A Tatiana óhatatlanul a Vadászat tükördarabjának tűnik, hiszen míg ott csak férfiak, ezen a bemutatón csak táncosnők léptek színre, méghozzá olyanok, akik saját maguk vállalták a koreográfus szerepét is.

Ha egy előadás kezdetén sűrűn gomolygó műfüst önti el a színpadot, rutinszerűen a gyors menekülés lehetőségeit mérlegelem, mert egy ennyire elcsépelt szcenikai effektus nem sok jót ígér arra az estére. S ha mindehhez Richard Strauss Zarathrustrájának letaglózóan monumentális kezdő ütemei csatlakoznak, úgy sejtem, csakis valami különösen emelkedett, már-már nem is emberléptékű érzelmeket feltáró opus következhet. Ám amikor ez a szimfónia egy rezesbanda alig hangolt hangszerein szólal meg, harsányan és fülsiketítő félrefújásokkal, rögtön értelmet nyer a színpadot elöntő szárazjég is: mindez csupán idézőjel, itt most nem lesz szó semmiféle hamis hősiességről vagy fenségességről. Épp ellenkezőleg, a Vadászat három teljesen átlagos, köznapi fiatalembert mutat be, akiket játékosságuk, rivalizálásuk, barátságuk köt egymáshoz – meg egy gitár, amin játszani talán az elképzelt, vágyott „sztárságot” jelenti közös világukban.

Vadászat. Fotók: Csányi Krisztina

A hangszert először a focistákra emlékeztető szerelésben pompázó (a karakterek különbözőségét finoman hangsúlyozó jelmezek Kasza Emese kreativitását dicsérik), egykedvű Déri András szólaltatja meg, aki szögletes, töredezett, tipikus nagyvárosi utcatáncos mozgásvilággal indít. A muzsika feléleszti a színpadon heverő másik két fiút is, akik mintha egy régi közös játékot folytatnának, ahogy nagy vidáman mozgással reagálnak a futamok meglódulására, megállására, újraindulására. S ettől kezdve a három fiú (a mackóssága ellenére is robbanékony Déri, a folyamatosan vibráló, csupa szikár izom Kelemen Patrik, és a lágysága, plasztikussága dacára is fanyar-groteszk Várnagy Kristóf) a férfibarátság lehetséges variációit kóstolgatja, a felületes haverságtól a mély együttérzésig, a pimaszkodó kakaskodástól a szolidaritás vállalásáig. S miután táncelőadáson vagyunk, e kapcsolat-keresési variációk egy-egy dal- és szövegtöredék mellett főként testi interakciókban valósulnak meg: tétova, zavartan elhárított ölelésekből bomlik ki az első szekvencia, majd vadul egymáson guruló-hentergő, de verekedésig sosem fajuló kontakt jam-be fordul a játék. Később a kézfogások – főként a sportolók körében – ezerféleképp burjánzó változataiból alakul ki egy se vége, se hossza üdvözlési rituálé, s itt már megbomlik az eddigi egyenlőség, hiszen a kézfogás két ember kommunikációja, amiben egy harmadiknak aligha osztanak lapot. Ezért nevetséges és szívfájdító is egyben a kívülállóvá lett Várnagy ügyetlenkedő buzgalma, hogy mégis bekapcsolódjon a másik kettő egyre bonyolultabb és harsányabb versengésébe. Magára maradva, szólója is melankolikus, karaktere pedig szinte atyáskodóan gondoskodó lesz, amikor a szilajságában mindent túlreagáló Kelement kell visszaterelnie a „hétköznapokba”. De aztán helyreáll közöttük a korábbi egyenlőség, s vidám forgatósba keverednek, amiben – a tradícióval ellentétben, ahol csakis a férfi irányíthatja a két nőt – nem rögzül közöttük a hierarchia: ők felváltva forgatják egymást, egészen a musical-számok pózolásáig vagy a váratlanul a kereszten függő korpuszt imitáló mozdulatig. Ez a játékos ökörködés egymást ringató szentimentalizmusba vált, s végül az is kiderül: az eddig szelíd és kiegyensúlyozó Várnagytól sem idegen egy kis csalafintaság, átrázás. Sőt, még a hirtelen előtörő agresszió sem, ami viszont rögtön véget is vet a közös hancúrozásnak, mert társai magára hagyják a gitárral vadul hadonászó társukat. Fülöp László, aki az est koreográfusa – bár én inkább ezúttal rendezőnek látom őt –, következetesen elkerüli azokat a sémákat, amik hagyományosan a férfiassághoz, a férfiszerephez kötődnek. Így az ő színpadán nem három „tipikus” férfit, azaz ölésre is kész „vadászt” – emlékezzünk az est címére –, hanem önmagukat kereső, még kialakulatlan, de szeretni való, bohókás fiúkat látunk. S bár az ötlet és a kidolgozás is Fülöpé, ha valami, hát az előadók személyessége, hitelessége teszi emlékezetessé a többrétegűséget ugyan nélkülöző, de kellemes estet.

