Azt szeretem, amikor sikerül elfelejtkeznem arról, hogy színházban vagyok, amikor az előadás felkavar, megráz, kiforgat, „megtörténik velem.” Azokat a produkciókat kerestük, amelyek átütő erővel rendelkeznek.

– Regős János azt mondta a vele készült interjúban, nagyon fontos, hogy a két válogatóból az egyik a színházi szakmán kívülről érkezzen. Ön mit gondol erről?

– Az sem lenne baj, ha egyszer mindkettő kívülről érkezne, hiszen a színház nem a szakmának készül, igaz, nem árt, ha tisztában vagyunk a mibenlétével. A nyilvánvaló elfogultságok kiszűrése miatt is fontos ez a szempont. Én nem tartozom a szakmához, sohasem volt színházi állásom. Sok társulattal dolgoztam ugyan szerzőként vagy fordítóként, de egyikhez sem kötődöm. Azt hiszem, elég jól ismerem az embereket és a játszóhelyeket szerte az országban, de például színházi barátom nagyon kevés van.

– Korábban mennyit járt színházba?

Fotó: Valuska Gábor

– Gyakran. Aki volt színházi fesztiválokon zsűritag, mint én a Deszkán, a POSZT-on és vidéki színházakat nézve a Tháliában, az tudja: ilyenkor napi három előadás megtekintése sem ritka. Az egyszeri néző nem érti, hogyan bírod. Bajosan. Mégis jó. Folyamatos máshol-lét. Egyébként ha – nem hivatalból – hetente egyszer eljutok megnézni valamit, az már jó eredménynek számít.

– Egy ilyen feladatból nehéz „jól kijönni”. Miért vállalta el?

– Kalandvágyból, vágnám rá kapásból. Valójában tudásvágyból. Amíg nem gondol bele valaki a számokba – 182 előadást láttam az egy év alatt –, addig nem is tudatosul benne, mennyire időigényes munka ez, nem csupán jókedvű road movie. Főállásban dolgozó ember aligha teljesíthetné a szervezők kívánalmait. Gyakran előfordult, hogy délután egy vidéki városban, este pedig már Budapesten néztünk előadást. Lássuk most csak a jó részét. Soha vissza nem térő alkalom, hogy megismerjük a Kárpát-medence összes magyar nyelvű színházát. Például tudom, mi az, amit manapság is be mernek mutatni kortárs szerzőtől, és mi az, amit nem. Ezért a tapasztalatért is vállaltam el. Egyébként meg a végére megint kedvem támadt darabot írni.

– Hogyan foglalná össze, mi az, amit bemutatnak?

– Ne legyen több szereplőd, mint kilenc, legyél nagyon vicces vagy nagyon tragikus, mindenképpen legyen politikai beütése annak, amit írsz, ne használj bonyolult szavakat vagy neveket, és legyen egy mondatban elmagyarázható a darabod tartalma, például: „a családon belüli erőszakról szól.” Ez megy most. Ígérem, egyik kritériumot sem fogom mintául venni, de gyakorló drámaíróként fontos tapasztalat ezt a beszűkülést látni.

Ha párhuzamot keresünk, a stíluspaletta sokszínűsége egyelőre inkább emlékeztet a weimari köztársaság kulturális pluralizmusára, mint egy olyasféle ellenkultúra féktelen és felszabadult légkörére, amilyen Spanyolországban az ún. La movida madrileña volt 1975 után… Egy dolog közös manapság: a magyar nyelvű színház – azon belül a magyarországi különösen – jólfésült és jól nevelt. Igaz, jócskán társadalomkritikus, és bátran, vagy legalábbis harsányan politizál, de művészi értelemben nagyon ritkán radikális. Darabválasztásban megúszós, nem szeret nagyot kockáztatni. Hatalmas komfortzóna az egész. Általában az az előadás járja körbe a Kárpát-medencét, amelyik egyszer már bombasiker volt a Ku-Damm-on, a Broadway-on meg a Nagymező utcában is. Amin nem kell sokat gondolkodni. Kevés helyen mernek foglalkoztatni pályakezdő szerzőket, kezdő rendezőket szerencsére igen. Mindenki ugyanazokat a klasszikusokat játssza, eltérő játékstílusban. Inkább négy-öt Ahogy tetszik, Vérnász, Kurázsi mama és Tartuffe zsinórban, mint egyetlen, eredeti kortárs darab kőszínházban. Pedig közben olyan szerzőket olvasok kurátorként, mint Terék Anna vagy Znajkay Zsófia, de eszembe jut Fekete Ádám is. Pedig közben bizonyos huszadik századi alapdarabokat egyszerűen eltörölt az idő, mert elhaltak a problémáik, mert sokkal súlyosabb problémák váltották fel őket, ezért sehogyan sem bűvölhetőek életre, ilyen például A fizikusok, A vágy villamosa vagy az Üvegfigurák. De azért folyamatosan nyüstölik őket. Schiller Don Carlosa viszont annál elevenebb. A kivételek közül kiemelném a Figura Stúdió Színházat Gyergyószentmiklóson. Egy tizenötezres városban is létezhet eredményesen művészszínház üde repertoárral.

