartománnyal és az Újvilággal találkozhatott a közönség.

Nyáry Pál A néma tartományban (rendezte: Pass Andrea). Fotó: Bartha Máté

Az interaktív színházi társasjáték fogalmát Fábián Gábor és a Szociopoly (2014) hozta be a köztudatba, ami egyúttal erre a formára épülő előadások sorát indította el a Mentőcsónakban. A Bass László szociológus ötletéből kinőtt előadás a magyarországi mélyszegénység problémáit vitte színpadra: a közönségnek négy családként csoportosulva kell kitalálnia, hogy milyen stratégiák és döntések mentén éli túl a játék kerete által kijelölt pár hónapot. A segélyből, családi pótlékból gazdálkodó családoknak minimális lehetőségük van kiegészíteni a havi, közel 80 000 forintos bevételüket, miközben a környéken szinte alig akad munka, a feketemunka pedig sok kockázattal jár. A mélyszegénység életkörülményeivel helyzetszerű fordításban találkozunk itt, a döntéseknek pedig anyagi és akár jogi következményei is vannak: megengedhető-e a szemüvegvásárlás a gyereknek, amikor nem tudjuk, mit eszünk holnap; kockáztassunk-e a feketemunkával, amikor ezzel kibukhatunk a segélyezésből, és semmi garancia nincs arra, hogy a vállalkozó kifizet a végén; kérjünk-e kölcsönt a falu uzsorásától. Különösen fontos, hogy a színészek által eljátszott szituációkat és a csoportok döntéseit Bass László szakértői kommentárjai követik, amelyek általános kontextusba helyezik azokat: statisztikai nagyságrendek felől lesz rálátásunk a szegénységben élők nehézségeire, és arra is, hogy ezek milyen szociálpolitikai környezetbe ágyazódnak.

Az interaktív színházi társasjáték formáját és dramaturgiáját meghatározza az adott problémát helyzetszerűen megjelenítő színészi játék, a szakértői jelenlét és kommentár, a csoportos részvétel, valamint a célorientált játékszabályok. Azonban ahogy a Gazdálkodj okosan! címét ironikusan kijátsszák az előadások, úgy a teljesítmény és versengés örömét is árnyalja, hogy ezekben a színházi társasjátékokban valójában nem lehet nyerni, nem igazán lehet okosnak lenni. A körülmények fontosságát hangsúlyozó érzékenyítés, empátianövelés – aminek természetesen útja az is, hogy nézőként-résztvevőként szerepbe kerülve magunk is egy érzelmi folyamat felől közelítjük meg a szegénység, hajléktalanság ezerféle kiszolgáltatottságát – pedig kiemelten fontos egy olyan társadalmi kultúrában, amely mindezeket a problémákat az egyéni hibáztatással tudja le: aki szegény, és az utcára vagy a hazáját elhagyni kényszerül, maga tehet erről.

A két legutóbbi színházi társasjátékban új elem, hogy a színészekkel együtt az érintett társadalmi csoportok reprezentánsai is részt vesznek a játékban. A Fábián Gábor rendezte Menekülj okosan!-ban Rezai Mohammed Amin Afganisztánon, Iránon, Görögországon át vezető történetével ismerkedhetünk meg; ő lát el minket jó tanácsokkal, hogy mire érdemes figyelni az út során, tudniillik egy magyar falu négy családjaként kénytelenek vagyunk elhagyni az otthonunkat, javainkat, hogy eljussunk a biztonságos Finisztánba. Véges idővel és erőforrással rendelkezünk egy állandó stresszhelyzetben, számtalan akadállyal magunk előtt, amelyek ráadásul emberáldozattal járnak (a kezünkbe kapott bilétán az identitásunkat egy monogram és születési dátum jelzi – és a játék végén derül ki, hogy személyesen túléltük-e egyáltalán a menekülést). Csoportként minduntalan szembekerülünk olyan helyzetekkel, amelyekben az egyéni és közösségi értékek, célok ütköznek egymással. Temessük-e el a velünk menekülő lány testvérét, vagy ne pazaroljunk erre időt? Hogyan osszuk el az élelmet? Lopjunk vagy ne, ha rászorulunk? A csoportos továbbjutásért áldozzuk-e be a határőrnek a csinos Kurta Nikét – aki Aminnal és Jaskó Bálinttal teszi elevenné a konfliktusokat? Takács Emőke, a Menedék Egyesület szakértője vezeti a játékot, és elemzi, egészíti ki információkkal a döntéshelyzeteket. De elérjük-e ennyi megpróbáltatás után a célt, azaz kapunk-e olyan státuszt a befogadó országban, amellyel új életet kezdhetünk, munkát vállalhatunk? A statisztika szerint igen kevesen jutnak el eddig – a mi esetünkben egyedül a nyertes család, és ezen felül mindazok, akik a dobókockával hatost dobnak. Az ötven nézőből alig pár ember.

