A vidéki tánctagozatok szerepét, jelentőségét senki nem akarja kétségbe vonni, de ez elsősorban helyben mérhető, országos kisugárzásuk csekély, amiben nyilván a mobilitás alulfinanszírozása és az anyaszínházi kötelezettségek is közrejátszanak.

Nem szeretném a Sissi Őszi Tánchét (SŐT7) két kiszemelt előadásáról szóló beszámolómat mindjárt csipkelődéssel kezdeni, de kezembe került a Táncművészet őszi száma, és benne egy meglehetősen pr-szagú írás^[1] a vidéki tánctagozatokról (melynek címe és végkonklúziója is kapitális csúsztatás), ami felpiszkált. Amúgy szót sem érdemelne a dolog, hiszen tudjuk, marketingvalóságban élünk, ahol a realitás, a puszta tények keveseket érdekelnek – ha a Bethlen Téri Színház hagyományos tél eleji táncmustrája többségében nem épp ezeknek a társulatoknak adott volna röpke budapesti találkozót.

GG Tánc Eger: Kamaszok. Fotók: Gál Gábor

Azt írja a szerző, Topolánszky Tamás, a GG Tánc Eger művészeti vezetője, hogy a vidéki tánctagozatok – név szerint a miskolci, a dunaújvárosi, az egri, a kecskeméti, a székesfehérvári és a soproni – évadonként összesen „csaknem ezer előadást teljesítenek” és közel félmillió (!) nézőt érnek el. Leesett az állam, amikor olvastam, hiszen ez óriási szám. Kár, hogy teljesen félrevezető. Topolánszky ugyanis elkeni a lényeget, mert elfelejti hangsúlyozni, hogy ezt az előadás- és nézőszámot nem közvetlenül a saját darabjaikkal érik el: beletartoznak ebbe azok a prózai és zenés színházi előadások is, amelyeket tánctagozatként kiszolgálnak. Meg hát persze nem is ők, egyedül bírnak ekkora vonzerővel, hanem az anyaszínház (mindenféle tagozatostul), de ezen már nem is érdemes fennakadnunk.

A vidéki tánctagozatok szerepét, jelentőségét senki nem akarja kétségbe vonni, de ez elsősorban helyben mérhető, országos kisugárzásuk csekély, amiben nyilván a mobilitás alulfinanszírozása és az anyaszínházi kötelezettségek is közrejátszanak. Mindazonáltal a számokkal való bűvészkedés helyett  célszerűbb lenne a realitás talaján állni, hiszen a valós nézettségi adatok Topolánszkyval ellentétben éppen azt mutatják, elégedettségre semmi ok, helyben is bőven van még tennivaló. Az egrieknek például Egerben. Ugyanis a Gárdonyi Géza Színház hetven fős stúdiójában 2017-ben megtartott mindösszesen tíz saját táncelőadás a teltház esetén kalkulált maximum 700 nézővel még közel sem akkora szám és nézettség, ami bárkit is megnyugvással tölthetne el. Még akkor sem, ha nagyjából ugyanennyiszer a székhelyükön kívül is felléptek az egriek (Miskolcon, Budapesten és Győrben) a Miskolci Balettel koprodukcióban készült Tolsztoj-adaptációval, az Anna Kareninával.

Ha őszinték akarunk lenni, nem szabadna félnünk kimondani: a táncnak nem keletje van manapság, inkább válsága, ha a nézőszámot nézzük, ami nem lokális, hanem országos probléma, ráadásul a táncművészet minden ágát érinti. Nincs presztízse, vonzereje, széles és értő közönségrétege, amit az alkalmazott műfajok (musical- és operettkoreográfiák) vagy a szórakoztatás mint gyakran használatos varázsszó soha nem is fog tudni helyreállítani. Kozma Attila, a Miskolci Balett vezetője úgy összegezte társulata krédóját az egyik nyilvános beszélgetésen, hogy közönségbarát és neoklasszikus. Nos, pont erről van szó, erről a szemléletről. Mert ezzel óvatoskodó hozzáállással– látva a táncművészet és a táncról való gondolkodás földcsuszamlásszerű átrendeződéseit (csak jelzem, nemzetközi viszonylatban már post-dance utáni időszakról – post-post-dance? – beszélnek), amiről csak az nem vesz tudomást, aki homokba dugja a fejét – nem is lehet majd egyről a kettőre jutni. „Azoknak, akik a nézők igényeire hivatkoznak, nem lenne szabad elfelejteniük, hogy a színházba járók ízlését az ott látottak alakítják, formálják. Az alkotók nevelik ki a nézőt, ők határozzák meg az igényeit – igaz, ez hosszú folyamat. Vagyis a művész nemcsak az előadásaiért, hanem a nézőiért is felelősséggel tartozik. Elég baj, ha a közönségnek az olcsó, egyszerű, primer élményekre van igénye – erről azonban legelsőbben is az tehet, aki erre hivatkozik.”^[2]

