Jövünk – embert látni. S bár hasonló cél vezet bennünket máskor is, az élmény most mégis más, mint azon színielőadások esetében, amikor egy drámaíró segít hozzá bennünket, hogy újra fölfedezzük, milyen megrendítő is az ember, amikor épp megpróbál megmaradni.

Akikkel mostanában találkozunk, azokat nem írták meg nekünk, ők tényleg léteztek vagy léteznek, s nem csak a történetüket, de saját szavaikat is kölcsönadják egy estére a színészeknek, akik megszólaltatják őket. Az esemény produkcióvá válásának legfontosabb teremtő aktusa a rátalálás, a felismerés, és az azt követő felmutatás, ahogyan az Lengyel Nagy Anna nagy jelentőségű rádiós munkásságában meg is valósult az elmúlt négy évtized során. Most azonban színházban vagyunk, bármily aprócska tér fogad is be bennünket.

A nézői várakozás természetéről

Fölmerül a kérdés: más természetű nézői várakozás dolgozik-e bennünk ilyenkor, mint egyéb színielőadásokon? Irodalmi alkotások esetében talán egyszerűbb lehet a kérdés megválaszolása. Ismeretes is a fikció területére sorolható és a non fiction művek eltérő befogadásának és élvezetének számos vizsgálata. (Nálunk a hetvenes évek elején dr. Halász László kezdett ezzel a témával foglalkozni.) Valóságalapú színi produkció esetében egészen biztos, hogy sokkal összetettebb hatásokkal kell számolnunk. Mindenekelőtt azonban el kell fogadnunk azt a bármely műfajban létező jelenséget, hogy – hacsak nem valami extravagáns sci-firől vagy tudományos munkáról van szó – ha már esztétikai mércével is mérendő műként állítanak elénk valamit, lényegében csak megmunkálási fokozatokról fogunk beszélgetni. Az emberélmény maga részleteiben vagy egészében adott dolog a mindenkori szerző számára, s ki lelkesül, ki szenved ettől. De legyen szó akár irodalomról, akár színházról vagy filmről, ha tudjuk, hogy a történet, amellyel találkozunk, erős valóságalappal rendelkezik, elég hamar fölébred bennünk az a kissé vérpárás kíváncsiság, ami a mindenkori másik „versenyzőnek” kijár. S meglehet, életrajzok és történelmi események megismerése során nem azzal a fennkölt változattal találkozunk, hogy miképpen kéne élni, hanem gyakran „csak” azzal, hogy miképpen lehet. Vagyis azzal – Vas István szavaival –, „ahogy lehet”.

Másképp működik ilyenkor a színi élmény alapja, az elmozdulást, a cselekményt illető várakozás is. A drámaíró által véglegesített professzionista történet a mindenkori cselekmény szempontjából érdekes. Ilyenkor az a feszültség tartja fenn az érdeklődést, hogy mit tesznek a szereplők – a cselekmény hordozói – szándékaik megvalósításának érdekében. S ha a történet mesei része lesz hangsúlyosabb, vagyis az, hogy – az ő szándékaiktól függetlenül – mi esik meg, mi történik a szereplőkkel, nemcsak a hospitáló dramaturg lesz csalódott, de a néző is a sors illetéktelen beavatkozásaként éli meg az érdemtelen szerencsét vagy a katasztrófákat. Egy drámában csak a meghívott baj, a tragédia tud igazán érvényes lenni. Az életben viszont a katasztrófa, a tőlünk függetlenül ható erők pusztító működése befolyásolja többször a sorsokat. Ezért fogadjuk el a másik ember valós történetében beköszöntő véletlent, és a benne megjelenő logikátlan bajokat nagyobb alázattal. Olvasóként, hallgatóként vagy nézőként ilyenkor mindvégig készen állunk az ütés fogadására, a bármikor bekövetkezhető, romboló fordulatra. Mert míg a drámában az köt le bennünket, hogy amit várunk, bekövetkezik-e, az élet meglehetősen kezdetleges dramaturgiai rendszerében bármi megtörténhet, ráadásul bármikor. Egy megélt, vagyis valóságos élet követése során nem annyira a baj bekövetkezte előtti félelem szorít össze bennünket, nézőket, hanem inkább az összeomlás láttán megébredő részvét kezd működni bennünk. A két klasszikus drámaelméleti fogalom, a félelem és a részvét nem tudna igazán nagy hatásfokkal működni, ha a menetrend szerint beálló sötétségben nem derengene föl időnként a nap, amikor a bukás vagy a megdicsőülés láttán, a felismeréstől megszédülve – ha akarom, a katarzistól szíven rúgva – egyszer csak áradni kezd felénk a reménység. Ez pedig, akár az összeomlás, akár a triumfálás váltja ki, energiával való feltöltődést jelent.

