Két nagyon markáns formanyelvű alkotó új bemutatóját láthattuk pár napon belül, október-november fordulóján, és mindkét előadásról elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag pontosan azt kaptuk, amit vártunk és amire számítottunk. Hogy ez jól van-e így vagy sem, azt valószínűleg mindenki egyéni nézői vérmérséklete szerint dönti majd el.

This article  is also available IN ENGLISH

„Ha én belenyúlok valamibe, azért az látszik” – mondja Frenák Pál társulata új bemutatója, a W_all próbáján készült riportban. És valóban: bár a produkciót sokáig úgy reklámozták, hogy a társulatvezető „átadja a helyet”, valamint „szabad kezet ad” táncosainak, ő maga pedig csak mentorként vesz részt az alkotófolyamatban, a kész produktum nem sokban különbözik egy klasszikus Frenák-előadástól.

W_all. Fotók: Jókúti György

Frenák Pálnak mostanra igazi kis rajongótábora alakult ki, ami a kortárs tánc kontextusában korántsem szokványos és elhanyagolható teljesítmény. Minden művész (író, zenész, koreográfus) esetében kérdéses, hogy vajon a rajongói mit várnak el inkább: azt, hogy kedvencük folyton újításokkal lepje meg őket, vagy hogy hozza a már jól bevált, megszokott és megszeretett paneljeit. Persze ez valószínűleg attól is függ, hogy az adott rajongótábor mire van inkább kondicionálva, hiszen vannak alkotók, akik folyamatosan új utakat keresnek, és a megújulást teszik legfőbb művészi ismérvükké, míg mások ragaszkodnak hosszú munkával kikísérletezett formanyelvükhöz. Hogy aztán ez utóbbinak lehet-e a kényelmesség vagy az alkotói stílus megkövülése az oka, esetleg csak arról van szó, hogy az illető művész azt csinálja, amihez a legjobban ért és ami a legjobban áll neki – nos, ez megint csak külön elemzés és vita tárgya lehetne minden alkotói életművel kapcsolatban.

A valaha nagyon is radikálisnak számító Frenák rajongói mindenesetre már jó ideje arra vannak kondicionálva, hogy ne érjék őket nagy meglepetések, és ez igaz a W_all-ra is: hiába van színpadon 11 nagyon különböző hátterű, származású és képességű előadó, és hiába sorolják fel a legkülönbözőbb inspirációs forrásokat az előadás ismertetőjében, ha a végeredmény vastagon nyakon van öntve a talán már túlságosan is jól ismert ízű Frenák-szósszal. Kezdve a külsőségekkel: csakúgy, mint a társulat elmúlt jó pár évében mindig, most is hatalmas térszervező elemek (ezúttal óriási, falként és matracként egyaránt használható „tatamik”) köré épül az előadás, és nem hiányozhatnak a már védjegynek tekinthető ruhadarabok: a tűsarkúk, a térdvédők, a keveset takaró fehérneműk és a zakók sem. Folytatva a mozgásnyelvvel: a tatamin ide-oda vetődő, egymás felett szinte átröpülő, akrobatikus táncosok és a vehemens fizikalitású, sokszor az erőszak határát súroló duók és triók szinte bármelyik Frenák-műből előléphettek volna. És elérve a forma mögötti tartalomig: a koncepció szerint az alkotó-előadók magukból fogalmazva mutatják fel „a másságként értelmezett sokszínűséget, a degenerációként értelmezett egyediséget”, valamint kérdőjelet tesznek „a művészet és a hétköznapiság határára”.

De vajon mennyiben tud újat mondani a másságról, vagy éppen a különcségről egy olyan társulat, amelynek alapító-vezetője egész karrierjét a más, a különös, az egyedi köré építette fel, és akitől nem áll távol, hogy extrém, de legalábbis különleges fizikalitású táncosokkal dolgozzon? Biztosan nem egy Frenák-előadás lesz az, ahol meglepődünk egy, A hattyúk tava zenéjére tűzpiros spicc-cipőben és dresszben lejtő férfitáncoson, egy sike vagy egy kerekesszékes előadón – ha egyáltalán meglepődnénk még ilyesmin manapság. Ha valakinél a „más” a „normális”, akkor az pontosan Frenák és társulata, és ebből az alaphelyzetből nagyon nehéz elérniük, hogy annyira kibillenjünk a komfortzónánkból, hogy valóban elgondolkodjunk a felvetni kívánt problematikán – bár az sem segít, hogy az előadás nem is nagyon tesz többet annál, mint hogy felvillantja ezeket a karaktereket.

Ám ahogy az előadás díszlete, a tatami-fal is megmutatja, előbb-utóbb minden falon átszűrődik egy kis napfény és reménysugár, ennek megfelelően azért a W_all-ban is akadnak „fénysugarak”, amelyekbe nézőként kapaszkodhatunk. Álmélkodhatunk például Maurer Milán elképesztően laza ízületein vagy gyönyörködhetünk abban, ahogy hihetetlenül artisztikusan úszik földön és levegőben; kényelmetlenül érezhetjük magunkat egy duett alatt, amelyben a tűsarkús lábát könnyűszerrel a fejéig dobáló Lőrincz Emma egyértelműen egy abuzált nőt jelenít meg, mégsem érezzük őt egy percig sem gyengének vagy elveszettnek; próbálhatjuk megfejteni Esterházy Fanni mániákus, robotikus szólóját, és meghatódhatunk, amikor a láb nélküli Kónya Tamás épp egy lábnyi magasságban fellógatva lebeg be a színre, hogy lassúzhasson Polgár Emíliával – majdnem úgy, mint egy ép ember. Ezek azok a jelenetek, amelyekben erőltetés és erőlködés nélkül átsejlik – ha nem is a másság, de az egyéniség. Kár, hogy paradox módon ezt a sok egyéni színt végül csak elnyeli egy bizonyos felsőbb ízlés.

