Az idei PLACCC fesztivál immáron 13. alkalommal igyekszik újradefiniálni, sőt újrateremteni Budapestet: a köztereken és a kisebb műhelyekben megvalósuló performanszok ugyanis nemcsak váratlanul intenzív befogadói pozíciót, hanem egyszersmind egészen sajátos, intim városélményt is kínálnak.

Ám ezzel még korántsem elégednek meg a Budapestre ráolvasódó történetek: legyen szó hangjátékról, kiállításról vagy akár táncelőadásról, annyi bizonyosan elmondható, hogy minden művészi törekvés átrendezi az artefaktum és a közönség viszonyát, azaz szemlélődés és bekapcsolódás mikéntjét, miközben  paradox módon egyszerre szórja szét és sűríti egy pontba a figyelmet. Ennek legdominánsabb velejárója pedig a valóság és az idő feldarabolódása: a realitás mellé először szorosan odahúzódik, majd egészen rátelepedik egy éppen születő alternatív valóság, amely épp annyi fikciós elemet hordoz, hogy érvényességében biztosak legyünk, ám autentikusságát újra és újra megkérdőjelezzük.

How to Disappear Completely. Fotók: Balogh Attila

Budapestről alkotott fogalmaink ugyanis szinte észrevétlenül halványodni kezdenek: a jól ismert terekhez és utcákhoz váratlan asszociációk társulnak, és bár korábbi tapasztalataink óhatatlanul beleivódnak ezekbe az új  képzetekbe, a legfontosabb, amire érzékszerveink rámutatnak, hogy nincs ingerszegény környezet és nem létezik eseménytelen pillanat – a város szabadon alakítható és ruházható fel jelentéssel. Körülöttünk minden élő organizmussá válik, ha sikerül lebontanunk magunkban a megismerés beidegződéseit, ha hagyjuk, hogy közvetlen élményeink felülírják, vagy legalábbis sokszorosan árnyalják a rutinszerű történéseket.

Tökéletes allegória erre a Meetlab How to disappear completely című hangjátéka, amely kiforgatja értelmezési sémáiból a kultúra valódi, konkrét funkciókkal ellátott helyszíneit – és természetesen az azok közti viszonyokat is –, hogy aztán a képzelet játékával új identitással ruházza fel őket. Teszi mindezt geo-lokációs technikával, egészen pontosan egy mobilapplikációval, amely a Meetlab lágymányosi műhelyétől a Szent Gellért térig kalauzol minket, miközben az utcák gondosan meghatározott pontjainál felcsendül az elbeszélő hangja. Történetet hallunk, darabos, ám jól strukturált szövegmondást, amely Andrej Ivanov visszatéréséről és nyomozásáról tudósít. Már Andrej öndefiníciója is kétséggel teli, a város pedig, amiről a narrátor beszél, és amit óhatatlanul Budapesttel azonosítunk, talán nem is létezik. Ezen a különös helyen ugyanis sorra tűnnek el az emberek, méghozzá egyik pillanatról a másikra – nem egyedi esetek ezek, olykor egy egész villamosnak is nyoma veszik, anélkül, hogy ez különösebb feltűnést vagy megrökönyödést keltene. Andrej miértre és hogyanra irányuló lázas kutatása közben az utcán sétáló városlakók maguk is szereplőkké válnak: éppen akkor hallunk a titokzatos bútorgyárosról, a mindentudó zöldségesről és a vonzó fodrásznőről mágikus realizmussal is kacérkodó paragrafusokat, amikor elhaladunk a bútorbolt, a zöldséges és a fodrászat előtt.

