…nem volt sok a kettő egymás után, jobban „látszanak” így az egyes előadások erősségei és gyengéi. Azt is élveztem, hogy még emlékszem a szövegre, feltűnik, melyik rész nincs benne az egyikben, mi hiányzik a másikból, tanulságos összehasonlítani, hogyan oldották meg a fontosabb jeleneteket.

Szombaton, 9-én érkeztem Pécsre, a Kaukázusi krétakör-napra, amikor egymás után – kb. félórás szünettel – mutatták be a nagyváradiak és a miskolciak Brecht-feldolgozását. (Az idei POSZT egyik sajátossága ugyanis, hogy három színház Kaukázusi krétaköre is bekerült a válogatásba. A Székely Kriszta által rendezett harmadik előadást, a budapesti Katona József Színház produkcióját csütörtökön lehetett megnézni.) Nekem egyáltalán nem volt sok a kettő egymás után, jobban „látszanak” így az egyes előadások erősségei és gyengéi. Azt is élveztem, hogy még emlékszem a szövegre, feltűnik, melyik rész nincs benne az egyikben, mi hiányzik a másikból, tanulságos összehasonlítani, hogyan oldották meg a fontosabb jeleneteket.

A kaukázusi krétakör (nagyváradi Szigligeti Színház)

A nagyváradi előadás engem jobban megérintett, magával sodort érzelmileg, de a szakmai beszélgetés megszólalóit hallgatva – nemcsak a „hivatalos hozzáértőket”, de a laikus nézőket is – ezzel a véleményemmel kisebbségben maradtam.

Lévai Balázs moderátor első kérdése természetesen az volt, miért érdekli ma ennyire ez a darab a színházakat és a rendezőket.  A két felkért hozzászóló közül az egyik, Ascher Tamás elmagyarázta, hogy amikor növekszik a társadalmi igazságtalanság, elvárás lesz a felsőbb hatalomhoz való lojalitás, akkor mindig előkerül Brecht, akinek nemcsak ezt a darabját veszik elő mostanában gyakran a színházak.

A másik felkért bíráló, Weiss János filozófus elmondta: számára arról szól a nagyváradiak Kaukázusi krétaköre, hogyan lehet átvinni a kisfiút, vagyis az életet a poklon.

Ascher Tamás egyértelművé tette, hogy bár az előadás erénye a világos színpadkép, a tiszta teatralitás, de sikerült annyira aktuálisra, mint ő várta volna. Szerinte a két fontos alak, Gruse és Acdak emelkedettebb, édeskésebb lett az ideálisnál. A nagyváradiak Gruséját egy kedves szépségnek látta, hiányolta a „sárban hempergést”, a brechti aljasságot és szenvedést. (Én azért többször is éreztem a Grusét játszó Tasnádi-Sáhy Noémi szeméből, mozdulataiból áradó végtelen fájdalmat…)

Hasonló módon Acdak alakja is túlzottan emelkedettre sikerült, Ascher szerint az elemzés egy kissé mellément, nem sikerült megragadni a brechti világ kilátástalan helyzeteit. Azt is hozzátette, hogy egy jó Brecht-előadás végén zokogva ül a néző, de ő most nem sírt. (Én majdnem.)

A Grusét alakító Tasnádi-Sáhy Noémi egyetértett a darab emelkedettségére vonatkozó megállapítással, és azt is elárulta, sokat beszélgettek arról a rendezővel, hogy ez ma mennyire hiányzik az embereknek. „Szükségünk van arra, hogy ne csak a hányásában fetrengő Acdakot lássuk” – tette hozzá.

Az erdélyi születésű román rendező, Anca Bradu – akinek ez a negyedik közös munkája a nagyváradi társulattal – ezt azzal egészítette ki, hogy a Brecht által annyiféle formában megmutatott szenvedés lényegét valószínűleg tényleg érzékletesebben vissza tudja adni egy metaforáktól megszabadított előadás, de őt a nagyváradi társulat érzékenysége mégis inkább egy allegória létrehozása felé tolta. Úgy érezte, hogy a világ csúfságával szemben egyfajta érzékenységet kell ellenpontként állítani. Lehet, hogy eltávolodott Brecht sötét oldalától, ez az ő személyes döntése volt, de szerinte ez az eltávolodás nem áll messze a szerző szellemétől.

A kaukázusi krétakör (Miskolci Nemzeti Színház)

Az archaikus rétegekből táplálkozó, néha már-már patetikus nagyváradi produkcióhoz képest egy teljesen más regiszterben zajlott a miskolciak előadása. Egy apokaliptikus világot idézett már a színpadkép is, a szürke-fekete autó- és traktorgumikból épített díszlet. Mindkét bíráló, Weiss János és az Ascher Tamás helyét átvevő Bíró Bence dramaturg is egyaránt kiemelték, milyen zseniális módon és sokrétűen használták a gumit a darabban – készült belőle autó, háti hordozó és szakadék felett átívelő híd egyaránt. Ascher Tamás a nézőtérről hozzátette, hogy bármilyen szép vízió ez a gumivilág, azért egy kicsit „túlkomplikálták a dolgot, rengeteget vacakoltak vele.” Ugyanakkor azt is kifejtette, hogy nem látott még ennyire szívhez szóló, élettel teli, törékeny és mégis erős, felejthetetlenül lírai Grusét (Láng Annamária alakítása).

Szőcs Artur rendező a „vacakolás” védelmében elmondta, hogy ők Miskolcon játsszák ezt a darabot, ahol, ha elsétál a város szegénynegyedeibe, lépten-nyomon beleütközik a gumiabroncsok elképesztő hasznosítási formáiba. Azt is elárulta, hogy a látványvilágot Kovács Dániellel együtt találták ki.

Egy lényeges aspektusa volt az előadásnak, amivel kapcsolatban megoszlottak a vélemények, ez pedig az aktualizáló politikai utalások kérdése: például az Andy Vajnára hajazó herceg szivarral a szájában vagy a bírónak szánt, kék pufimellényes hercegi rokon, aki egy demizsont tart a kezében.

Weiss Jánosnak még belefértek a kiszólások, Ascher Tamás viszont, bár hangsúlyozta, hogy elvben semmi kifogása a politikai viccelődés ellen, itt nem érezte, hogy helyén lenne a dolog, ülnének a poénok.

Mintegy zárszóként Regős János, az egyik  POSZT-válogató elmondta, a három Kaukázusi krétakör szakmai beszélgetéseit végighallgatva úgy érzi, érdekes vitákat generáltak az előadások, jó döntés volt mindhármat meghívni. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy – különösen a nagyváradi produkció szakmai beszélgetésén – azt is jó volt megtapasztalni, hogy az alkotók érdemben reagálnak a bírálók, illetve a közönség felvetéseire, nem csak egymás melletti „elbeszélés” van, nem csak párhuzamos monológok, hanem magyarázatok is megfogalmazódnak, érthetőbbé válnak döntések, egyszóval van értelme az egésznek (amit nem mindig éreztem a későbbi szakmai beszélgetéseken).