Góbi Rita 2017-ben bemutatott, nemzetközi viszonylatban is nagy sikert aratott szólójáról, a Reptébenről elmondható, hogy egy évek alatt kifejlesztett, kikísérletezett, majd kikristályosított formanyelv letisztult mesterműve. Persze Góbi – már csak életkorából adódóan is – egészen máshol tart pályáján, mint Frenák Pál, így az ő esetében még egyáltalán nem kell formai megkövülésekről beszélni, de a Reptében mindenképpen egy fontos állomás volt az alkotói karrierben, ahonnan érdekes és érdemes megfigyelni, merre indul majd tovább.

Tátikák. Fotó: Birtalan Zsolt

Legújabb bemutatója, a Tátikák azt mutatja, hogy egyelőre még elidőz ezen az állomáson, hiszen az új darab számos kapcsolódási pontot mutat a Reptébennel, ami így megkerülhetetlen referenciaponttá is válik. A legfontosabb különbség, hogy Góbi ezúttal saját maga helyett másoknak, konkrétan hat táncosnőnek koreografált. Ez lehet akár utánpótlás-nevelő vagy társulatépítő gesztus is, különösen mivel az előadók mind nagyon fiatal, pályakezdő művészek. A Reptében madárszerű lénye után a koreográfus ismét a természetből inspirálódott, ezúttal virágokat téve meg „főszereplőnek”. Az alkotótársak is ugyanazok maradtak: Pavla Beranová fényterve ezúttal akkor válik jelentőssé, amikor a tátika-lányok színes árnyékot vetnek a háttérvászonra, ily módon egyszerre idézve különleges képzőművészeti alkotást és csodaszép virágos rétet. Szegő Dávid zenéje pedig ismételten inkább zajokból, zörejekből, furcsa és azonosíthatatlan hangokból összeálló, hangulatfestő háttérkulissza, mintsem zene. Mint ahogy a tánc sem tánc a klasszikus értelemben, de hát miért is lenne az: elvégre nem emberi lényeket látunk, nem érzelmek kifejeződését, hanem természeti lények ösztönös mozgását.

Góbi mozgásnyelve ehhez remekül passzol: repetitív, sokszor szinte már kényszeres mozgások (utóbbira jó példa a vissza-visszatérő nyelvnyújtogatás, ami természetesen itt teljesen más jelentőséggel bír, mint „emberi” kontextusban), szögletes formák, mikromozgások és a különböző testrészek izolációja jellemzik. Utóbbi sokszor kifejezetten erősíti a nem-emberi jelleget, hiszen bizonyos pózokban már nem is nagyon ismerjük fel az emberi testet. Ugyanakkor az, hogy minden testrész egyformán fontos és minden mozdulat (gyakran még a szemek mozgása is) aprólékosan megtervezett, megidézi a keleti táncformákat is.

Bár hatan vannak a színpadon, nem egymással táncolnak a hagyományos értelemben, de mégis van egyfajta szervező erő, ami összetartja az egészet – akárcsak a természetben. Inkább kánon ez, mint együtt-táncolás. És annak, aki alaposabban odafigyel a természet változásaira, bizonyára ismerős az a lassú és fokozatos kibontakozás, amelyen a tátika-lányok keresztülmennek, és amely aztán egyre vadabb, féktelenebb burjánzásnak adja át a helyét. Ez az, ahol a koreográfus elképzelése szerint megjelenik a kapcsolódási pont az emberi természettel is: hiszen a tátikákhoz hasonlóan mi, emberek is hol kinyílunk, hol bezáródunk, hol lekókadunk, hol tündöklünk. Jó lenne – teszem hozzá én – ha valamit abból az ösztönösségből és felszabadultságból is megőriznénk, amit eme virág-lányok hoztak a színpadra.

Az ifjú táncosnők néhány apróbb bizonytalanságtól eltekintve fegyelmezetten, tökélyre gyakoroltan közvetítették Góbi Rita óramű-pontosságú koreográfiáját, és bár Góbi utánozhatatlanul egyedi és karizmatikus előadó, kiderült az is, hogy nélküle is működőképes az általa létrehozott mozgásnyelv. Én azért picit mégis várom már azt a következő állomást.

Hol? Trafó
Mi? Frenák Pál Társulat: W_all
Kik? Előadók, alkotók és koreográfiák: Deák Zoltán (M Stúdió), Annibal dos Santos (POR), Esterházy Fanni, Polgár Emília (M Studió), Benjamin R. Jarrett (USA), Kónya Tamás, Lőrincz Emma, Eoin MacDonncha (IRL), Maurer Milán, Mázló Tímea. Koncepció és szcenika: Frenák Pál. Zene: Gryllus Ábris – Farkas Miklós. Fény: Marton János. Hang: Hajas Attila. Alpintechnika: Zoltai György, Lengyel László

Hol? Bethlen Téri Színház
Mi? Góbi Rita Társulat: Tátikák
Kik? Koreográfia: Góbi Rita. Szereplők: Frank Rebeka Anna (Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium tánctagozatos OKJ-s hallgatója), Jambrovics Viktória, Lévay Flóra, Sinthavong Zsófia, Szeles Ildikó, Sz. Takács Viktória. Zene: Szegő Dávid. Fény: Pavla Beranová (CZ). Jelmez: Marie Gourdain (FR). Koreográfus asszisztens: Sinthavong Zsófia.