Ha annak idején Eck Imre, Imre Zoltán, de akár Markó Iván is ilyen szemlélettel, a közönségbarátiság zászlaját lobogtatva fogott volna munkához vidéken, soha nem írtak volna tánctörténelmet idehaza. Pedig azok úttörések voltak, és nem most, a határtalan szabadság idején, hanem harminc-ötven éve és az átkosban.

Topolánszky társulata, a GG Tánc Eger Grecsó Zoltán koreográfiájával, a Kamaszokkal érkezett a SŐT7-re – zeneszerzője Gryllus Ábris, díszlete nincs, kelléke csupán néhány szék. Négy lány és négy fiú a színpadon, akik ugyan már nem tinédzserek, de bizonyára elevenen él még bennük saját kamaszkoruk emléke, ami akár jó kiindulópontja is lehetett volna az előadásnak. Azaz szólhatott volna a Kamaszok személyesen róluk is, az ő élményeikről és tapasztalataikról, (ön)reflektíven, hitelesen, táncban, szóban, bárhogy elmesélve. Grecsó azonban a kamaszságról mint végtelenül bonyolult és érzékeny létállapotról inkább általánosságban beszél, egy több szálon futó történetet pörgetve, aminek következménye: csupa sztereotípia (hogy a tinédzserek ilyenek meg olyanok), mélység nélküli sablonszituációk és egydimenziós, csontszáraz figurák, meg persze színészkedés, mely jobb híján maga veszi át az önérvényesítő képesség nélküli koreográfia feladatát a cselekmény görgetésében.

A koreográfus a teleregények színvonalán hajszolja a sztorit, és mindent, de tényleg mindent bele akar zsúfolni az ötven perces játékidőbe, ami mintegy  felsorolásszerűen egy a történet alapjául szolgáló fiktív iskolai közösségen belül megtörténhet. Ezzel azonban épp azt takarja el, pontosabban épp azt nem tudja megragadni, amiért egy kamaszokról szóló művet színpadra vinni érdemes: a dolgok természetrajzát és lélektanát, a saját érzéseivel, vágyaival, zavarodottságával küzdő tinit, a történések mögöttesét és mozgatórugóit. A figurák vég nélkül szeretnek, csábítanak, zrikálnak, sértődnek, zaklatnak és aláznak (még ballagás is van Gaudeamus igiturral meg álmodozó fiútanítványt behálózó dögös tanárnő, aki a végén hoppon marad), de mégsem történik velük és bennük semmi, csupán átfutnak rajtuk az események minden maradandó nyom és következmény nélkül.

Amilyen plakátszerű a cím, olyan plakátszerű az előadás: a jelenetezésnek, a gesztusoknak, a színészkedésnek pont annyi értelme és akkora hordereje van, hogy a sztori erőlködés nélkül követhető legyen. Nincsenek jól árnyalt karakterek, csak érzelmi, magatartásbeli prototípusok. Az egyik lány félszeg, a másik meg rámenős. A rámenős lenyúlja a félszeg pasiját, ám amikor nyíltan összetűznek, és azt gondolnánk, hogy most aztán jól kikaparják egymás szemét, a szabadfogású birkózásnak álcázott táncos tornagyakorlatuk meghitt szerelmi légyottba torkollik, aminek mámoros leszbicsók a vége.

Mondanám, hogy a sztorival van a baj, de nem lenne igaz. A legbonyolultabb, leghajszálmeresztőbb sztori is lehet hiteles. Inkább arról van szó, hogy túl gyorsan és megalapozatlanul történik minden, semminek sincs oka és miértje, nincsenek motivációk, ahogy nincsenek igazi sebek és igazi gyógyulások se.

Történet van, amit el kell juttatni a-ból b-be.

A filmszerű vágásokban, amivel Grecsó dolgozik, kevés meglepetés van, de a történetmesélés szempontjából célravezetőek. A színpadkép néha szimultán, kimerevítések, gyors fényváltások tagolják a játékot, a tempó rendben levőnek tűnik, és még humor is felsejlik helyenként (ez kifejezetten üdítő), a zenei szerkesztésben (Pink Floyd: A fal), mi több, a koreográfiában is, utóbbiban úgy, mint amikor bakelitlemezen megakad a tű, és újra- meg újrajátssza ugyanazt a dallamot.