Ahogy Amin története arcot ad egy többnyire névtelen tömegként megjelenő csoportnak, úgy a Boross Martin rendezte Cím nélkülben Balog Gyula személyes története segít minket abban, hogy a hajléktalanság jelenségét folyamatszerűen lássuk. Három szereplőnk van, akik az életkörülményeikből kifolyólag utcára kerülnek, ők lesznek a közönség három csoportjának avatárjai – négy őszi-téli hónapot kell túlélnünk rajtuk keresztül kezdő hajléktalanokként, és közben összegyűjtenünk 100 000 forintot, amivel esélyünk lehet bekerülni a lakásbérlési programba. A döntések, bár nyilván modellszerűek, mégis komplexen vannak kidolgozva, az anyagi, testi és szociális erőforrásaink pedig nagyon szorosan határozzák meg az egyre szűkülő lehetőségeket, amelyekben rendre szembenézünk a szégyenérzettel, a prostituálódás, kirekesztés, bántalmazás, elszigetelés helyzeteivel. Mindeközben Szenográdi Réka, a Menhely Alapítvány szakértője egy olyan megdöbbentő statisztikai felmérést is ismertet, amely szerint arányaiban nagyobb az alkoholfüggők száma a magyar lakosságban, mint a hajléktalanok közt. Az előadás végén kiosztott szórólap a konkrét segítségnyújtás módjait gyűjti össze – hangsúlyozva a szociális háló fontosságát, hiszen a nélkülözés látható akadályai mellett a társadalmi státusvesztés, és ezzel együtt a társadalmi szerepek megszűnésének traumája legalább ennyire mélyen és fájóan állja el az utat a reintegrálódás előtt.

Az említett társasjátékokban nemcsak a dramaturgiai felépítés közös, de az is, hogy egyszerre kínálnak közösségi élményt és helyzetszerűen megszerzett tudást, ami egyformán jól működik a fiatal és a felnőtt közönség számára; sok vállalat, civil szervezet épp ezért hívja meg ezeket a produkciókat hasznos csapatépítő tevékenységként. Érdekes, hogy a játékok kitalálói az egyszeri alkotás fogalmát is szabadon kezelik: a Fábián Gábor rendezte Szociopolynak például létrejött egy pécsi és egy nyíregyházi verziója helyi szakértők bevonásával.

A Mentőcsónak repertoárján vannak kimondottan fiatalokat célzó előadások. Pass Andrea Mentőcsónakon kívüli és előtti rendezései – mint a Kő, papír, olló, illetve a Napraforgó és a Bebújós – valódi közegismerettel mutatják fel, mivel küszködnek a gyerekek, kamaszok, a fiatal felnőttség felé haladók, többnyire a család és az iskola mikrokörnyezetében, társadalmi problémák fókuszában. A Thealteren is bemutatott Újvilágban az a különleges, ahogyan a radikalizálódást érzelmi folyamatként, jelenségként kezeli – s ebben a nézői tehetetlenséget a legközelebbi tehetetlenséggel azonosítja: a szülőkével. Mert az okos, érzékeny Katát játszó Sztarenki Dóráról – a dramaturgiai szükségszerűségen túl, persze – igazán nem mondaná meg senki, hogy a baljósan pátoszos Áron (Porogi Ádám) és a vidám egyszerűséggel cigányozó Robi (Kovács Lehel) rasszista klubjában köt majd ki, bő farmernadrágját fekete mellényre, bakancsra cserélve. Nem gonoszak ők, csak elárvultak és megbántottak, miközben a bonyolult élethelyzetekben és a veszteségérzésben egyértelmű igazságok után vágyakoznak. Pass forgatókönyvének története szinte közhelyszerűen tipikus, a rendezés, a színészi játék kidolgozottsága azonban minduntalan meglep életszerű árnyaltságával. Az előadást rendszerint feldolgozó foglalkozás kíséri, ebben Takács Gábor vezetésével a Kata származását rejtő doboz útját követik a diákok, boncolgatják a karaktereket és a családi hátteret, és arról beszélgetnek, hogy miért nem mondták el a szülők, mit jelent zsidónak lenni, miért kell félni egyáltalán; mi köze van 2017-nek ’89-hez vagy akár ’56-hoz: kik az egykori fiatalok, akik ma ott ülnek a parlamentben, és kik a mostaniak, akik majd ott fognak ülni. A néma tartomány közege az iskola, témája pedig, hogy a nevelésben, oktatásban hogyan jelentkeznek a demokrácia/diktatúra kérdései. A Mentőcsónak állandó, Manőver nevű diákcsoportjával rendezett előadás ereje abban is áll, mondja Pass, hogy a diákok problémáival hasonló korúak foglalkoznak, ami segít a diákközönségnek megnyílni. (A játszói és nézői korosztály közelsége ugyanígy fontos a Manőver első, Pokolra kell annak menni című előadásában is, amely a tehetségek sorsáról szól.) Disztópiát látunk működésben: egy osztály-tanár viszonyt, amelyen keresztül fölsejlik egy elképzelt társadalom, a kiválasztott szerencsések szép, új világa, ahol minden racionálisan tervezett, és az agresszió is ellenőrzött társadalmi gyakorlatokban kap teret. Formán Bálint kedves, megértő tanárfigurája az autoritás működésének rafinált módját kínálja – a válaszok azonban nyitva maradnak azokra a kérdésekre, hogy a rejtett manipuláció hogyan hangolja át észrevétlenül a pályát és párt választó diákokat, hogyan tolerálja a felgyülemlő rossz érzések miatt lázadókat a rendszer. Ezt az előadást is foglalkozás követi, amely a tartomány jelentését, asszociációit bontja ki, és a karakterek elemzésén keresztül követi le azt, miért és milyen utat járnak be a szereplők, milyen eszközökön keresztül működik a rendszerszintű manipuláció.

A Mentőcsónak Egyesület, amelynek előadásaival a szélesebb közönség a Jurányi Inkubátorházban találkozhat, az eddigi profil szellemében folytatatja munkáját, a tervek szerint az új évadban Fábián Gábor és Pass Andrea rendezéseivel.