Hosszú ideig főleg Németországban dolgozott, a filmes szerepek mellett néhány színházi előadásban is dolgozott. Az elmúlt egy-két évben egyre gyakrabban látható a hazai színpadon is. A Trojka Színházi Társulás Anna Karenina (befejezetlen története – Love is the answer) c. előadásában Annát alakítja. Az előadást a szegedi Nemzetközi Színházi Fesztiválra, a Thealterre is meghívták. Ennek apropóján beszélgettünk Gryllus Dorkával.  

– Kaposváron kezdtem a pályát, öt évig voltam a társulat tagja, majd egy filmforgatás miatt Németországba mentem. A filmezéssel nagyon nehéz volt összeegyeztetni a színházat, így az akkor háttérbe szorult. Majd megszületett a fiunk, és újra elég sokat voltam itthon. Akkor kezdtem megint színházi szerepeket vállalni. Először Duda Éva keresett meg, hogy játsszak a Frida Kahlo-előadásban. Majd jött a többi színházi szerepem.

– Bár Németországban is voltak színházi szerepeid, a mostani színházi munkáid váltásnak tűnnek. Azok a helyek, társulatok, ahol játszol, mennyiben idézik meg az egykori Kaposvárt?

Gryllus Dorka az Anna Kareninában

– Németországban mindössze három darabban játszottam, Esterházy Péter Egy nő c. előadásában és Bodó Viktor két rendezésében, inkább a filmezéssel foglalkoztam. Most újra nagyon élvezem ezeket a színházi munkákat, de olyan társulatokkal tudok csak együtt dolgozni, amelyek rugalmasak, alkalmazkodni tudnak a németországi munkáimhoz, a forgatásokhoz. A Duda Éva Társulatnál, a Gólem Színházban, a Trojka társulatánál játszom most, de ezt a fajta rugalmasságot a kőszínházak nagy része nem engedheti meg magának. Az pedig, hogy kőszínház vagy független társulat, szerintem önmagában nem jelent nagy különbséget, csak a struktúrájuk más. Ezek az előadások, amelyekben most játszom, megtörténhetnek egy kőszínházban is. Azt látom, egyre több független előadás jön létre, egyre többen vagyunk szabadúszó színészek. Kicsit átalakulóban van a színész társadalom.

– A ti Anna Karenina előadásotokban a klasszikus mű jelentős átértelmezést kapott.

– Balassa Eszter dramatizált változata alapján kezdtünk dolgozni, ahogy ő és Soós Attila rendező elképzelték. A próbák során aztán mi is formáltuk a darabot, olyan rétegek kerültek rá, amelyek belőlünk jöttek. Nekem például fontos volt, hogy Anna gyereke is megjelenjen az előadásban. Izgalmas volt, hogy van egy regény, ha úgy tetszik, egy hatalmas háttéranyag az előadáshoz, egy jelenetgyűjtemény, amiből lehetett mazsolázni. A szerelem és a gyerek közti dilemma nekem egyre fontosabb volt, hogy fizikai valójában is megjelenjen. Két szálra fókuszál az előadás, a két, párhuzamosan jelen lévő szerelmi történetre. Az egyik, amelyik nem indul jól, de végül révbe ér, s Annáék szerelme, amely tragédiába fordul. Ez egy sorstragédia, szerelmi háromszög, ahol senki sem hibás, mégis mindenki vesztes. És a gyerek, aki nem tehet semmiről, mégis belevész a történésekbe. A végén azt látod, Anna elvesztette őt, s már nem lehet visszacsinálni. Már nincs visszalépés.

– A regény egyértelművé teszi Anna öngyilkosságát. Itt, bár sugalljátok, mégis mintha nyitva maradna a történet vége.

– Nekem egyértelmű, hogy amint leteszem a koffert, s az ott marad magában a pályaudvaron, az öngyilkosságot jelenti.