– Vajon annak mi az oka, hogy Budapesten kevésbé mernek kockáztatni, a határon túl inkább?

– Sokan azért nem kockáztatnak, mert félnek. Félnek másfél-két oldalnál tovább olvasni a pályakezdők drámáit, azok lehetőségeibe belelátni, mert az már idő lenne. Nem baj, úgyis kéznél van a Ványa bácsi. Félnek nem annyira politikai, mint inkább gazdasági okból is. Egyetlen állami szerv, egyetlen önkormányzat sem támogat szívesen üres széksorokat, és a statisztikákat rendszeresen be szokta kérni a minisztérium. A színigazgatók minden változáskor tartanak a törzsközönség elpártolásától, pedig a vér- és arculatfrissítés időnként megúszhatatlan. És bár vidéken jóval kisebb tereket kell megtölteniük, a város kultúrafogyasztóinak száma is kevesebb: az előadás egyetlen évadot él, ha vígjáték vagy operett, akkor legfeljebb néhányat. Pontosan értem, hogy miért nem kockáztat Eszenyi Enikő, amikor három játszóhelyről, köztük egy ezerfős, magyar mértékkel nézve tehát óriási nézőtérről van szó. Ez egy előadásgyár. Biztosra kell mennie, és ez áldozatokkal jár. Csak közben mi meg unatkozunk.

– Na de vannak kisebb színházak Budapesten is…

– Őket kérdezze. Miért a Teslában ment Jelinektől a Rohonc, miért nem a Katonában? A hatalommal folytatott művészkollaborációt tárgyaló Burgtheater miért elképzelhetetlen a Nemzetiben? Ja, hogy a Nagymező utcában is az? Miért mindig a biztonságos Fosse, McDonagh és Háy? Bármilyen jók, már annyiszor láttuk őket. Egyszer miért nem, mondjuk, Stefano Massini Lehman-trilógiája, miért százharmadszor is a jó öreg Portugál? A tér csak az egyik tényező. Tudtommal a határon túl is vannak finanszírozási gondok, de más a hagyomány, más a művészetfelfogás, mások a beidegződések. Erdélyben a lélektani alapozású magyar játékhagyományt átitatja a formaközpontú román előadásmód, ugyanígy az újvidékit meg a szabadkait a vérbő szerb színház. Másféle temperamentum, bátor törekvések lendülete a huszadik századból. E hatásoktól beoltva a magyar rendezők is szélesebb skálán dolgoznak. Magyarországon a Trafóban meg a Jurányiban „kísérleteznek” (de miért is hívjuk kísérletinek, aminek van egy kézzelfogható eredménye?), a Katonában nemigen. Érdemes megfigyelni, hogy Tatabányán csupa olyasmit mutatnak be, ami Budapesten egyszer már sikert aratott, és ez kicsit Miskolcra, Székesfehérvárra és Szombathelyre is igaz. Kár.

– Amióta drámaíróként néz színházat, máshogy nézi?

– Belülről látom, ennyi a különbség. Belülről, de nem alkalmazottként. A színház kőkemény hierarchiát jelent, a színész, a dramaturg helyzete végtelenül kiszolgáltatott: a rendező uralja az életedet, az igazgatód a mindenható. A színházban megtörténik, hogy a színész olyasmit alakít teljes mellszélességgel, amiben alapvetően nem hisz. Én ezt nem tudom elképzelni magamról. Örülök, hogy olyan hivatásom van, amelynek napi gyakorlatában van mód visszautasítani számomra értelmetlen, téves vagy meddő fölkéréseket.

– Ha már a hierarchiáról és a színész kiszolgáltatottságáról beszélt, a kolozsvári Rosmersholm kapcsán szembesült dilemmával arra vonatkozóan, hogy a bemutató szünetében történtek után el lehet-e hozni a POSZT-ra az előadást?

