De ez a verssor nem csak az előadás alaphelyzete miatt járt folyamatosan a fejemben, az alakításokról is elmondható a „túl, túl…”

Kívülről, a nézőtérről érkezik meg Blanche pihenni a húgához, Stellához és annak férjéhez, Stanleyhez. Ugyanerre távozik a darab végén, igaz, akkor már az elmegyógyintézetbe viszik. Epizód volt csak a többi szereplő életében, nem vitás, ez a soha nem volt New Orleans-i idill folytatódik, részeg pókerpartival és asszonyveréssel, amivel persze semmi gond nincs, amennyiben a férj szerelmes a feleségébe, és őszinte bocsánatkérésképpen akár tíz dollárt is ad neki. Túl, túl, messze túl van ez a hely, csak hát itt Kati mosogat, Jancsi az úr.[1]

Fotók: Memlaur Imre

De ez a verssor nem csak az előadás alaphelyzete miatt járt folyamatosan a fejemben, az alakításokról is elmondható a „túl, túl…”. A színészek nagyon egyértelmű karaktereket játszanak. Stanley Molnár Gusztáv előadásában vérbeli proli, de csakis az, és meg is mutatja az erre a jelzőre ráaggatott összes gyakorlatot, kényelmetlenül hosszan vetkőztet le szemmel minden nőt, csámcsog, folyamatosan izzad, és láthatóan nem ért meg túl sok mindent a fizikai valóságon túl. A Mészáros Sára által megformált Blanche karakterében eleinte csak a „blanche-ságot” éreztem, látványos mozdulatokkal és a folyamatos femme fatale imitációval. Egy-egy gesztusában egyszerre sűrűsödik az Elfújta a szél Scarlettje, a Kaméliás hölgy és a többi, megszámlálhatatlan sok fikció, amiből e szereplő nőiesség-ideálja szépen lassan megkonstruálódhatott. Valójában ez a kezdettől fogva hamis túljátszás, a csodált női alakokba való menekülés a karakter egyik lényege. Szomorúságom viszont, hogy bár ez a szereplő kapja a legtöbb lehetőséget a kibontakozásra – hiszen folyamatosan titkok tárulnak fel vele kapcsolatban –, mindvégig az a nagybetűs Blanche marad, aminek mutatni szeretné magát, és akiből épp a valódi embert nem lehet látni. Szvetnyik Kata Stellája sodródik, eltörpül az őt két oldalról lenyomó ember, a nővére és a férje között, és bár egy-egy szituációban kiáll magáért, végül mindig a másik akarata teljesül. Alakítása is hasonló, Molnár és Mészáros a domináns, de azért ő hozza a legérthetőbb szereplőt, az ő dilemmáihoz kerülök legközelebb.

Aztán itt van például Blanche és Stanley afférja. Vággyal teli egymásnak esés a két teljesen ellentétes karakter között vagy erőszaktétel, a hatalmi pozíció kifejeződése, ami elősegíti Blanche megőrülését? Bármelyik verzió működne, ám azzal, hogy kimerevedik a jelenet az első csók előtt – legutóbb a Casablancában láttam ilyen mozdulatokat és élő emberek között még nem nagyon – a végtelen értelmezési lehetőség zéróra csökken egy pillanat alatt.

Ez a rendezői gesztus szépen illeszkedik az előadás többi részéhez. Látványosan, ma már nehezen értelmezhető szintig romantizál, viszi el a jelenetet ebbe a túl, túl, messze túl lévő világba.

Állandó résztvevője az előadásnak Vidákovich Izsák és szaxofonjátéka, gondolom, New Orleansra való tekintettel. Általában csak hangulatos kíséretként funkcionál, amint azonban egy-egy fordulat bekövetkezik, filmekben megszokott intenzitással jelzi, hogy itt bizony fontos dolog történt. Ám mivel a filmekben gyakran folyamatosan szól valamilyen zene a háttérben, a hirtelen intenzitás nem üt el a film többi részétől, inkább fokozza, támogatja azt. Ezzel ellentétben a színházban állandó előzmény hiányában a hirtelen, intenzív hang sokkal meglepőbb, kibillenti nézőt, sőt. Ez igaz erre az előadásra is, néha egyenesen komikusan hat tragikus pillanatokban a hirtelen felharsanó szaxofon.

Bár Bérczes László rendezése nem nagyon kínál fogódzkodókat, a díszlet meglepően erősen érvényesül, így kiemelném Hatvani Mónika, Szalai József munkáját. Rousseau dzsungeléhez hasonló kép a háttér, ami a tereket elválasztó szalagfüggönyön rajzolódik ki. Kicsit trópusi a hangulat, illetve pont olyan, mint ahogy az állatkerti élmények alapján elképzelhetjük, tehát a mi világunkból a távoli ismeretlen egzotikumba tekintünk. Hasonló ahhoz, mint amikor Kaposvárról elképzeljük New Orleanst.

Boldog ősállapotra utal vajon vissza, melynek rendjét Blanche tökéletesen feldúlja, vagy éppen hogy egy „primitív”, „állati” állapotot sejtet – végülis az állatszerűként aposztrofált Stanley az ura a helynek – ahova Blanche betör a maga felforgató, a fennálló hierarchiát megkérdőjelező viselkedésével? Az biztos, hogy Blanche távozásával fehérre vált a függöny, a nővel együtt eltűnt valami különleges. Nem fog semmi sem megváltozni ezen a túl, túl, messze túl lévő helyen, ha eltűnik a változásnak még a lehetősége is. Ebben a fehérre váltásban, bár nincs értékítélet, csak szolid felmutatás, mégis érezzük a veszteséget. Talán így érthetőbb, hogy mi értelme van Kaposvárról New Orleansra tekinteni.

Hol? Kaposvári Csiky Gergely Színház
Mi? Tennessee William: A vágy villamosa
Kik? Szereplők: Mészáros Sára, Szvetnyik Kata, Molnár Gusztáv, Benedek Dániel, Német Mónika, Kalmár Tamás, Szvath Tamás, Törő Gergely Zsolt e. h., Serf Egyed, Tóth Molnár Ildikó, Vikávich Izsák
Díszlettervező: Hatvani Mónika, Szalai József. Dramaturg: Kiss Mónika. Szcenikai vezető: Szalai József. Ügyelő: Kopácsi Adrián. Jelmeztervező: Cselényi Nóra. Világítástervező: Memlaur Imre. Súgó: Kirsch Vera. Segédrendező: Hatvani Mónika. Rendező: Bérczes László

[1] Weöres Sándor: Túl, túl című versének egy sorának a parafrázisa, illetve a címet is a vers ihlette.