Ha elolvasunk pár Hernádi Judittal foglalkozó cikket vagy vele készült interjút, kisebb közhelyszótárat állíthatunk össze azokból a jelzőkből, életeseményekből, amelyeket vele kapcsolatban az újságírók felvonultatnak. Gyanússá ezek a szavak számomra A félelem megeszi a lelket című előadás láttán váltak.

 „Tojok az illemre”

A fenti idézetet a Hernádi pontnak, a művésznő önálló estjének színlapján olvashatjuk, és így folytatódik: „az érdekel, ami egy kicsit más”. Millió bulvárinterjúban megírták már: Hernádit rossz magaviselete miatt eltanácsolták az összes középiskolából, 17 évesen gyámhatósági engedéllyel ment feleségül első férjéhez, a Színház- és Filmművészeti Egyetem (akkori nevén Színművészeti Főiskola) elvégzése után a Vígszínházhoz szerződött, majd nyolc év után otthagyta a társulatot, szabadúszó lett, az egyik első szabadúszó színész Magyarországon. 1992-ben csatlakozott a Törőcsik Mari igazgatta Művész Színházhoz, amelyet két évad után otthagyott; erről az állomásról utólag élete legrosszabb időszakaként nyilatkozott.

A szabadúszás, a különutasság, amely pályáját végigkísérte, egyben lázadást is jelentett számára. Szabad akart lenni, valós döntéseket akart hozni szakmai munkájáról, amit a (kőszínházi) társulati lét lehetetlenné tett, hiszen ott az esetek nagyobb részében a vezetőség és a rendező teljhatalma mellett nem sok döntési lehetősége marad egy színésznek. „Nem tudok jól létezni a létező színházi rendben, ahol nem lehet szerepet visszaadni, nem lehet azt mondani, hogy én most már valami nagyobbat szeretnék, ahol szabályok vannak, de ezek egy része nincsen bevallva” – nyilatkozta 2003 novemberében a Magyar Narancsnak.

Hernádi Judit a Félelem megeszi a lelket című produkcióban. Fotó: Mészáros Csaba

A díva, a bohóc, a búgó hang

Elhatároztam, hogy ebben a portréban nem fog szerepelni az a mondat, hogy „Hernádi Juditnak búgó hangja van”, meg nem fogom leírni, hogy femme fatale típus vagy bohóc. Hogy mégis itt állnak ezek a szavak, az azért van, mert ezek azok a Hernádi pályáját meghatározó jellemzők, amelyek mintha skatulyába szorították volna a színésznő kritikai megítélését, a rendezőknek is főképp az ilyen szerepek kapcsán jutott eszükbe. Hernádi pedig valóban kitűnő volt mindig a végzet asszonyaként meg bohócként is, de személyisége valójában mindkettőn túlmutat, és pont ez teszi különlegessé, ez egyéníti ezeket a figurákat. A femme fatale ugyanis rejtőzködő, örökké elérhetetlen nőtípus, míg Hernádinál őszintébb és nyíltabb személyiséget keveset látunk magyar színpadokon, ahogy a bohóc szerepkör is egy séma csak, lehetetlen vele leírni Hernádi önreflexív humorát, különleges egyéniségét.

E két szereptípust szintetizálja Pelsőczy Réka rendezésében a Hernádi pont című előadás. „Itt vagyok. Nem mondom ki, hány éves, de jó egészségnek örvend” – hangzik el az első két mondat a színpadon. Hernádin vörös, magasan felsliccelt ruha, fekete harisnya, vörös tűsarkú cipő; vagány és elegáns, ahogy első megszólalása is az, tele humorral és öniróniával. És ebben a két mondatban nagyjából minden benne van, amiről az előadás szól: a ki nem mondott szám itt maga a kitárulkozás, azt jelenti, most elmondom nektek, hogy zavar a korom. „Szeretem a hivatásom, sikeresnek számítok benne. Hát, miért nem vagyok boldog?”– folytatatja direkt eltúlzott önsajnálattal a hangjában, amelyben egyként jelenik meg a boldogtalanság és a felismerése annak, hogy egy ilyen mondatot nem lehet komolyan elmondani a színpadon 2018-ban. A következő másfél órában pedig az derül ki, hogy Hernádi tud nagyon boldog lenni, vagy ha az idézett mondatból indulunk ki, derűvel tekint saját boldogtalanságára.

„A szexuális forradalom idején voltam fiatal és forradalmár.” Ezt is mondja, és amikor a szerelemről énekel, a háttérben fotók pörögnek az exeiről. Aztán – „tudom, hogy nehéz elhinni, de én Beethoven idejében még nem éltem” – videóbejátszásban látjuk egyik fiatalkori szerepét, Rózsit alakította A falu rosszában, Szolnokon 1996-ban. Miközben a videó megy, kifigurázza a felvételen látható eltúlzott mozdulatait, mintha csak azt mondaná, „semmit sem tudtam még akkor a szakmáról”.