A szabadon bejárható útvonal minden résztvevő számára egyedi, interaktív narratív struktúrát biztosít, a jelenetek sorrendje ugyanis aktuális döntéseinktől függ, így a városi terekre olyan kiterjesztett fikciós rétegen keresztül látunk rá, amelyeket éppannyira befolyásol az applikáció, mint saját érzékeink élessége. Minden addig hétköznapinak tetsző tér párbeszédbe lép önmagával, a város szüntelenül zakatoló gépezete pedig ezúttal nem paneleket, hanem egyszeri és megismételhetetlen impressziókat konstruál. Különös, hogy a titokzatos történet végkifejlete egyszerre illeszkedik tökéletesen a performansz esztétikájába, és ingatja meg a specifikusság meghatározó jelenlétét: Andrej ugyanis ráébred arra, hogy az eltűnések oka a valóság nemléte – nincs reális világ, egyedül az elbeszélés él, amelynek tárgya azonnal megszűnik, mihelyt a rá irányuló reflexiók kikopnak a tudatból.

The mirror… Fotók: Bokor Krisztián

Egyszerre ellenpólusa és közeli rokona mindennek a tagadást formaelvvé emelő The Mirror Makes Our Living Room Look Bigger. A prágai képzőművészeti egyetem peformatív videóinstallációinak a Noha Stúdió adott otthont, és bár az egyes szobák hatásesztétikája bizonyos szempontból rokoníthatók a városi hangjáték tapasztalataival – hiszen itt is minden vizuális játék a valóság láthatóságának megkérdőjelezésére vagy éppen megsokszorozódására irányul – a kiállítás narratív szerkezete éppen a maradást, a létezés monotóniáját teszi tárgyává. Erre utalnak maguk a feliratok is (Stay here, Stay even if I’m gone és ezek különböző változatai), ám ennél sokkal fontosabb jelzés maga a klausztrofób tér, amely úgy zárul ránk, hogy közben alig finomkodva kikezdi érzékelésünk határait – mintha egyszerre látnánk minden történést, mintha egyszerre élhetnénk át minden időpillanatot. A passzív nézői pozíció itt sem tekinthető működőképes kategóriának, hiszen a szobák lakói körülöttünk mozognak, beszélnek hozzánk, teával és süteménnyel kínálnak, óhatatlanul követjük őket, sőt engedelmeskedünk kimondatlan utasításaiknak: a nézők kivétel nélkül alárendeltek az eseményeknek, és minél mélyebbre hatolunk a performansz szövetébe, annál biztosabban veszítik érvényüket a társadalmilag kodifikált viselkedésformák.

A terek mindegyike egy mélyebb igazság alakzatának tünteti fel magát, és teszi ezt egy harsány, pártalanul megkomponált vizuális dramaturgián keresztül. Bár a szobák narratív struktúrája szabadon formálható, és a bennük eltöltött idő is a néző ingerküszöbére van bízva, nem véletlen, hogy éppen az utolsó terem kínálja a kiszámíthatatlannal való szembesülést. Itt ugyanis minden korábbi tapasztalatunk totális összeomlása következik be: a padlón heverő egyetlen tükör nem mutatja képmásunkat, csupán a plafonon láthatjuk lábfejünk sziluettjét, az oldalt elhelyezett két projektor pedig teljességgel szétcsúsztatja az időszálakat. Ahogy elérünk az aktuális Stay here felirathoz, saját alakunk köszön vissza: éppen belép a mögöttünk lévő ajtón – újrajátsszuk a múltat. Aztán alig indulunk tovább, a falakon idegen emberek árnyai jelennek meg, de hiába tekintgetünk hátra, még mindig egyedül vagyunk. Illetve ketten, önmagunkkal. De aztán megérkeznek ők is, mintegy tíz másodperccel később – a jövő  már kopogtat a múlt ajtaján. Egyszerre létezünk minden idősíkban.

