Frunză visszafogott, a szöveget és a színészi játékot érvényesülni engedő hozzáállással látszik dolgozni. Elsősorban reprezentálja Tony Kushner szövegét, de azt gondolom, van annak jelentősége, hogy ez az előadás éppen itt és éppen most jött létre. Frunză ugyanis rendezőként nem kell semmit sem csináljon ahhoz, hogy a néző ijesztően aktuálisnak érezze a nyolcvanas évek Amerikáját, a Reagan-korszak közhangulatát.

Tony Kushner valamit nagyon elkapott 1991-ben, amikor megírta az Angyalok Amerikában című drámáját. A mű, amelynek magyarul csak ritkán feltüntetett műfaji megjelölése „A Gay Fantasia on National Themes”, egy, a nyolcvanas évek dekadens New Yorkjában játszódó történet arról, hogy milyen melegként élni az AIDS-korszak legsötétebb, kezdeti éveiben, Ronald Reagan Amerikájában. Kushner már akkor sem rejtette véka alá politikai meggyőződését, ahogy azt a nézetét sem, hogy apolitikus művészet nem létezik. Ez a társadalomtudatos vagy – ha úgy tetszik – elfogult attitűd ott van a szöveg minden sorában. (Most hirtelen eszembe jut az előadásból Alekszej Antedilluvjanovics Prelapszarjanovnak, a világ legöregebb élő bolsevikjának a beszéde, amely ironikus ugyan, de ha komolyan belegondolunk, hogy a forradalom honnan indult, és hova jutott, akkor is igaza van.) Ehhez képest az Angyalok Amerikában nagyon hamar bekerült a mainstream kánonba, az Egyesült Államokban és világszerte szívesen játszották a színházak, az HBO 2003-ban minisorozatot forgatott belőle Al Pacinóval (a forgatókönyvet Kushner írta), sőt még az iskolai tananyagban is helyet kapott. A tüntetések sem maradtak el általában, mikor egy-egy konzervatívabb közegben működő színház tűzte műsorára a darabot, de a lényeg, hogy ez a drámai szöveg, annak ellenére, hogy a progresszív ellenkultúrákból nőtt ki, gyorsan a fősodor része lett. Olyannyira, hogy magyar színpadokon is többször láthattuk, általában emlékezetes és sikeres előadásokban.

A magyarázat egyik része biztosan az, hogy ennek a szövegnek semmi köze a propagandához. Mert ugyan rétegkulturális a közeg, sőt, szerintem kijelenthetjük, hogy a nézőpont is, a felmutatott drámai helyzetek és tragédiák, az elmesélt történetek akár a tipikusig elmenően univerzálisak, de úgy, ahogyan egy megnyúzott emberi tetem is az. Vegyük például az alapszituációt: adott egy szerelmespár, évek óta együtt vannak, az egyikről kiderül, hogy halálos beteg, a másik nem tudja feldolgozni a haldoklás folyamatát, és elhagyja a haldoklót. Ez kemény és zseniális. És Kushner íróként végig tartja ezt a színvonalat.

A szöveg játékidejét általában hét órára becsülik, ezt a szerző két részre osztotta; a két rész elvileg különálló színdarabként is működik, és egymás utáni estéken játszandó: I. – Küszöbön az ezredforduló és II. – Peresztrojka. Ezt a struktúrát megtartja a Kolozsvári Állami Magyar Színház produkciója is, így itt is két részre bontva, két estén, két külön is élvezhető előadásként lehet megismerni Victor Ioan Frunză színpadi vízióját. Frunză visszafogott, a szöveget és a színészi játékot érvényesülni engedő hozzáállással látszik dolgozni. Elsősorban reprezentálja Tony Kushner szövegét, de azt gondolom, van annak jelentősége, hogy ez az előadás éppen itt és éppen most jött létre. Frunză ugyanis rendezőként nem kell semmit sem csináljon ahhoz, hogy a néző ijesztően aktuálisnak érezze a nyolcvanas évek Amerikáját, a Reagan-korszak közhangulatát. Vagyis részéről a lehető legjobb döntés, hogy nagyon tudatosan nem aktualizál, mert az már szájbarágás lenne. Talán nem véletlen, hogy a Londoni Nemzeti Színház is éppen most vette elő a darabot.^[1] Mint ahogy az sem véletlen, hogy Tony Kushner jelenleg éppen Donald Trumpról ír egy színpadi szöveget.^[2]