Fotók: Révész Róbert

– A koffer végigkíséri az előadást. Az utazást, a szerelmet jelenti, olykor kellékként is megjelenik.

– Ez az ötlet is a próbán jött, hogy legyen egy koffer. Az én életemnek is hosszú ideig nagyon fontos eleme volt. Sok tekintetben nagyon közel van hozzám ez a szerep. Attól, hogy nekem is van egy kisfiam, néhány jelenet még jobban megérintett. Amikor azt a részt próbáltuk, hogy Karenin, a férjem el akarja venni tőlem a gyereket, volt olyan nap, amikor azt éreztem, én nem tudok már gondolkodni ezen az élethelyzeten, hogy milyen lehet, ha elveszik tőled a gyerekedet, és többet nem láthatod.

– Érzékenységekről beszélsz, miközben szerepeid, Frida Kahlo és Anna is nagyon kemény nők. Te kemény, erős nő vagy?

– A próbák alatt egyszer azt kérdeztem Attilától, hogy szerinte buta-e Anna. De ő nevetve mondta: hessegessük el magunktól ezt a gondolatot. De Anna nem olyan öntudatos nő, inkább csak sodródik az eseményekkel. Ösztönlény, aki bizonyos helyzetekben keményen kimond igazságokat. Más, mint Frida vagy a Gólemben játszott pszichológusnő. Ez persze abból is adódik, hogy egy egészen más korban vagyunk, ahol a nő nem dönthet a saját sorsáról, kiszolgáltatott. Bizonyos értelemben gyerek, nem uralja a saját életét. Nem érzi a dolgok súlyát, következményét.

– Frida mellett is egy diktatórikus férj áll, ő mégis kitör.

– Frida szabad nő, azt teszi, amit gondol. Anna folyamatosan küzd a társadalmi megfelelésekkel. Őt jobban befolyásolja, hogy mit gondol a környezete, mik a társadalmi elvárások, Frida egyik erőssége éppen az, hogy mindez őt nem érdekli.

– Az elmúlt évadban több olyan előadást láttam, amelyek a női léttel, szerepvállalásukkal, a konvenciókkal szembeni harcaikkal foglalkoztak. A te szerepeid is ezt járják körül. Érzékenyebb most ez a téma?

– Nagyon aktuális kérdés a női függetlenség, a gender-téma, hogy lehet úgy viselni az összes terhet a családban, hogy az közös legyen. Még most is nagyon sok minden van, amit a társadalom a nők ügyeként könyvel el. A gyerekszülés, a gyereknevelés sokszor magánügyük. Nagyon messze vagyunk még attól, hogy a társadalom ezeket közös ügyeknek tekintse.

– Németországban hogyan kezelik akár a gender-témátt, akár a #metoot?

– Németországban sokkal előbbre tartanak a nők és a férfiak is. A nők sokkal jobban merik vállalni a véleményüket. Kevésbé akarnak alárendelődni a férfiaknak. Jobban kiállnak a saját egyenrangúságuk mellett. Németországban evidens, hogy nemtől függetlenül kézfogással köszöntik egymást az emberek. Igaz, a kofferedet sem segítik cipelni. És ez igaz az ottani színházra is. Nálunk még erőteljesen a férfiak uralják a színházi világot, s a színésznők általában megszokják ezt a kiszolgáltatott helyzetet, s ebből a pozícióból reagálnak, nem az öntudatos szellemi társ helyzetéből. Németországban sokkal több a női rendező, bár itthon is egyre több nő van a szakmában.

– A kiszolgáltatottság skálája nagyon széles. Kerültél korábban ilyen helyzetbe színésznőként, nőként?