A Tatiana – amely ugyancsak a Trafó Hazai pálya sorozatának estje – óhatatlanul a Vadászat tükördarabjának tűnik, hiszen míg ott csak férfiak, ezen a bemutatón csak táncosnők léptek színre, méghozzá olyanok, akik saját maguk vállalták a koreográfus szerepét is. S ahogyan a Vadászat a „milyen is a férfi” kérdéséről gondolkodott, a Tatiana vállaltan női darab, de nem pusztán azért, mert alkotó-előadói mind nők, hanem mert – már címében is utalva Puskin Tatjánájának bátor kitárulkozására – fókuszában a nőiség vizsgálata áll.

A négy jól elhatárolódó részből álló kompozíció szinte végig teljes fényben zajlik, hiszen a közönség körbeüli a négyzet alakú játékteret. Nincs elöl és hátul, nincs oldalt és középen, ezért minden szereplőt azonosan fontosnak látunk, s ezen túl folyamatosan a többi néző is része a látóterünknek. Miután mi, nézők elhelyezkedtünk, a színpadon már bent ülő vagy fekvő táncosnők lassan, szinte észrevétlenül kezdenek megmozdulni. Tekintetük kifejezéstelen, arcuk üres, teljes szeparációban léteznek, hiszen semmiféle kapcsolódásra nem törekednek sem egymással, sem a nézőkkel. Így valójában ebben az első részben kontextus sem teremtődik, viszont a szemlélőnek marad ideje a legapróbb mozgások észlelésére is, mert a minimálisra redukált elmozdulások közegében a legkisebb változás is erőteljesen hat, bár e változások iránya megfejthetetlen.  E neutrális, befelé figyelő s alig változó világból egyedül Furulyás Dóra kezd lassacskán kilógni, mert bár az ő arca is zárt marad, lényén és gesztusain valamiféle belső izzás tör át.

Tatiana. Fotók: Csányi Krisztina

Az eddigi csend helyébe szinte észrevétlenül kúszik be a zene (Gryllus Ábris), a testeket pedig a testközpontból induló pici, majd a különböző testrészeken túl az egész testre szétterjedő dinamikus lüktetés löki-mozdítja-rángatja-taszítja a térbe. De most már csak hárman vannak (Furulyás mellett Biczók Anna és Vadas Zsófia Tamara), hiszen Dányi Viktória eddigre elhagyja a játékteret. Dányi ugyanis kisbabát vár, amit eddig nem „kellett” észlelnie a nézőnek, hiszen figurája teljesen azonos színpadi helyzetben létezett a többiekkel. Távozását ezért nem a mű dramaturgiája, hanem a mozgások erőteljesebbé váló fizikalitása indokolja, mert ebben a tételben egyre militárisabbá válik a mozgás, az eddigi különbözőségek is eltűnnek, hiszen a ritmikus egyszerre mozdulás masszává torzítja a benne résztvevőket. Az egyre fokozódó, hajszolt tempónak, a fájdalom és talán a gyönyör eksztázisának, a teljes és valóságos kimerülésnek a színpad alatti sztroboszkóp felvillanó fénye, majd a sötétség vet véget. A harmadik tétel visszahozza Dányit, aki egy hatalmas és sötét anyagba burkolja bele a testét, és lassú mozgásával titokzatos és folytonos átváltozásokat produkál. Az amorf formák tobzódása, a rejtőzés játéka végén Dányi teste mintegy önmagába záródik az anyag burkában, s máris jönnek a többiek, színes kacatokba öltözve, szinte fulladásig elárasztva a nőcskék összes tipikus kellékével (sálak, kendők, szőrmék, ékszerek, csipkék). Arcuk félig elfedve, s táncuk is a legközhelyesebb „keleties” hadova, megint egészen a kifulladásig, az egyre halkuló kimerült dalolászásig.

A Tatianaból a részeket összetartó koncepció hiányában – ami feltehetően a közös alkotásból és a résztvevők aránylag kevés egyéni koreográfusi tapasztalatából eredhet –, alig derül ki, hogyan is értelmezik az alkotó-előadók a női szerepe(ke)t, holott ha valakik, hát éppen ők lehetnének hivatottak arra, hogy érvényesen újrafogalmazzák generációjuk női önképét.

Hol? Trafó (Hazai pálya sorozat)
Mi? Timothy and the Things: Vadászat
Kik? Szereplők: Déri András, Kelemen Patrik, Várnagy Kristóf.  Zene: Varga Vince. Fény: Pete Orsolya. Koreográfus: Fülöp László. Jelmeztervező: Kasza Emese / Mei Kawa

Hol? Trafó (Hazai pálya sorozat)
Mi? Biczók-Dányi-Furulyás-Vadas: Tatiana
Kik? Alkotók, előadók: Biczók Anna, Dányi Viktória, Furulyás Dóra, Vadas Zsófia Tamara. Fény: Dézsi Kata. Zene: Gryllus Ábris