Visszafelé haladva a szobákon az egyes jelentések újabb árnyalatokkal gazdagodnak, és ismét a körkörös monotónia veszi át az uralmat. A fiatal, szőke lány még mindig éppen ugyanazt csinálja, mint félórával korábban: fehér krétával ajtókat rajzol a fehér falra, majd kulcsait próbálgatja a magukat megadni nem akaró zárakba. Hiába az előbbi tágasságélmény, az oratorikus zene végtelensége, egyszeriben nyilvánvalóvá válik, hogy szabadulás innen nem létezik. Ismét kezdenek szűkössé válni a terek, különösen a ’90-es évek nagyszülői házát idéző kis sarok: megtalálható itt minden az aranyozott képkerettől kezdve a kézzel vert csipketerítőn keresztül az olcsó kis nippfigurákig – szinte szaga van a miliőnek, ami egyszerre teli ismerős szeretettel és vészjósló némasággal. Ennél a pontnál a kiállítás végérvényésenen átfordul az ijesztően groteszk intimitásba: a korábban egyeztetett időpont szerint leültetnek a fotelbe, az éjjeliszerkényen pedig megcsörren a telefon. A vonal túloldalán egy hang a nevemet mondja, és egy különös biológiai jelenségről kezd beszélni, nem tudom, hogy reagálnom kellene-e, előttem a kamera veszi minden mozdulatomat. Lassacskán érezni kezdem mindazt, amiről a fülembe suttognak, a melegséget a térdemben, a pulzusom növekedését, a szívem furcsa szorítását, mígnem ráébredek, hogy éppen a saját halálom leírását hallgatom. Ránézek a velem szemben álló megrakott asztalra, és hirtelen tudatosul bennem: a saját halotti toromon vagyok. Leteszem a telefont, zavartan megigazítom a ruhámat, elindulok kifelé. És az ajtó magától kinyílik.

It comes it goes. Fotók: Meltzer Anna

Somló Dávid és Vass Imre koprodukciója, az It comes it goes ugyancsak arra a központi kérdésre igyekezett választ találni – méghozzá három különböző helyszínen –,  hogy két párhuzamos monotóniának vajon megszülethet-e a találkozási pontja? A duó a választ a test statikusságában és a statikus mozgásból következő mikrováltozások rendszerében igyekszik megragadni, méghozzá a végtelenített repetíció segítségével. Voltaképpen nem történik semmi különös a Bulcsú utcai alagútban sem: Somló egyetlen dallamot játszik újra és újra, Vass pedig apró ugrásokkal végighalad az alagút fémlemezein. Egymásra, a közönségre nem reagálnak, néhány kitartott pillanatnál grandiózusabb esemény nem is történik, és éppen ez hozza zavarba a performanszok világában kevésbé jártas nézői tekintetet: bár a test láthatóan egyre nagyobb erőfeszítéseket tesz, a kar ki-kileng, a lemezek pedig olykor mennydörgésszerű robajokat idéznek elő – ám ebben nem csak Vass működik közre, hanem az áthaladó városlakók is –, de az alig-alig megtörő állandóság kényelmetlenné teszi a passzivitás pozícióját. Ugyanis mindannyian várunk valamire, ez a feszült figyelem pedig egyre jobban kiélesíti érzékeinket, hiszen automatizmusainknak hála a változásoknak igyekszünk reflexszerűen valamiféle különleges szimbolikát tulajdonítani. Ám itt újra kell tanulnunk a jelentésalkotás folyamatát, hiszen nincsenek sem váratlan megoldások, sem extrém testhelyzetek: mindent a letisztult szándék alá rendeltek, és ebből mi magunk is kivesszük a részünket. Az alagútban ugyanis az autók beszűrődő fényei jelentik a világítást, a falra mázolt graffitik alkotják a legfontosabb díszletkomponenst, és a civil járókelők reakcióitól épp annyira függ a performansz hatóereje, akárcsak az alkotóktól – így hát, mint oly sokszor a PLACCC-on, ezúttal is szereplőkké váltunk.

Bízunk benne, így lesz ez jövőre is, és az olykor panoptikumszerű város ismét egy különleges, energiától lüketető, újragondolásra érdemes térélménnyé válik. Fontos volna ez, és nem csupán az olykor igen káros nézői beidegződések maximális érvénytelenítése végett, hanem mert a PLACCC hiánypótló kezdeményezései váratlanul üdítően hatnak a hazai kulturális és színházi élet mélyáramára. Itt ugyanis minden valami más, valami szokatlan. Hogy éppen sikerült-e vagy sem, az majdhogynem mellékes. Van  igény a kísérletezésre, és ez a kulcs.