Ahogy Grecsó a Kamaszokban, úgy Gergye Krisztián is a miskolci Harlequinade-ban a teljes társulattal dolgozik – a kis létszám, a kevés bemutató miatt ez szinte elvárás a vidéki tánctagozatoknál. Az egriek odaszánásával sincs gond (az előadás úttévesztéséről nem ők tehetnek), a Miskolci Balett hozzáállása viszont egyenesen példamutató, ahogy magukévá teszik Gergye koncepcióját és sikerre viszik az előadást. A Harlequinade ugyanis virtigli örömszínház (plusz igazi jutalomjáték), aminek a szereplők minden egyes percét maximálisan ki is élvezik.

Miskolci Balett: Harlequinade. Fotók: Éder Vera

Van is mit: mert a darab nem csupán a commedia dell’arte, a táncburleszk, a pantomim, a cirkuszi mulatság, a bohócművészet, a vásári komédiázás, a freakshow-k és némafilmek világának szürreális kevercse, hanem túlfokozása és karikatúrája is egyszerre, amikor már minden annyira agyeldobós, túlhabzó és tenyérbemászóan ripacs, hogy az már jó.

De még mielőtt félreértésre adnánk okot, és azt hinnénk, hogy új műfaj született a miskolci deszkákon, szeretném aláhúzni: a Harlequinade mind a koreográfia nyelvezetében, mind játékstílusában egy már létező színházi világot melegít fel és használ frissen, izgalmasan, amit legutóbb a nyolcvanas-kilencvenes években, mintegy a pantomim virágkorának összművészeti(bb) lecsengéseként fejlesztettek tökélyre (volt, akire rendesen rá is kövült ez az imidzs, lásd Derevo). Amitől a darab mégis működik és az időutazás ténye ellenére sem érződik porosnak, az száz százalékban Gergye és társulat közös érdeme és elsősorban négy dolognak köszönhető. A dramaturgiának, hogy a zene- és balettirodalom ikonikus műveinek megidézésével (és pellengérre állításával) célja és iránya lesz a bohócériának, mely kihúzza a szőnyeget az öncélú és rémesen is elsülhető poénkodás-jópofizás lavina alól (lásd Bozsik Yvette Társulat Ligeti adaptációja). Másodszor: az előadás egészén végighúzódó gyilkos (ön)reflexiónak, amely legalább annyira szól a színházcsinálásról, annak kínjairól és örömeiről, mint magáról a darabról. Harmadszor: a tempónak, hogy azt érezzük, szinte egy szuszra lemegy az egész. Nem utolsó sorban pedig a hazai táncszínpadon ritkán látható és kifejezetten érett ensemble-játéknak, aminek következtében bárkit is kiemelni a tizenkét fős társulatból kiszúrás lenne a többiekkel szemben.

A cirkuszban minden a veszélyről, a bátorságról, a tökéletes végrehajtásról, a szemünk előtt megvalósuló csodáról mesél, kivéve itt, a Harlequinade-ban, ahol mindenki lúzer, csetlik-botlik és egymást múlja fölül szerencsétlenkedésben, de persze szemrebbenés nélkül úgy tesz: minden a legnagyobb rendben, ez a létező cirkuszi világok legjobbika. A cilinderes cirkuszigazgató (?) nem tud fütyülni, az egyik táncosnőnek a karja, a másiknak a fél lába hiányzik, zenélés helyett nem létező hangszereken hangicsálnak (elviselhetetlenül), a trükkök lelepleződnek, a poénok elcsúsznak, a kötéltáncosnő lezuhan. Az egész hacacáré egy oltári nagy romhalmaz, és még a lócitromot is a szőnyeg alá söprik, ahelyett, hogy tisztességesen feltakarítanák.

A szűkebb játéktér a cirkuszi miliőnek megfelelően egy porond, a bővebb négyszögletes és tégla alakú szalmabálákkal szegélyezett (díszlet-jelmez: Bozóki Mara). Négyzetben kör – mintha ez is jelezné, hogy a nagy formában, ebben az alcíme szerint Szenvelgők komédiájának nevezett, mindent felforgató látványos bohócériában mindig ott lapul valami más is; más stílusjegy, más gondolat, érzés, humor, vicc, irónia, bármi. Az előadást az első percektől jellemző tüzes játékszenvedélyen, a figurák szórakoztatóan harsány, ám kellően részletes kidolgozottságán és a játék magával ragadó duplafenekűségén túl, ami soha nem hagyja lankadni az atelier-humort, a darabkészítésre vonatkozó reflexiókat – arra érdemes leginkább figyelni, ahogy Gergye pimasz hódolata jeléül át- meg átszövődik a darab szemtelen zenei és tánctörténeti parafrázisokkal.