A valóság kis hősénekei, mint most az Orlai Produkció Élet.történetek.hu sorozatának részei, sokszor csak a túlélés lehetőségét dudorásszák, de a suttogás is életeket menthet olykor.

Egri Kati a Nővérek – Levél Apámhoz! című előadásban

Kísérletek és valóságalapú játékok

Az utóbbi évtizedek világszínházában, de még az improvizációs technikákat jól használó gyermekszínjátszásban is igen népszerűvé vált a devised theatre-nek nevezett kollektív alkotói eljárás, amikor akár mások által hozott, akár közösen kikutatott, akár saját, személyes érzésektől fűtött életanyagból bevallottan hatni kívánó (!) formát hoz létre egy csapat. Ennek a munkaformának megvannak a jól elkülönülő munkaszakaszai, a végeredmény pedig egy – minden egyes alkotó által vállalható, társadalmi felelősségtől, bűntudattól vagy fölháborodástól áthatott – produkció, amely hitelesen tudja bemutatni, hogy „ilyen az, amikor…”. Ilyen! – nézzétek, és gondolkozzatok. A valóság foszlányai és mozaikdarabkái helyzetekké, hősökké és mellékszereplőkké, s az általuk hordozott, hatóerővel rendelkező cselekménnyé állnak össze. Sokszor előforduló formai jellegzetesség, hogy megmaradnak az eredeti nevek, de más viseli őket, s az információt hozó „gazda” nem maga játssza az általa fölvetett problémával küzdő alakot. De van olyan is, hogy valaki maga akar „bosszút állni” a megtörténteken a művészi formával ellátott ismétlő aktus segítségével.

A létező szereplők élményvilágát fölhasználó kollektív dráma alkotói folyamata idő- és kreativitásigényes, igen összetett eljárás. Ennek ellenére elszaporodtak azok a kísérletinek nevezett akciók, amikor a csoport tagjainak pár hétig tartó, szorgalmazott kitárulkozása, majd a lélekvájkálás során fölhozott anyag nyilvánossá tétele maga számít vacogtató mutatványnak. A végeredményben ilyenkor nincs elegendő áttétel, nincs elég jó forma, s így aztán nincs meg az a szükséges védelem sem, amely a játszókat óvná a kiszolgáltatottság romboló érzete ellen. Nagyon kell tudni a szakmát ahhoz, hogy a megszülető produkciók – mint például a Máté-osztályok évi megmutatkozásai – tartalmazzanak annyi briliáns formai megoldást és humoros motívumot, amelyek azonnali védelmet, szükség esetén megbocsátást biztosítanak a szereplők számára is. Ellenkező esetben lelkiismeretlen és akarnok stimulátorok viszik lelki vágóhídra a rájuk bízott csapat tagjait.

A múlt század hatvanas-hetvenes éveinek vihart és olykor hatósági megtorlást előidéző, a közélet jobbítását célzó dokumentumjátékai születtek újjá a mostani kor verbatim színházában, azokban a produkciókban, amelyek megtörtént események, megélt életek szöveges dokumentumaiból építkeznek. Szigorú műfaj ez, amely az anyaggyűjtést követően legfeljebb a sűrítés, a szerkesztés, az időrendi megbontás és az ismétlés műveleteivel élhet. A főszöveget nem írhatja át sem rendező, sem dramaturg, esetleg, ha minden kötél szakad, a könnyebb érthetőség érdekében átragozhatják a megszólalások egy részét. A kor és a helyzet ábrázolásának érdekében viszont igen sokféle anyag, irodalom, film, fotó, zene gazdagíthatja az előadást.

