Hogyan befolyásolja, egyáltalán befolyásolja-e a tao a színházak művészi arculatát? Kommerszebb lesz a színház ettől a támogatási formától? Erről beszélgetett GÁSPÁR MÁTÉVAL, a Krétakör egykori ügyvezetőjével, aki a színházi törvény létrehozásában is közreműködött, LŐRINCZY GYÖRGGYEL, az Operettszínház igazgatójával, a Nemzeti Kulturális Alap alelnökével, NEMCSÁK KÁROLLYAL, a József Attila Színház igazgatójával és SZABÓ GYÖRGGYEL, a Trafó művészeti vezetőjével KOVÁCS BÁLINT.

– A 2008-ban létrejött színházi törvény lehetőséget nyújt arra, hogy a cégek a színházaknak is felajánlhassák a társasági adójuk egy részét. Mi volt a kezdeményezés eredeti célja?

Gáspár Máté: Az akkori bizonytalan és alulfinanszírozott helyzetben a törvény előkészítésében résztvevő gazdasági igazgatók számára az volt a fő kérdés, hogyan lehetne plusz pénzt hozni a rendszerbe – az egész törvénykezési folyamatnak is ez volt az egyik motorja. Azt a gondolatot, hogy a teljesítményhez és a bevételhez kössék a színházak támogatását, haladónak és előremutatónak gondolták, noha akkoriban még szinte senki nem értette, mi is az a tao.

Nemcsák Károly: A történet szerintem azzal kezdődik, hogy egy komoly összeget elvontak a kultúrából: azt a hiányt kellett valahogyan pótolni.

Szabó György: Amikor először hallottam a tao ötletéről, megdöbbentett az elképzelés. Amikor csak lehetett, próbáltam mindenkit lebeszélni róla, mert úgy gondoltam, meg fogja változtatni a művészetben a közhangulatot, és a szórakoztatás felé fogja elvinni a színházakat. Azoktól a nagy színházaktól pedig, amelyek ezzel komoly bevételt tudnak realizálni, ezt a támogatást majd más formában visszaveszik. De egyedül voltam a véleményemmel, sőt azt mondták, ha nem lesz egyetértés, és nem jön be a rendszerbe a pénz, amire mindenki várt, az ellenzők lesznek a bűnbakok.

Gáspár Máté. Fotó: Gálos Mihály Samu

– Csaknem tíz évvel később mennyire tartják pozitívnak vagy negatívnak a tao hatásait?

Sz. Gy.: Az történt, amire számítottam. Sőt, egy kicsit még rosszabb lett a helyzet.

Lőrinczy György: A tao nagyon jó kitaláció. Abszolút demokratikus gondolat az adófizetők pénzének visszaforgatásával kapcsolatban, hogy a színház a megvásárolt jegyek után kapjon támogatást. Így ha valamelyik színháznak van közönsége, az a színház akár el is tarthatja magát. Azt sem lehet elhallgatni, hogy a tao nemcsak szórakoztató, zenés színházakat tart életben – bár én egyáltalán nem értek egyet azzal, hogy ami vicces vagy kommersz, rögtön igénytelen is lenne –, hanem olyan értékes kezdeményezéseket is, mint a Rózsavölgyi Szalon, az Orlai Produkciós Iroda vagy a Fesztiválzenekar.

A rendszer alapvetően jó, de a róla szóló vitáktól mindig félt a szakma, mert ha esetleg megszüntetnék a taót, az sokakat nehéz helyzetbe hozna. Mindenesetre két kulcskérdésbe nem állt bele senki: a lehívható tao összegének összhangban kéne lennie az állami támogatással, és komolyabb ellenőrzésre lenne szükség. A Színházművészeti Bizottság többször is javasolta, hogy állítsunk fel egy háromfős teamet, amely ügyelne a szabályozásra, és akár azt is megállapíthatná, ha valaki elveszti a jogot a tao-támogatásra, mert bár pénzügyi ellenőrzés zajlik, szakmai alapú nem. Felmerülhetne az is, hogy ha a szakma megtisztul, az állam számára ezzel megspórolt összeg egy részét visszafordítsák a kultúrafinanszírozásba, bár ennek közgazdaságtanilag lennének nehézségei.

