Sardar Tagirovsky ezúttal a verőfényes Chioggiába kalauzol minket, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban pedig úgy elevenedik meg Goldoni világa, hogy nemcsak a színészek, de mi magunk is otthonosan mozgunk benne: kedves ismerőseink ezek a figurák, egy arc a szomszédból, az ágy másik oldaláról vagy éppen abból a bizonyos görbe tükörből.

Bár a három felvonás igazán istenkísértés, különösen, ha a jelenlegi színházi trendeket nézzük, a Chioggiai csetepaté nyitóképe azonnal megteremti azt az erős atmoszférát, amely nemcsak hogy megragadja a nézőt, de egyszersmind vágyat is ébreszt benne, hogy részese lehessen a nyári láznak és ennek a végtelen mediterrán könnyedségnek. Sardar Tagirovsky ugyanis – habár jóval finomabban, mint korábbi rendezéseinél – ismét a konvencionális színész–néző viszony felszámolásával indít, és olyan térré alakítja színházát, amelyben az együtt létezés természetes és magától értetődő. Bár a frontális elrendezés ezúttal megmarad, mégis olyan, mintha közös volna ez a napsütéses kék-fehér strand, a csipkeverő asszonyok barátsággal figyelik a közönség bevonulását, kész csoda, hogy nem elegyedünk szóba velük. Ehhez az erős közösségi hatáshoz persze az is markánsan hozzájárul, hogy Tagirovsky és állandó dramaturgja, Sényi Fanni a XVIII. századból a XX. század második felébe repítette a chioggiai lakosokat – szinte érezzük a nosztalgia illatát.

Első pillantásra igazi gyöngyszemnek tűnik hát ez a kis halászfalu, egy szelet az egykori Paradicsomból – aztán alig telik el néhány perc, az idill máris repedezni kezd. A férfiak visszatérésére váró asszonyok egymásra licitálnak a fecsegésben, az apró élcelődések egyre mélyebb sebeket ütnek, az egyformaságból és az unalomból való kizökkenés vágya pedig olyan erős, hogy a játékosan csapongó beszélgetés végül egyetlen nagy hisztériagomolyaggá sűrűsödik. Nem is csoda, hiszen harmincezer nő él együtt egy olyan faluban, ahol csupán minden harmadiknak van esélye társat találni, az egyedülléttől való félelem pedig szépen lassan átveszi az irányítást: megszűnik a szabad akarat, a szerelem monomániája eluralja egész Chioggiát. Mindenki csupán a vetélytársakat látja maga körül, kígyót-békát kiáltoznak egymásra, miközben ez a szédületes lobbanékonyság csupán az őszinte megértés iránti epekedést igyekszik minél inkább palástolni.

A jóleső fejetlenségben rendre ismerős olasz dallamok csendülnek fel, méghozzá tökéletes időzítéssel: az invenciózus, öniróniával is gazdagon operáló hangzásvilág a karakterek belső monológjait fordítja le a slágerek nyelvére. A zenei válogatást jegyző Katona Dávid remekül illesztette egymáshoz az itáliai könnyűzene fénykorát meghatározó mainstream, az europop fősodrában is kiemelt helyet elfoglaló dalokat – úgymint a Felicitát, a Dove sta Zazát vagy a Tu vuò fà l’Americanót –, így ezen közjátékok nem csupán hangsúlyos szerepet kapnak Tagirovsky rendezésében, de egyszersmind dramaturgiai szervezőelvvé is válnak – így lehetséges, hogy az egyébként igencsak tipizált figurák ezekben a közhelyekkel teletűzdelt szólamokban nyílnak ki igazán. Bohókás, ám annál őszintébb önreflexiójuk révén a frázisok vallomásokká formálódnak, a szeretni akarás és az ebben rejlő életöröm tiszta és pontos artikulációját érhetjük tetten minden egyes szólamban. Ebben a zenei parádéban rejlik a szuverén rendezői olvasat, és voltaképpen ez teremti meg annak a roppant homogén, sajátos formanyelvnek az alapját is, amely a túlburjánzó teatralitásban csúcsosodik ki.

Sardar Tagirovsky roppant szuggesztív, társulatépítő funkciót is ellátó előadást rendezett, amely a káosz végtelenül pontos koreográfiáját tárja szemünk elé. Tablószerűen helyezi el a figurákat, akik az utolsó percig a közönségen keresztül marják egymást, kifelé kiáltoznak, dühöngnek és káromkodnak, valójában nem is figyelnek a másikra – mintha csak képeslapok gyorsan pergő sorozatát néznénk. Ez a színpadi megoldás kiválóan egyértelműsíti az egyébként igen kusza, egymást átszövő viszonyokat, egyszersmind éles határokkal választja el a szereplők aktuális csoportjait. És nem kis feladat ez, hiszen maga az alapszöveg egyáltalán nem könnyíti meg a viszonyrendszerben való eligazodást: itt mindenkit egyaránt lehet gúnyolni és szeretni, marni és védeni, miközben a harag szüntelenül félelembe, a félelem sóvárgásba, a sóvárgás pedig odaadásba fordul át.

