Míg a szkénébeli produkció alapvetően a szereplők lelkében s elbeszéléseiben végbemenő drámákról tudósít, A Herner Ferike faterja sokszálú, vérbő tragikomédia („istendráma”), amely nemcsak drámai helyzetekkel, hanem komédiai fordulatokkal is bőséggel operál.

Akik valamennyire is járatosak Háy János írói világának utóbbi fejezeteiben, s akiknek netán megvolt valamely A Gézagyerek-előadás, vagy A Herner Ferike faterja, annak nem lesz idegen az a miliő, amely most a legújabb bemutatókból elébe tárul. A Szkénében a Háy-mesternovellából készült, A lány, aki hozott lélekből dolgozott című előadást mutatták be Szabó Máté rendezésében, míg a Pinceszínházban a jó öreg A Herner Ferike faterja című drámát vitte színre az immár rendezői feladatot is vállaló Börcsök Enikő.

A két előadás két külön világ, mind dramaturgiájában, mind színészi-rendezői megoldásaiban. Míg a szkénébeli produkció alapvetően a szereplők lelkében s elbeszéléseiben végbemenő drámákról tudósít, A Herner Ferike faterja sokszálú, vérbő tragikomédia („istendráma”), amely nemcsak drámai helyzetekkel, hanem komédiai fordulatokkal is bőséggel operál. A szkénébeli előadás matériája is alapvetően más, a novellában rejtező drámai gyúanyagot bontotta ki és dúsította föl, transzponálta színpadi művé az író. A lány, aki hozott lélekből dolgozott látszólag statikus színmű, hiszen három, ülőhelyéről alig-alig elmozduló szereplő hosszú monológjaira épít. A drámai alaphelyzetben egy ötvenes pszichológus meséli végig hölgypáciensének történetét, s egy fiatal nyomozótiszt kérdezgeti közben a férfit, hogyan és miként esett meg, hogy a lány, illetve a nő reménytelen kapcsolatok között evickélve végül öngyilkos lett.

A lány, aki hozott lélekből dolgozott. Fotók: Mészáros Csaba

A szkénébeli előadás szellemi mozgatója Mucsi Zoltán figurája, aki többféle szerepkörben is megmutathatja drámai erejét. Mucsi egyszerre játssza el az apa, a vállalkozó, a rezignált pszichológus s a minden hájjal megkent, kiégett plasztikai sebész figuráját. Az alakok között nincs éles határvonal, a figurák mintegy átúsznak egymásba, s az átmeneteket mind Mucsi, mind a rendező, Szabó Máté finom érzékkel, plasztikusan oldja meg. Egyúttal mindvégig rácsodálkozhatunk Mucsi Zoltán érett jellemformáló művészetére, amelyben életismeret, emberismeret, s figuráinak olyan mélyről fakadó ironikus láttatása figyelhető meg, amely aztán az előadás legfőbb humorforrásává válik. Az a kőkemény, ám szenvtelenül hideg, szinte érzelemmentesen leíró ábrázolásmód, amely Háy művét jellemzi, Mucsi ajkán kap olyan érzékien dévaj, rezignációmentesen rideg, már-már jegesen cinikus megformálást, amely egyfajta koherens világnézet, létszemlélet lenyomatává válik. Háy az emberi viszonyokban dúló traumákról tudósít, szétzilált, kiégett kapcsolatokról, illúziótlanul komoran, szarkasztikusan. Az előadás ezt bontja ki színesen, elevenen, gyilkos humorral. Bravúros, ahogy a Mucsi játszotta figurák finom iróniával áttűnnek egymásba.

Ez az előadás ugyanakkor majdhogynem színházszerűtlen, hiszen a cselekvés mindössze annyi a játékban, hogy a játékidő döntő részében három szereplő ül a székén, s mondja végtelennek tetsző történeteit. Egyszer-egyszer azért fölkelnek, odamennek a másik szereplőhöz, de mozgásuk inkább jelzésszerű, mint funkcionális. A nyomozó (Kovács Krisztián), a közszolgálati egyetemen tanult, s naivan érdeklődő, vizslató tekintetével, néhol az eseményeken csodálkozva próbálja kiszedni alanyából, hogy mi is történt. A nő (Moldvai Kiss Andrea) egyszerre s érzékletesen játssza a csábító-elcsábuló nőt, s a nehéz sorsú asszonyt. A játéktér roppant egyszerű, zöld műfüves mező, apró virágokkal, vakondtúrással (Ondraschek Péter munkája). Az előadás, bár kissé statikus, nemcsak roppantul mulatságos, hanem dupla fenekű is; miközben jókat derülünk a pszichológus férfi mélyről fakadó, zsigeri iróniáján, ráláthatunk mai életek, sorsok kisszerűségére, szétesettségére. Mert Háy nemcsak a válások, a szétesett kapcsolatok specialistájának bizonyul ebben a művében (is), hanem ezúttal sajátos dramaturgiát is kidolgozott életanyagának bemutatására, s színpadi ábrázolására. A töredékes, töredezett nyelv, a lakonikus tőmondatok, a befejezetlen gondolatsorok, távoli utalások poézise élteti ezt a színpadi játékot, s teszi egy mindenestől lefokozott, mondhatni hiperrealista valóságábrázolás eszközévé. A szereplők, miközben történetüket mesélik, s néhol kommentálják, narrációként mondják el az eseményeket, olykor dialógusok közé szúrva. Ettől, a nézőpontok szüntelen váltogatásától lesz Háy színpadi nyelve olyan telítetten drámai, miközben a történetmesélés látszólag a leghétköznapibb módon zajlik.