N. K.: A rendszerbe nagyon sok idegen elem került be, amit a törvényalkotónak nem lett volna szabad engedni, és ami mégis kaput nyitott a visszaélésekre. Nevetséges és felháborító, hogy koncertek szervezői taót tudjanak befogadni azzal, hogy egy szimfonikus zenekart tesznek egy celeb mögé. Sok olyan ember került be a rendszerbe, akinek nincs jogosultsága arra, hogy ezt a szakmát művelje, mégis több százmillió forint támogatást vesz fel akár egy vacsoracsata vagy egy borkóstoló után, vagy kilencvenezer forintos tiszteletjegyeket osztogat a haknikra. És mindezt dilettánsok ellenőrzik. Az a baj, hogy ez a rendszer sokakat odáig juttatott, hogy hiába látják a tao előnyeit, mégis azt mondják: le kell rombolni, mert olyan bűnt követett el a színház ellen, ami tönkreteszi a szakmánk több részét. Tönkreteszi a műszaki kollégáinkat, a háttérszemélyzet munkáját, a kőszínház működését: nincsenek díszítők, hangosítók, világosítók, mert inkább elmennek nagy pénzekért haknizni az említett produkciókba. A taónak akkor van értelme és létjogosultsága, ha el lehet indítani egy drasztikus tisztulási folyamatot.

Mindemellett bizonyos színházak elestek állami támogatástól, és olyan légüres térbe kerültek, amelyben a tao nélkül már nem tudnának működni. És ne felejtsük el azt sem, hogy a színházak költségvetésében fontos tétel lett a tao – nálunk a teljes összeg negyede –, ami hiába bizonytalan tényező, már az év elején szerepeltetni kell a költségvetési tervben. Pedig bármilyen változás történhet egy év alatt, ami ezt befolyásolhatja, és amitől mínuszba csúszhat a költségvetés.

Lőrincz György. Fotó: Budapesti Operettszínház

L. Gy.: Ha a tao megszűnne, és a kultúra, a művészet teljes egészében államilag finanszírozottá válna, az olyan lenne, mintha visszafelé haladnánk, vissza a szocializmusba. Nem lehet, hogy a „magán”, az „üzleti” szitokszavak legyenek; a tao, ha jól működik, szabadságot, függetlenséget ad. Fontos hozzátenni, hogy akik nagy összegeket vesznek ki a taóból, azok nem veszik el a függetlenektől azt a pénzt: nem arról van szó, hogy ez az összeg mindenképp a kultúrára lenne szánva.

G. M.: Habár a rendszer felülről korlátlannak tűnik, az EU-s jóváhagyás az eredetileg reálisan kalkulált keretösszegekre vonatkozott. Nem is értem, miként számol el az állam a kezdeményezésre rátelepült parazita körrel, amely ugyan tényleg nem a színházaktól veszi el a pénzt, „csak” a konstrukció hitelét ássa alá, és adóforintokat térít el.

N. K.: De milyen alapon kerülnek be a külföldi előadások jegybevételei ebbe a rendszerbe? A külföldi vendégjátékok jelentik a bűnszervezetek melegágyát.

L. Gy.: Ezt határozottan kikérem magamnak. Az alapkérdés csak az, tisztességesen működik-e egy színház, vagy sem. Az indok egyébként az, hogy az Európai Unióban minden, az adózással összefüggő törvénynek EU-kompatibilisnek kell lennie: ha az Operettszínház a magyar néző után taót kap, akkor taót kell kapnia a müncheni néző után is. Vannak független társulatok, Mundruczó Kornéléktól a Recirquelig, amelyek azért tudnak turnézni és külföldön magyar kulturális értékeket felmutatni, mert élnek ezzel a lehetőséggel, ahogy ebben a konstrukcióban az Operettszínháznak is lehetősége van a magyar kultúrát megismertetni az olasz közönséggel, mert a jegybevételen alapuló szerződéssel az olaszok már megengedhetik maguknak az előadások meghívását, míg más konstrukcióban erre nem lenne lehetőségük.

– Mennyire érezhető a tao hatása a színházak művészi arculatán? Ugyanezeken a hasábokon írtuk meg, hogy állítólag Zsótér Sándornak többször mondták már azt: „Taós előadást csinálj, Sanyi!” Valóban a kommersz, a könnyű befogadhatóság felé viszi el a jegyeladáson alapuló támogatás a színházat?