– Komoly erkölcsi dilemmát jelentett, fontos művészetszociológiai szempontokat vetett föl az eset. Amit itt látunk, csupán a jéghegy csúcsa. Nyilván nem hétköznapi, de egyáltalán nem párját ritkító helyzet, hogy a rendező megalázza a színészt. Annyi nagy produkció létrejöttét nem ismerjük, mert nem nyomoztuk. Hányszor hallok olyat, hogy ki kit gyötört meg a próbán, ki kért lehetetlent a színésztől, ki üvöltötte le a premier után a főszereplő fejét – vajon tudja, aki az előadást nézi? És szükséges-e mögöttes ismeret a higgadt értékeléshez? Nekem mint POSZT-válogatónak kell-e tudnom, hogy egy előadás létrejöttét milyen emberi nézeteltérések, apró vagy akár súlyos összeütközések előzték meg? Ki dönti el házon belül, hogy egy gesztus meddig számít kíméletlenségnek, és honnan bűncselekmény? A zaklatás és a bántalmazás nem a színház belügye. Viszont az igazgató nem állíthat minden rendező mellé rendőrt. Az alkotás, amelynek létrejötte komolyan aggályos erkölcsileg – erre példa Zholdak kolozsvári viselkedése –, művészi hatásában igenis lehet elementáris. Céline, Cioran, Knut Hamsun mégiscsak a fasizmussal cimboráltak. Visszataszító jellemek. Akik korszakos könyveket írtak közben. Vagy vegyük Molnár Ferencet. Miből is lett a Liliom? Ezt a világhírűvé vált darabot köztudomásúan az ő részeges nőverései ihlették, s részben penitenciából írta Vészi Margitnak, az elszenvedőnek. Molnár rendkívül gyarló ember és elég nagy drámaíró. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a Liliom bemutatásával bármelyik színház legitimálná az erőszakot, ahogy Ady versével sem az alkoholizmust, József Attilával sem a kóros devianciát emeljük piedesztálra.

A kolozsvári botrányról hamar tudomást szereztünk – elég feltűnő, amikor a magyar színház ügyelője kihívja az ukrán rendezőre a román rendőrt –, de számos eset titokban marad. Amikor mi ketten Kolozsvárra érkeztünk, a Rosmersholm már fél éve szerepelt a színház műsorrendjén. Abban mindenki egyetértett, hogy a főszereplő, Imre Éva pályafutásának döntő állomása ez a szerep. Ha ő miattunk nem mutathatná meg magát Pécsett, akkor pont őt és a csodálatos társulatát büntetnénk. Egyébként az előadást nézve bizony tátva maradt a szám. Elemi és kegyetlen színház: hol úgy játsszák Ibsent, mintha Ionescót látnánk, hol úgy, mintha Thomas Bernhardot, de mindvégig következetesen. Nagyon ritkán fordul elő még a legjobb előadások esetében is, hogy szívesen végignézném valamelyiket még egyszer. Ezt a Rosmersholmot megnézném, pont úgy, mint tizenhat évesen a kedvenc zenekarom koncertjét. Nem tudom, másodjára is annyira tetszene-e. Majd kiderül. Az biztos, hogy a rendezője, akit Regős János találóan „extrém figurának” nevezett, minimum esendő jellem. Ha szerinte a színésznek le kell menni kutyába, a polgári énem mélyen viszolyog a felfogásától, íróként viszont kérdezni szeretnék: szemét dolog, amit a szünetben műveltél, öreg, szégyellhetnéd magad, na de mit hoztál ki belőle? Utólag olvastam az előadásról elutasító, s azt gondolom, nem éppen elfogulatlan kritikát, de ezzel is csak a magam zsigeri, érzékszervi tapasztalatát szögezhetem szembe.

– Az új versenyszabályzat mindkét válogatónak lehetővé tette egy segítő kiválasztását: ön Bazsányi Sándorral dolgozott együtt. Miért őt választotta, és mi volt a feladata?

– Bazsányi Sándor lelkes színházba járó amellett, hogy irodalomtörténész és kritikus, tanszékvezető a Pázmány Péter Tudományegyetem esztétika szakán, akinek huszonöt éve ismerem a színházi ízlését, az erudícióját, a szokásait és a rögeszméit befogadóként. Balog Jóska járta be előttünk a Délvidéket és Erdélyt, Székelyföldre  vele hármasban is utaztunk. Mi ketten Regőssel – Pesten, vidéken és határon túl egyaránt – minden relevánsnak ígérkező előadást igyekeztünk megnézni. Bazsányi főként a nem regisztrált budapesti előadások esetében segített. Javasolt, sőt határozottan ajánlott nekünk produkciókat, és szelíden vagy épp empatikusan beszélt le minket néhány vargabetűről. Van, amit az ő ellenjavallata ellenére, a fiatalokra figyelve vagy a 160-as főválogatói „kvóta” miatt mégis megnéztem. Magam is örültem volna, ha akad négyünk között egy színikritikus, illetve ha nem csupán férfiak válogatnak – bár engem nem a gender-szempontok mozgatnak, magam is monotonnak tartom a férfiválogatók névsorát –, ezért sokáig keresgéltem a saját ismeretségi körömben, de nem találtam egyetlen olyan kritikust sem, aki lehetőleg nő, akivel barátok vagyunk, akinek jogosítványa van, nem kisgyermekes szülő, mint én, és el is vállalná a segítő feladatát, ha szépen megkérném. Ez azért mégiscsak egyfajta főnök-beosztott kapcsolat, kényes ügy tehát. Négyünk számára komoly logisztikai feladatot jelentett a vidéki és a határon túli utak megszervezése. Egymást és a táblázatokat, műsorterveket egyeztetni sem kevés idő. Amíg nincs hivatalos sofőr és menetlevél, föl van adva a lecke a következő válogatóknak is.