Az előadást pedig egy roppant felemelő pillanat zárja, főleg azok számára, akik, mint én, az elmúlt két napban folyamatosan Hernádiról szóló cikkeket olvastak. Ők ugyanis tudják, hogy a színésznőt a kilencvenes években felkérték, hogy játssza el Sally Bowlest a Kabaréból, ám a szerepet visszautasította. Mikor röviddel utána elvállalta a Hello, Dolly! főszerepét az Operettben, egy újságíró azt kérdezte tőle, miért mondott nemet a Kabaréra, ő pedig azt válaszolta: „a Hello, Dolly! című filmből leginkább egy dalra emlékeznek az emberek. A többi dalt úgy éneklem, ahogy tudom, senki sem fogja azt mondani, hogy ezt jobban énekelte Barbara Streisand, mert nem emlékeznek rá. Meg Streisand nem is táncol olyan jól, mint Minnelli, és az én orrom kisebb – bár nem sokkal – az övénél. Szóval, ez egészen más eset.” A Hernádi pont végén felcsendül egy dal a Kabaréból, nem is akármelyik, a „Ha most egyszer…” kezdetű.

Mit mondanod kell, ó mondd

Hernádi Judit több interjúban elmondta, az ő népszerűségét két dolog határozta meg elsősorban, az egyik a Sohase mondd című dal volt, amelyet Mészáros Márta Örökség című filmjében énekelt. A dal szövegét Verebes István írta, a zenét Döme Zsolt szerezte. Mészáros Márta eredetileg Kovács Katinak szánta, aki azonban nem vállalta el, így énekelte a dalt végül Hernádi, ami meghozta neki az országos sikert.

A Heti Hetes című műsor egyik legfeltűnőbb jellegzetessége volt, hogy sokáig egyetlen nő volt a hét megszólaló között, Hernádi Judit. Ment is a durva mansplaining, a macsó poénok tömkelege, de Hernádi hosszú éveken keresztül állta a sarat. „Nem találtad furcsának, hogy beválasztottak hét olyan pasi közé, akik kőkemény profik ebben a műfajban?”, „Nem kaptál kritikát azért, mert a férfiak dolgába ártod magad?”, „Ez azért nem olyan, mint a színésztársalgókban odamondani a véleményedet. Egy cseppet sem féltél?” – hangzott a műsor indulásánál a sok intelligens újságírói kérdés, Hernádi pedig türelmesen válaszolgatott, igen, neki is van véleménye, nem, nem fél attól, hogy elmondja. Hernádi volt az első olyan nő a magyar közéletben, aki nem politikusként, hanem művészként vált politikai hangadóvá a médián keresztül.

Emmi

Hernádi Juditnak rengeteg jó szerepe volt pályája során, ám a korábban említett okokból ezek főleg jól körülhatárolt szerepkörök köré csoportosultak. Kevés olyan rendező volt azonban, mint Alföldi Róbert, aki arra volt kíváncsi Hernádival kapcsolatban, mi történik vele akkor, ha kimozdítja a komfortzónájából, ha olyan szerepet ad neki, amilyet korábban nem igazán játszott. 2017-ben volt a bemutatója A félelem megeszi a lelket című előadásnak az Átriumban, amelyben a színésznő közel sem a femme fatale szerepében lép fel. A Fassbinder-film színpadi adaptációja a hetvenes évek Németországában játszódik. Egy negyvenes éveiben járó arab vendégmunkás és egy hatvanas német nő egymásba szeretnek, és egyszerre két társadalmi előítélettel találják magukat szemben: az egyik a korkülönbség problémája, a másik a német társadalom idegengyűlölete a müncheni terrortámadás után.

Hernádi Psota Irén-díjat kapott alakításáért, nem véletlenül, a szerep tökéletesen passzol egyéniségéhez, interjúiban sokat olvashatunk arról, milyen magától értetődően találta meg a kapcsolódási pontokat figurájához. Emmi lázadó, szintén különutas: lázad a társadalmi, a családi elvárások ellen, nem fél szembemenni a legszűkebb környezetében élőkkel sem, vállalja a kitaszítottságot boldogsága érdekében.

Mikor az előadás elején belép a török vendégmunkások bárjába, arca teljesen élettelen, hangja halk és visszafogott, mozdulatai zavartak, esetlenek. Aztán ahogy fokról fokra egyre szerelmesebb lesz, úgy fiatalodik meg a szemünk láttára a színpadon. Úgy szeret, mint egy kamaszlány, mint aki most lett életében először szerelmes, mint aki most értette meg, mit jelent boldognak lenni, hangja megtelik örömmel, gesztusai egyre határozottabbá válnak. Mikor az első Alival töltött éjszaka után Emmi felébred, a fürdőszobai csap fölött az intim közelségben lévő közönség irányába néz, épp felém, de nem rám, egy képzeletbeli tükörben bámulja a saját arcát, nem érti, mi történik vele. Én meg azt nem értem, hogy a képzeletbeli tükörben miért nem azt látja, amit én és Bányai Kelemen Barna Alija, amikor ránézünk: mélyről jövő szépséget és bölcsességet a hatalmas, barna szempárban.

Hernádi Judit arca egy történet akkor is, amikor épp teljesen mozdulatlan. Szomorú történet, szerelmes történet, vágyakozó és derűs történet. Nem játszik, hanem jelen van, színész és szereplő minden apró rezdülése azonos, nincsenek felesleges gesztusok, csak őszinteség, a színészi jelenlét esszenciája.