L. Gy.: Én a tao miatt tudom megengedni magamnak, hogy kísérletezzünk az Átriumban, az átépített Moulin Rouge-ban vagy a Raktárban. Vannak olyan előadásaink, amelyek feladata az, hogy termeljék a pénzt; de ha az ember szakmailag tisztességesen végzi a dolgát, akkor ebből a bevételből olyan előadásokat is létrehoz, mint a Nők az idegösszeomlás szélén, vagy Karafiáth Orsolya és Bella Máté közös produkciója, vagy a Kreatív kapcsolatok Székely Krisztával. A nagyszínpadon is színvonalasnak kell lenni, de a kérdés az, hogy az így szerzett pénzt becsületesen használod-e fel.

Sz. Gy.: Hogy hogyan gondolkodik egy színházvezető, azt az is meghatározza, milyen támogatásra számíthat. Jelenleg van egy direkt állami támogatás, van a jegybevétel és van az indirekt állami támogatás, amit taónak hívunk, és amit a piacon keresztül lehet megszerezni. Ha valaki megtervez egy évadot, mindig azzal kell számolnia, milyen arányban számíthat erre a három bevételi forrásra. És ha a jegybevétel nem jön be annyira, mint tervezte, azt a tao is bünteti: azt szoktam mondani, dupla öröm vagy dupla fájdalom. Ettől az igazgató elkezd kompromisszumokban gondolkodni. Akinek magas az állami támogatása, bátrabban tud kísérletezni, de ha alacsony, akkor erre kevés a lehetőség. A Jurányi vagy a MU Színház sokkal több rizikós produkciót tudna vállalni nagyobb támogatással, és ezzel jobban tudná támogatni a szakmát is. Ami viszont pozitív a taóban: a kisebb kezdeményezések vidéken életképesebbekké váltak, mert nagyobb a bevételük a taón keresztül. Amit száz néző néz, az most már száznyolcvan jegy árával tud számolni.

De összességében annyira kezd meghatározóvá válni az üzleties gondolkodás, hogy a művészi kísérletezés aránya csökkenőben van az egészhez képest. Így a pályakezdők azt látják, az egyik irányban szűkülnek a lehetőségek, a másikban viszont bővülnek, ráadásul a média átalakulása miatt a másik területről egyre kevesebb szó van. Mi ösztönözné őket, hogy mégis abba az irányba menjenek el? Pedig a színházi életben nagyon fontos, hogy legyenek újdonságok, amelyek aztán hatással vannak az egész szcénára, és fel is frissítik azt. Talán differenciálni kéne: egy réteg kikerülhetne a tao alól, akár az önkormányzatok nagyobb szerepvállalása révén, míg azok a színházak, amelyek inkább a kitaposottabb utat választják, részesülhetnének belőle.

Nemcsák Károly. Fotó: Bende Tamás

N. K.: Érdemes lenne megvizsgálni, hol változott robbanásszerűen a kőszínházaknak adott tao mértéke. Én úgy látom, ilyen robbanásszerű változás egyik budapesti vagy vidéki színháznál sem fordult elő, és ez válasz arra a kérdésre, mennyire kezdtek elmenni a színházak a könnyedebb darabok felé, mennyire változtatták meg a létező művészi koncepciójukat csak azért, hogy 10-20 millió forinttal több bevételük legyen. Ez felelőtlenség lett volna. Mi évek óta körülbelül százezer nézőt tudunk felmutatni; a tao-bevételünk lényegében nem változott, legfeljebb 5-10 millió forintnyi mozgás volt, és úgy gondolom, a legtöbb színház esetében is így van ez. A rendszer és az ellenőrzés hibája inkább abban van, hogy különféle szervezetek, amelyeket nem is neveznék színháznak, az egyik évben 20, a következőben már 400 millió forintnyi tao-támogatást vettek fel: lehetetlen, hogy az ilyen szintű változásokat ne lehetne kiszűrni. Az ilyen anomáliákkal tönkretesszük a rendszert.

G. M.: Ha robbanásszerű növekedésről nem is lehet beszélni, a színházak jegyárai a tao bevezetése óta a KSH szerint a duplájára nőttek, ami mögött feltételezhető a tao-maximalizálási szándék is, hiszen aki kétszer annyiért tudja eladni ugyanazt a helyet, az kétszer annyi taót is nyer. Ez pedig a nézőkön csapódik le, akiknek a színházra fordítható jövedelmük nem feltétlen nőtt ugyanilyen mértékben. Mégis öntudatlan részvényesei lettek az össznépi hozamvadászatnak, hiszen taózni ma Magyarországon a legjobb befektetés. Ha valaki betesz egy forintot, legkésőbb 12 hónap múlva kivehet 1,8-at. Ilyen hozamot semmi más nem hoz, ráadásul állami garanciával.