A felhangzó Bolero-részlet zenéje roncsolt, a csúcspontját elsinkófálják, a híres Béjart- vagy Markó-adaptációk mintájára kör alakban rendeződő koreográfia szólótáncosnőjét szimplán a földre ejtik. Ugyanő kisvártatva kényeskedő princessként támad föl Sztravinszkij A katona történében, ahol egy az ördögöt játszó szúrós tekintetű fúriával párban egy idő után már nem is a nyalka baka szerelmét keresik, hanem hogy vérben forgó szemekkel kinyuvasszák egymást. A hattyúk tava külön stáció – de legalább olyan őrült fricska, mint a többi – a megtépázott „bénakacsa” nagymadárral, a hol vízen járó, hol vízben fuldokló herceggel meg a hullámzó tóként lebegő kék lepellel, ami ha „befagy”, korcsolyázva érkezik rajta a segéderő, hogy mentse, ami menthető. Mentse a szereplőket, a történetet meg persze magát a színházat, amit minden egyes epizódban az összedőlés veszélye fenyeget.

Schubert Téli utazás dalciklusának és Sztravinszkij Tavaszi áldozatának részletei éppúgy munícióval szolgálnak a sírvavigadós komédiázáshoz, akár Debussy Egy faun délutánja, ami természetesen nem lehet meg Nizsinszkij tánctörténeti jelentőségű 1912-es koreográfiájának emblematikus motívumai nélkül, vagy az Ave Maria, amire kötéltáncos szám készül, és ami a darabban máshol is alkalmazott perspektívaváltástól (-kiforgatástól) válik igazán izgalmassá, miközben a táncosnő simán csak egy földre fektetett zsinóron parádézik. Az egyik tetőpont viszont éppenséggel olyan, hogy úgy tűnik, nincsenek benne egzakt áthallások, van ellenben önmagát leleplező bűvészmutatvány, ahol a szereplők egymás elől lopják el a show-t, meg fekete humorba fojtott (báb)temetés tömeghisztériával, feltámadással, majd röhögcsélve elpakolt kellékekkel, mert hamarosan bezár a bazár.

A fent említett közönségtalálkozón a moderátor részéről elhangzott egy furcsa kérdés, hogy a Harlequinade a szakmának készült-e. Gergye nem értette már a kérdésfeltevést sem, amin nincs mit csodálkozni, hiszen ha már a kritikusok is úgy gondolkodnak egy nyomokban kulturális utaláshálót is tartalmazó műről, hogy azt csak a „szakma” értheti, akkor nagy a baj. Akkor tényleg nem marad más, mint lemenni totál fapadosba, és jöjjön a közönségbarátiság meg a neoklasszik kifulladásig mint 21. századi forradalmi perspektíva.

Hol? Bethlen Téri Színház (SŐT7)
Mi? GG Tánc Eger: Kamaszok
Kik? Koreográfia: Grecsó Zoltán. Zene: Gryllus Ábris. Dramaturg: Csizmadia Izabella. Jelmez: Zelenka Nóra. Táncolják: Tóth Karolina, Schlégl András, Törteli Nadin, Kelemen Dorottya, Emődi Attila, Varga Kristóf, Szeles Viktória, Joni Österlund.

Hol? Bethlen Téri Színház (SŐT7)
Mi? Miskolci Balett: Harlequinade
Kik? Koreográfia-rendezés-látvány: Gergye Krisztián. Díszlet-jelmez: Bozóki Mara. Zene: montázs. Táncolják: Bányai Mirjam, Bolla Dániel, Dávid Ptrik, Dragos Dániel, Fűzi Attila, Kepess Boglárka, Kocsis Andrea, Kovalszki Boglárka, Lukács Ádám, Márton Richárd János, Mohai Cintia, Szűcs Boglárka.

^[1] Topolánszky Tamás: Évente félmillió néző – A vidéki tánctagozatok sikere. Táncművészet, 2017. ősz, 32-33.o.

^[2] Ugrai István – Nyulassy Attila: Elkoncertesedés. Színház, 2009. október.