Mindennek a bemutatásához, megérzékítéséhez persze színész kell, leginkább olyan, amilyennek ebben a szerepében is a Háy-specialista Mucsi mutatkozik. A nyomozó arcéle csak vázlatosan jelenik meg a játékban (igaz, az ő alakját kevéssé dolgozta ki Háy). A nő-anya átváltozásokat olykor élesen, szenvedélyesen rajzolja meg Moldvai Kiss Andrea.

A Pinceszínház előadása, A Herner Ferike faterja elsősorban vérbő komédia, időnként már-már a bohózatba csúszik, legalábbis ezt a vonulatot erősíti föl a frissen debütáló rendező, Börcsök Enikő.

A dráma a méltán elhíresült A Gézagyerek folytatása, s ez is éppúgy „istendráma”, mint volt az előzmény, azaz a végletekig lecsupaszított, pszeudonaturalista miliőben hőseink arra próbálnak választ találni, hogy van-e isten, mi értelme van az egyébként rendkívül sivár létnek, van-e túlvilág, megváltás, és így tovább. Három férfi ácsorog lapátnyélre dőlve a falusi árokban útkaparó munkásként, közmunkásként, miközben saját siralmas életükről s annak kontextusáról igyekeznek gondolkodni, tömör, sokszor humoros mondatokban ugratva egymást, s meditálva az emberi lét buktatóin. Időnként meglátogatja őket pöfögő kismotorján a színre gurulva a kikapós Marika, a polgármester titkárnője-barátnője, hogy szemrevételezze az egyébként értelmetlen közmunka hatékonyságát, s az érte kapott javadalmazás jogosságát. Bepillanthatunk aztán a falusi közrendőr mindennapjaiba, egy ugyancsak kietlen, szétesett, csikorgó házasságba, amelyben a kiszolgáltatott, nyomorult asszony elvágyódik onnan, ahol élnek, mert csak a hatóság emberének feleségét látják benne, s ki is közösítik, annak rendje és módja szerint. A háttérben gyilkosság is esik, pontosabban öngyilkosság, annak is a brutális változatából, mert hisz egy oszló emberi tetem bűzét hozza a tanyák felől hőseink felé a szél.

A Herner Ferike faterja. Fotók: Somfai Sándor

Borbiczki Ferenc, Lázár Balázs és Kaszás Gergő játsszák az akkurátus közmunkásokat. Borbiczki figurája (Herda Pityu) tűnődő, meditáló, Lázáré (Banda Lajos) darabosan szenvedélyes, Kaszásé (Krekács Béla) – különösen az előadás első jeleneteiben – elrajzolt, szétrajzolt, már-már bohózati. Kaszás Gergő egyszersmind aprólékosan kidolgozza az alakot, kifinomult gesztuskultúrával, s élénk mimikával állítja elénk a csipkelődő, vagány, önmagát és társait is kifigurázó férfi arcélét. Csúfondáros, önironikus alakot látunk, aki lecsap minden magas labdát, kihasznál minden lehetséges gesztikus és szövegpoént, s miközben bohóckodik, néha magába néz, elrémül vagy derül önmagán. A többi alak kevésbé kidolgozott, a morc, magának való rendőré (Molnár Csaba), a lestrapált feleségé (Búza Tímea) s a csacsogós titkárnőé, Marikáé (Juhász Réka), aki időről időre virgoncan bemotorozik a színre, hogy ellenőrizze a közmunkások tevékenységét, s elregélje legújabb hódításait. A férfiak persze rákattannak, de hiába, a polgármester babájával nem célszerű kikezdeni.

Az előadás, bár szinte végig mulatságos, csúszkál egyik végletből a másikba, a tragikomédiától a melodrámán át a bohózatig; Börcsök Enikő nagyjából a produkció közepe táján mintha valamelyest szabadon engedte volna a szereplőit: elvadult komédiázás, olykor harsány, s némiképp felturbózott „drámázás” kezdődik. Az apró teret ügyesen és funkcionálisan tagolva építette föl a díszletet tervező Tóth József: a kulisszák kopár utcát, rusztikus szobabelsőt, látszatidilli falusi hátteret mintáznak. A jelmezek közül kiemelkedik a csiricsáré öltözékekbe bújtatott titkárnő szerelése (Bozsik Ágnes munkája). S bár az előadás meglehetősen egyenetlen, időnként nyersen darabos, mégiscsak működik a maga módján, a maga koordináta-rendszerében: felvillantja Háy vérbő humorát, s valamennyit megőriz az „istendráma” tétova, bujkáló filozofikumából.

A két produkció közül a szkénébeli kínál igazi szellemi izgalmakat, még akkor is, ha ott látszólag statikus a játék. Ám Háy életismerete, humora, mélyről fakadó iróniája s jéghideg rezignációja mindkét előadásban ott csillámlik.

Hol? Szkéné Színház
Mi? Háy János: A lány, aki hozott lélekből dolgozott
Kik? Nézőművészeti Kft.

Szereplők: Mucsi Zoltán, Kovács Krisztián, Moldvai Kiss Andrea. Díszlet, jelmez: Ondraschek Péter. Dramaturg: Gyulai Eszter. A tervező asszisztense: Bessenyei Bettina. Fény: Mervel Miklós. Asszisztens: Fábián Ilona. Rendező: Szabó Máté. .

Hol? Pinceszínház
Mi? Háy János: A Herner Ferike faterja
Kik? Kaszás Gergő, Borbiczky Ferenc, Lázár Balázs, Jánosi Ferenc, Molnár Csaba, Búza Tímea, Gerő Soma / Tóth Viktor, Juhász Réka, Tallián Mariann.
Díszlet: Tóth József. Jelmez: Bozsik Ágnes. Zeneszerző: Némedi Árpád. Súgó: Fitos Réka. Ügyelő: Bali V. Gergő. Rendezőasszisztens: Zakar Ági. Rendező: Börcsök Enikő