– Más a helyzet vidéken?

L. Gy.: Azoknak a vidéki városoknak a színházigazgatói, amelyekben arénák is vannak, sokszor panaszkodnak arra, hogy az arénaprodukciók érezhetően húzzák el a közönséget előlük, mert sok olyan család van, amelyeknek anyagi okból választaniuk kell a szuperprodukciók és a színház között.

N. K.: De ha valaki létre tud hozni egy produkciót egy sportcsarnokban, annak miért kell tao-támogatást kapnia? Sokszor ezeket az előadásokat már az előző előadás taójából származó tőkéből hozzák létre, mint egy piramisjátékban.

L. Gy.: Ez szakmai-etikai kérdés. Ha valaki lop egy közértben, attól még nem kell bezárni a boltot.

Sz. Gy.: Az ilyen előadásoknak a taót tekintve is elszívó hatásuk van. A probléma akkor fog jelentkezni, amikor már nehéz lesz összeszedni a cégektől a taót, és a hatást megérzik azok a színházak, amelyek pedig számolnak ezzel a bevétellel.

L. Gy.: Ez már ebben az évben megtörtént.

Sz. Gy.: A másik probléma, hogy a vállalkozói színház elkezdi felnyomni a gázsikat, ami aztán visszaszáll a színházak fejére.

N. K.: Ez is megtörtént már.

Sz. Gy.: Így pedig a függetlenek egyre inkább bemennek a kőszínházakba, ahol többet tudnak nekik fizetni, a táncosok inkább külföldre vagy szintén kőszínházba mennek, míg végül nem lesz, aki kövesse őket. De feltennék én is egy kérdést: vajon mi az, aminek már magát kellene eltartania a piacról, és nem kellene tao-támogatást is igénybe vennie?

L. Gy.: A kulturális finanszírozásban szerintem nem az a kérdés, hogy valamire 2 vagy 10 milliót költesz-e, hanem hogy milyen színvonalú produkciót hozol létre az adott összegből.

Sz. Gy.: De lehet, hogy van különbség a között, amiért 4 000 forintot tudsz elkérni, és a között, amiért 16 000-et. Szerintem gond, ha egy piacképes előadás ugyanannyi állami támogatást kaphat, mint az, amelyik nem piacképes. A közpénznek szerintem nem ez a feladata, hanem az, hogy helyzetbe hozzon nem piacképes produkciókat is. Ezért mondtam, hogy vagy differenciált támogatásra lenne szükség, vagy ha mindenki ugyanannyi taót kaphat, akkor az összeget kéne megemelni.

Szabó György. Fotó: Nagy Gergő

– Ha csakis az elméletet nézzük, teoretikusan egyetértenek azzal, hogy jó, ha a művészetben is megjelenik a teljesítményalapú – jelen esetben a nézőszámon alapuló – támogatás?

Sz. Gy.: Én határozottan nem értek egyet. Talán a tömegeknek szóló népszínházakban lehetne jó ez a rendszer. Látható, hogy a kísérletező terület jelenlegi közvetlen támogatása túl alacsony ahhoz, hogy a szükséges bátorságot fel tudják mutatni a taóval szemben. És 20-30 év távlatában ez hiányozni fog, sőt, van, aki azt mondja, már most érzékeli ezt a kőszínházakban.

L. Gy.: Én nem tudok egyértelmű igennel vagy nemmel felelni. A színházat azért hozzuk létre, hogy emberek nézzék. Fáj a szívem, ha létrejönnek olyan független produkciók, amelyek aztán nem tudnak kifutni: kevesebb előadást sokkal több embernek kéne megmutatni. Természetesen nem a teljesítmény minden, de azért ez is egy fontos mérőszám. És hogy mondjak egy provokatívat: szerintem Pintér Béla más játszóhelyen, magasabb jegyárakkal meg tudna élni a taóból. Ha így lenne, átadhatná a helyét az utána érkezőknek, és az ő működési pályázatára szánt összeget megkaphatná egy még progresszívebb alkotó vagy társulat.