– Nagyon sokszor meg kell vívni ezt a harcot, de ahhoz rövid már az életem, hogy ne azt mondjam, amit gondolok. Mégis van egy belém nevelt reflex. Németországban egy forgatáson egy nagyon fiatal kolléganő elkezdte mondani, hogy mit gondol a jelenetről. Összeszorult a gyomrom, éreztem, hogy jaj. Hogy probléma lesz abból, hogy így előjön a véleményével. De senki nem mondta neki, hogy „ne izgulj kiscicám, ez nem a te dolgod”, ami nálunk sajnos előfordul. Volt olyan rendezőm is, aki kijelentette, hogy „te ne gondolkozzál!” Én nem hiszek abban a színészben, a „színpadi rabszolgában”, aki nem gondolkozik. Engem ez a fajta színészet nem nagyon érdekel. Ebből a szempontból is nagyon jót tett a tíz év Németország: most már kimondom, amit gondolok.

– A németországi munkáid előnyt jelentenek itthon a szakmai életedben, vagy inkább hátrány, hogy azt érzik, olykor hazaugrasz egy-egy szerepre?

– Egy ideig nem hívtak, de most, hogy többet vagyok itthon, megtalálnak ezek a szerepek.

– Németországban főleg filmezel, itthon, bár több filmben is játszottál, most inkább színházi szerepeid vannak. A nyelv is meghatározza a kétműfajúságod?

– Sokáig a színházban pörögtem, majd jött a film, s úgy éreztem, semmi mást nem akarok mellette. Más a két rendszer. A színház közös felelősségvállalás, a film sokkal jobban rajtad van. Egyedül készülsz fel, odamész és megcsinálod.

Fotó: Bokor Krisztián

– Magányosabb?

– Magányosabb, meg önállóbb is. A filmszínészek rá vannak kényszerítve, hogy egyedül gondolkozzanak a dolgokon, egyedül oldjanak meg helyzeteket. A színházban sokszor van az, hogy majd a rendező megmondja. Most valahogy „értek” ezek a színházi munkák, és nagyon élvezem. De nem látom, hogy mi lesz. Korábban nem voltak nagy terveim, inkább, ami jött.

– Sodródsz?

– Azt is, de közben öntudatos is vagyok. Ez a kettősség bennem van.

– Folyamatosan ingázol, szabadúszó vagy. Nem félsz a bizonytalanságtól? Vagy ez a szabadság kell neked?

– Ad szabadságot is. Azt látom, hogy itthon nagyon hamar kiszolgáltatódik az ember. Jó tudni, hogy van másik lehetőségem is. Egyszer már döntöttem, amikor elmentem. Berlinben a nulláról építettem fel a karrieremet, s ez nagy erőt adott, hogy a képességeim érnek valamit. Nincs bennem félelem attól, hogy mi lesz, mert tudom, mindig van valami. Nagyon szerettem a berlini éveket, és szeretek ott lenni, de most élem a „vissza a gyökerekhez” korszakomat.

– A nézők téged inkább a mozifilmekkel azonosítanak. Van, volt rólad egy kép, a szép, erotikus színésznő. A mostani színházi szerepvállalásaid tudatos kitörést jeleznek ebből?

– Nem tudatos, így adódtak a felkérések. Például az a pszichológusnő, akit a Gólem Színház Jaj Istenem c. előadásában játszom Borgula András rendezésében, ő egy az autista gyerekét egyedül nevelő anya, aki egyáltalán nem csinos, nem szexi.

Fontosak voltak a filmek is, de örülök, hogy újra elindulhattam a színház irányába is. Berlin arra is megtanított, hogy van egy képességem, ami több vagy más is, mint a „csinos kislány” szerepe. Kezdek magamról most már valami mást is gondolni. S ha te magad elhiszed, a világ is elhiszi. A Trojka Társulattal ez a munka is nagyon fontos most az életemben. Nagyon jó volt, hogy senki sem unja, mindenki akarja, mindenki a maximálisat adja, közösen gondolkodunk. Nagyon nagy a bizalom. Úgy létezhetek benne, ahogyan nagyon szeretek, s azt tervezzük, idén is folytatjuk a közös munkát.