– A kötelezően megnézendő regisztrált előadásokon túl mi alapján döntötte el, hogy mely darabokra ül be?

– A hívások, a hírek, az ízlésem, az emlékeim, például a korábban szerzett jó tapasztalatok alapján. A kíváncsiságom vitt a Karinthy Színházba meg a Turay Idába, tudván, oda magamtól aligha járnék, nem fanyalgásból, csak nekem más jön be. Plusz ne feledkezzünk meg egy prózai tényezőről, nevezetesen az időfaktorról: mikor mire értem rá, és hová tudtam vagy tudtunk együtt eljutni. Nota bene egyetlen (1) vidéki színház ajánlotta föl, hogy autót is küld értünk, csak szóljunk.

– Mikor kapott maximális értékelést egy előadás?

– Azt szeretem, amikor sikerül elfelejtkeznem arról, hogy színházban vagyok, amikor az előadás felkavar, megráz, kiforgat, „megtörténik velem”. Azokat a produkciókat kerestük, amelyek átütő erővel rendelkeznek. Legtöbbször ilyenek Horváth Csaba előadásai, de ilyen például a Borisz Davidovics síremléke az Újvidéki Színháztól, és ilyen a Rosmersholm is. Hegymegi Máté Peer Gyntje szintén. Utóbbi nem volt pécsi helyszínre adaptálható. Ez a három előadás nemcsak székhez szögezett – ha egyáltalán volt szék –, és csodálkozásra késztetett, hanem azt is elérte, hogy gondolkozzam saját magamon. Ennél többet színháztól nem kaphatok.

– Mi volt az értékelési módszere? Pontozott, mint Regős János, a másik válogató?

– Nem pontoztam. Aznap éjjel följegyeztem, amit fontosnak tartottam. Nemcsak azokról az előadásokról írtam, amelyek szerintem nagyon jók voltak, hanem azokról is, amelyek tanulságosan voltak rosszak, vagy egyszerűen csak érdekesnek bizonyultak – például színészi szempontból vagy a díszletük miatt. A felejthetőekről nem írtam semmit, hogy maradéktalanul elfelejthessem őket. A 182 előadásból kilencvenvalahányról van jegyzetem.

– Ezek alapján annyira pontosan fel tudott idézni hónapokkal korábban látott produkciókat, hogy választani tudjon kettő közül?

– Igen, mert így egy tavaly ősszel Szombathelyen látott Volponét is felelősen össze tudtunk hasonlítani egy idén megtekintett debreceni Három nővérrel. Erős nyoma volt az első benyomásoknak.

– A végső listát látva van hiányérzete?

– Nagyon szerettem volna, ha több független előadás szerepel. Az események számomra, számunkra mégsem abban a szférában történtek idén. Hiányérzete akkor is sokaknak lenne, ha húsz vagy harminc előadást választottunk volna. Mint egykori POSZT-zsűritag viszont pontosan tudom, hogy magasabb napi dózis, mint a napi két előadás, se nem befogadható, se nem átélhető.

– A tapasztalatai alapján változtatna valamit az új rendszeren?

– A versenyszabályzat egyik pontját értelmetlennek tartom: a regisztrált előadásokat mindkét válogatónak kötelező megnéznie, tehát kénytelen voltam beülni olyan előadásokra is, amelyeket a társam, Regős János már látott, és egyáltalán nem ajánlott, vagyis „kiselejtezett” – a tizennégyes mezőnybe tehát esélytelenek voltak. Vajon miért is néztem akkor meg ezeket? Büntetésből?

– Előfordult olyan, hogy amikor először látott egy előadást, nem volt annyira lelkes, a másik válogatónak viszont nagyon tetszett a darab, és ezért újranézte?

– Igen, nem is egyszer. A végső döntésnél pedig az előválogatók benyomásait is visszaidéztük. Egy vegyes érdemű, gondolati mag híján való, de kétségtelenül ötletgazdag előadást, amely a bizonytalanok között szerepelt, az utolsó napokban hárman is megnéztünk, hogy megalapozottan tudjunk választani.

– Ez akkor azt jelenti, hogy a két segítőnek a végső döntésben is szerepe lehet?

– Nem. A végső döntés kizárólag kettőnk felelőssége, de Balog Jóskával és Bazsányi Sándorral mint szakemberekkel a legtöbb dilemmánkat megosztottuk.

A másik válogatóval, Regős Jánossal készült interjúnk ITT olvasható.