Árus Péter. Fotó: Adriana Grand

A játéktér hasonlóan visszafogott. A Szamos-parti stúdió csupasz, meztelen falai közt, ebben a steril fekete térben csak egy-egy díszletelem, bútor jelzi a helyszínt, illetve cseles módon az, ami a színpadra kívülről belátszik. Adriana Grand díszlet- és jelmeztervező megoldása nagyon jól működik: a nyitva hagyott színpadi ajtókon, a terem saját bejáratain át belátunk az aktuális jelenet helyszíne melletti szomszédos helyiségbe, amelyet Grand óriásira nagyított fotókon jelenít meg. Például Pitték szobájából, amelyet csak egy ágy és néhány kellék jelez, Pitték előszobájába. A nyitott ajtón keresztül egy valós tér fényképét látjuk. Esztétikailag is erős, ahogyan a színpad csupasz feketéje kontrasztba kerül a fotórealitással. Az éppen zajló jelenet „díszletezését” segíti egy nagy digitális kijelző is, amelyen mindegyik jelenet elején megjelenik a helyszín leírása, a résztvevő szereplők neve, illetve egy-egy alcímszerű szó vagy szókapcsolat (Baj van; In vitro; János bácsi a csatában stb.), amely egyrészt szemantikájával elhelyezi az adott jelenetet a történet érzelmi struktúráján belül, másrészt önmagában is díszletelemmé válik.

A darab közege a nyolcvanas évek közepének New Yorkja, a világ ekkor talán már legfontosabb kulturális központja, de egyik legveszélyesebb városa is, az összegraffitizett metrók, a szegénység és a kosz városa, egyben a világ legzseniálisabb művészeinek gyűjtőhelye, népszerűségtől függetlenül. A központi szereplők meleg férfiak, ebben a közösségben, ebben az időszakban pedig a központi probléma az új, könyörtelen betegség, az AIDS. Öt többé-kevésbé összefonódott sorssal találkozunk. Prior Walter (Szűcs Ervin) elkapja a vírust, a társa, Louis Ironson (Bodolai Balázs) nem. Joseph Porter Pitt (Árus Péter) mormon, azaz erősen konzervatív közegben szocializálódott, saját melegségét tagadó ügyvéd, a felesége, Harper (Imre Éva) váliumfüggő, agorafóbiás, frusztrált, ebből az élethelyzetből kitörni vágyó, de nem tudó valaki. Roy Cohn (Bogdán Zsolt), a sikeres, konzervatív sztárügyvéd szintén elkapja a vírust, pedig akkoriban mindenki úgy tudta, hogy a betegség csak a homoszexuális férfiakat sújtja.

A színészi munka egészen magas színvonalú. A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata jó formában van. Nem lehet kiemelni senkit a csapatból, mert emlékezetes karaktert épít fel mindegyik színész, és láthatólag élvezi, amit csinál. Mindenki a teljes fizikumával alkotja meg az adott szereplőt, tikkekkel, hanghordozással, kiejtéssel, minden aprósággal együtt. És ez igaz a kisebb szerepekre is. Itt nem játszik le senki senkit a színpadról, mert a színészi teljesítmény mindenkinél egyformán elképesztő.

Az előadásban azonban van egy elég kényes elem is, amelyet baklövésnek érzek.  Frunză ugyanis egy afroamerikai szereplőt fekete maszkírozással jelenít meg, ami semmilyen művészi intencióval nem magyarázható, ezért sértő. A jelenséget blackface-nek hívják, és a sztereotip ábrázolásmód tipikus példája. Lehetséges, hogy a blackface használatával a rendező éppen a rasszista sztereotipizálást akarja tematizálni, de erre utaló érdemi jelzést én nem találtam az előadásban.

Azt gondolom, hogy van tétje ennek az előadásnak most Kolozsváron. Pedig a szöveg nagyon is amerikai, nem ugyanazt jelenti Erdélyben, mint Londonban vagy az Egyesült Államokban, nem telepszik rá annyira az aktualitás súlya. Helyet hagy az univerzalitásnak, így helyet hagy a mélységnek, miközben a társadalmi relevancia sem vész el. Általános emberi sorsok egy olyan közegben, amely kicsit ismerős a maga hisztérikus apokaliptikusságában, ugyanakkor kicsit más is, mert egy harminc évvel ezelőtti világ normalitása a Földnek ebben a szegletében ma is újszerűen hat.

Ez egy hagyományos előadás. Kiszámított dramaturgiájú szöveg, rendezői színház. Könnyen lehetne anakronisztikus is. De Victor Ioan Frunză megmutatja, hogy ez a „professzionális” formátum nagyon is tud működni. A kolozsvári Angyalok Amerikában nem iparosmunka, több annál. Mert minden társalkotója, a rendezőtől a színészekig (és tovább) mintha egy picit többet tett volna bele, mint a legjobb tudása. Mintha több lenne, mint a legminőségibb összetevők összessége, legalábbis azon az estén, amikor én láttam, volt benne valami titkos összetevő is.

^[1] https://www.nationaltheatre.org.uk/shows/angels-in-america
^[2] https://www.thedailybeast.com/tony-kushner-why-im-writing-a-play-about-donald-trump

Mi? Tony Kushner: Angyalok Amerikában
Hol? Kolozsvári Állami Magyar Színház
Kik? Bogdán Zsolt, Árus Péter, Imre Éva, Bodolai Balázs, Szűcs Ervin, Kató Emőke, Balla Szabolcs, Tordai Tekla / Dramaturg: Balázs Nóra / Díszlet- és jelmeztervező: Adriana Grand / Rendező: Victor Ioan Frunză