Ullmann Mónika a Pira Bellában. Fotók: Takács Attila

Talált lelkek

Az Orlai Produkciós Iroda, amikor Pelsőczy Rékát fölkérte Lengyel Nagy Anna pódiumra állított sorozatának művészeti vezetésére, tudta, hogy ez a műfaj nemigen igényli a drámaírói beavatkozást, hisz a hajdan megszólaltatott emberek leírt monológjait itt is legföljebb csak rövidíteni lehet. Ehhez elegendő volt a dramaturg, Zöldi Gergely korrigáló figyelme. A vallomások hiteles megszólaltatása azonban nagyon is érzékeny rendezőket s nagy tehetségű színészeket igényelt, akik szakmai tudásuk mellett erős empátiával s mélységes emberi tapintattal is kell hogy rendelkezzenek.

Három előadás született eddig, amelyek mindegyike két-két Lengyel Nagy Anna által megtalált embert mutat föl és mutat meg az alig ötven főnyi közönségnek. Elsőként A nővérek és Levél apámhoz! cím alatt Egri Kati és Egri Márta állt közönség elé, családokat szétzúzó történelmi fájdalmakat és családon belül szövődő-kuszálódó szerelmeket elénk táró monológjaikkal, Cseh Judit finoman visszafogott, diszkrét tárgyakkal megsegített rendezésében. A következő, Pira Bella című bemutatót Szabó Máté rendezte, itt Borbély Alexandra egy fiúból nővé változó ember küzdelmeit meséli el, kissé a Mindent anyámról című filmre emlékeztető könnyes humorral, érzékenyen, dinamikusan, nagyon életrevalóan. Aztán Ullmann Mónika jön, aki egy majdnem-majdnem szexuális szolgáltatást nyújtó, kedvességet és nyugalmat adó, üzletileg is sikeres masszírozózseni magára találását meséli el, derűvel és ritkán látott asszonyi bölcsességgel. Juhász Nórának köszönhetjük mind a négy epizód mikroméretű, mégis jól funkcionáló látványvilágát. Harmadik este Epres Attila állt elénk a Pelsőczy Réka által rendezett A mi Józsink című monológ nemzetközi „karriert” befutó kelet-európai kisembereként, majd az utolsó epizódban, Keresztes Tamás rendezésében, Lázár Katit láthattuk Erzsike, a leukémiás kislányát a magyar egészségügy és a halál karmaiból kiragadó falusi tigrisanya szerepében.

Ragyogó teljesítményt nyújt a sorozat minden felkért színésze, s ezt a sajtóvisszhang is gyorsan igazolta. A már emlegetett színészi tapintat megnyilvánulása többször is tetten érhető itt is. Érdekes volt megfigyelni, hogy kezdéskor legtöbben milyen óvatosan, kissé távolítva tartogatják a tenyerükbe tett emberi életet, s csak később – mintegy engedélyt kérve a főhőstől is, meg a nézőktől is – érkeznek el akár a filmes pontossággal megélt pillanatokig, a teljes átlényegülésig. A hosszú szövegrészek alatt szükségessé váló tárgyi matatások legtöbb esetben jókor tagolják a monológokat, s finoman készítik elő a fordulatokat.

Nyomot hagyó előadások ezek. Illenek hozzájuk a szórólapok is. Csáfordi László pasztellszín plakátjain mintha egy ujjlenyomat rajzolata látszanék, s a kép akár veszejtő labirintusként is értelmezhető. Ezek az esték a győzteseket mutatják, azokat, akik átverekedték magukat az élet útvesztőin. Nézzük őket, és arra gondolunk: tán mégiscsak van remény.