D. Albu Annamária, Szalma Hajnalka, Beczásy Áron. Fotó: Barabás Zsolt

Tagirovsky rendezésének azonban talán mégsem ez a fajta tisztaság a legnagyobb érdeme, hanem hogy Goldoni egyébként mára már igencsak elfáradt komédiáját mindenféle stílusidegen ötlettől mentesen képes adaptálni, méghozzá úgy, hogy a kommersz fogalma néhány órára ledob magáról minden ráaggatott pejoratív jelentésárnyalatot, és ismét szabadon, pozitív értékkategóriaként tud létezni. Ebben a Chioggiai csetepatéban ugyanis nincsenek olcsó vagy suta megoldások, ahogyan a ripacskodást is száműzték a színpadról. A szereplők és maga az előadás is egy pontosan kijelölt koordináta-rendszeren belül mozog, él és lélegzik, és bár nincs olyan jelenet, amely ne valamiféle szellemes gegre futna ki, Tagirovsky olyannyira tökéletesen keveri az arányokat, hogy többször is taps szakítja félbe az előadást.

A rendezői vízió csupán egyetlen ponton mutat koncepcionális bizonytalanságot, ám központisága révén szinte fájóan átgondolatlan a tolószékes Amalia (Beczásy Áron) folyamatos és tétlen jelenléte. A generációs olvasat beemelése alapvetően még az eredetiséget húzná alá, azonban ez a vonal nem érvényesül konzekvensen az előadás nagy részében, így sem a determinált léthelyzethez, sem az érzelmek örökérvényűségéhez nem adódik valódi szimbolika. Tétje ugyanis akkor lenne Beczásy Áron jelenlétének, ha a szereplők hozzá képest mozognának, köré szerveződnének a jelenetek, itt azonban Amalia csak mint egyszerű állókép létezik – ráadásul épp azt üzenve, amit Vicenzo bácsi (Pál Ferenczi Gyöngyi) egész fiatalos, mozgékony lényével olyan tökéletesen lekottáz, hogy nincs szükség további magyarázatra. A nagymama háromórás néma csendjének nem tud hát súlya lenni, ez a kiaknázatlanság pedig az egyébként szép metaforát az ötletszerűen feldobott, valójában funkciótlan színpadi megoldások fiókjába gyűri vissza.

Ám ez a döccenő végső soron sem az előadás hangulatára, sem a színészek szakmai professzionalizmusára nincs kihatással. A sepsiszentgyörgyi társulat tagjai ugyanis teljes energiabedobással vesznek részt a felszabadult komédiázásban, tisztán látszik, hogy mérhetetlen élvezetet találnak saját maguk és egymás játékában is. Élő, hús-vér emberekké alakulnak Goldoni papírmasé figurái, és bár nincsenek közöttük igazán nagy formátumú alakok, a színészek vitathatatlan érdeme, hogy itt senki sem halványul el még egy pillanatra sem.

Az első az egyenlők között kétségkívül Pálffy Tibor igen kajánra vett büntetőbírósági jegyzője, aki a szerelmi gubanc szétszálazása közben percről percre játékosabban ingerli a közönséget, és az is aligha tagadható, hogy gurulószékes belépője az előadás egyik legemlékezetesebb pillanata. Szalma Hajnalka folytonosan évődő Luciettája szintén remekül eltalált figura: a szemérmetlenség netovábbja mögé sikerül valódi, őszinte érzelmeket elrejteni; Benedek Ágnes pedig Checca szerepében fest remek portrét a kamaszkorban nyakig megmártózó fiatal lányokról, akinek esetlenségük és kotnyelességük egyelőre jócskán túltesz női bájaikon. Mátray Lászlót különösen üdítő nem héroszként viszontlátni a színpadon, parádés magánszámaival egyértelműen azt bizonyítja, hogy gazdag színészi eszköztára nem tűri meg a skatulyákat: ügyefogyott, a nőket folytonosan heccelő csibészként éppoly hiteles tud lenni, akár a legdrámaibb hős alakjába bújva. Izgalmas még Kónya-Ütő Bence kissé suta szívtiprója, azaz Titta-Nane, ahogyan Korodi Janka tűzről pattant Orsettája mellett sem mehetünk el szó nélkül, de sorolhatnánk végig a neveket – itt mindenki olyan hangszerré válik, amely képtelen hamis hangot kiadni.

Különösen igaz ez Pál Ferenczi Gyöngyire, akinek egészen katartikus záróénekében benne van minden fájdalom és öröm, amit a tiszta, önfeledt szerelemről csak tudni lehet. És bár a bámulatos ötletgazdagság és a színészi játék szeretetteljes pajkossága erőteljesen zárójelbe helyezi A chioggiai csetepatéban benne rejlő komolyabb feszültségeket, nem bánjuk, hogy a napfényes felszínen maradunk, Vicenzo bácsi ugyanis úgy enged el minket az olasz halászfaluból, hogy jól tudjuk: valójában sosem fogunk tudni elmenni innen – és hogy mi ennek mennyire örülünk, azt elmondani nem lehet. Legfeljebb megénekelni.

Mi? Carlo Goldoni: Chioggiai csetepaté
Hol? Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
Kik? Szakács László, D. Albu Annamária, Beczásy Áron, Szalma Hajnalka, Kónya-Ütő Bence, Kolcsár József, Erdei Gábor, Gajzágó Zsuzsa, Korodi Janka, Benedek Ágnes, Pál Ferenczi Gyöngyi, Mátray László, Pálffy Tibor, Rácz Endre, Nagy Alfréd, Kovács Kati, Vass Zsuzsanna, Fekete Lovas Zsolt, Derzsi Dezső / Díszlettervező: Bartha József / Jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz / Zeneszerző: Katona Dávid / Koreográfus: Bezsán Noémi / Light design: Bányai Tamás / Dramaturg: Sényi Fanni / Rendező: Sardar Tagirovsky