Ez az előadás nem az állatokról szólt, hanem az emberről, arról, ahogy meg tudja látni a körülötte lévő világ szépségét, természetét. Az Animal City nem kíván semmiről sem üzenni, semmit sem akar bizonyítani, csak egyszerűen teret enged a játéknak.

Én mindig a szerkesztők miatt kerülök slamasztikába. Magamtól eszembe nem jutna, hogy kilenc óra munka után felüljek egy szalmabála tetejére, földimogyorót gyömöszöljek magam alá és minden hozzám közelítő emberre saját magamat is megrémítő hangon rákiabáljak, hogy „ku”. Szerencsére mindez kevéssé ejtett zavarba, azt az élményemet ugyanis, mikor a Placcc Fesztiválon tetőtől-talpig nyúljelmezben egy vadidegen pasival kellett tandembicikliznem a körúton, ez a mostani akcióm sem múlja felül.

Fotók: Bartha Máté

Nem kerülhetem el, hogy magamról is beszéljek, illetve az általam kiötölt és megformált szerepről, hiszen a Trafó Animal City előadásának a nézők a szereplői, sok minden a néző képzeletére, belső narrációjára van bízva. Kritikusként azt hiszem, kötelességem volt részt venni a játékban. Bár mondhattam volna azt is, hogy ti játsszatok csak, én pedig megnézem a produkciót kívülről, de félek, hogy akkor épp az előadás lényegét szalasztottam volna el. Az érzéseket, indulatokat és a magamban kitalált történetet, amit mind a szerepjáték hozott elő.

Az est úgy kezdődött, hogy a Trafó előterében természetfilmet néztünk. Antilopok vagy valamely hasonszőrű patások legelésztek egy tisztáson, a tigris pedig alaposan nyakon harapta egyiküket. Aztán egy majom – emberi mozdulatokra kísértetiesen hasonló technikával – kihúzott egy gyökeret a sárból, a vízhez vitte és megmosta. Mindeközben Szabó Veronika – amolyan musicalszínpadokra illő csábos tigris jelmezben – a bárpult tetején kuporgott, majd a bejátszás végeztével igyekezett elmagyarázni, hogy mibe is csöppentünk. Ez itt az Animal City klub, ahol a szürke hétköznapokat feledve meg kell magunkban keresni az állatot. De nem úgy, mint József Attila, akinek szívében néha elidőz a tigris meg a szelíd őz. Vagy-vagy. Fel kellett tenni a kezét annak, aki majom, tigris, farkas vagy épp őz szeretne lenni. Egy dolgot már az elején eldöntöttem, én senki torkát nem harapom el, legyek csak a szelíd őz.

Csakhogy a terembe lépve sehol sem találtam őz-kellékeket, leginkább valós állatokra hasonlító meselényeknek néztem a kihelyezett maszkokat macskafélék, lovak, majmok, farkasok, madarak és dinoszauruszok fura vonásaival. Hosszan járkáltam le-fel a „Milyen állat a színikritikus?” kérdését forgatva a fejemben. Végül nem a józan ész, hanem a tetszés vezetett egy fekete tollas, türkizzöld csőrű madármaszkhoz, és ez hosszú távon is jó ötletnek bizonyult. Befészkeltem magam egy magaslati szalmabála tetejére, ahonnan tökéletesen beláttam az egész terepet.

A Trafó kopottas fekete színpada kellemes szépia színben úszott, a plafonról jókora faágak lógtak, a padlót széttépett papír borította, mindenütt szalmabálák, a lakberendezésben manapság oly divatos állatprémek, kelim jellegű rongyszőnyegek, faágak, fatörzsek. A maszkot öltött nézők szelfizgettek, a négy alkotó: Daoud Dániel, Kliment János, Somló Dávid és a minket az előtérben fogadó Szabó Veronika azonban állatjelmezben rótta a teret betartva a szabályt, amihez a nézők is mindinkább igazodtak, hogy állatok vagyunk. Nem beszélünk, csak az ösztöneinkre hallgatunk, tűrünk, túlélünk, kíváncsiskodunk, pihenünk, félünk, vadászunk.

A rítusba való belemerítkezés kissé unalmas procedúra volt. Az egész estet egy narrátor vezeti, ő mondja meg, mit tegyenek a tagok az Animal City klubban. Először a földön szanaszét heverő papírdarabokat tépkedve kell kérdésekre válaszolni, amikre én többnyire nem tudtam a választ. Melyik a kedvenc állatod? Melyik állattól félsz a legjobban? Melyik állatot hívnád segítségül, ha bajba kerülnél? Aztán meg kellett keresni a mienkére hasonlító maszkot viselőt a teremben, majd egy olyan párt kellett választani, aki nem hasonlít hozzád. Az egész ceremónia csak arra volt jó, hogy a nézők bejárják a teret, megszokják, hogy szabadon mozoghatnak. Ekkor eldönthette az ember, hogy részt vesz-e ebben az őrültségben, vagy elüldögél a sarokban. De a legtöbben játszani jöttek. Mindenkinek kényelmesen el kellett helyezkedni és a játék elején a maszk mellett talált övtáskából elővenni egy tükröt. Itt még vontatottabb rész következett, legalábbis azoknak, akik olyan ügyetlenek, mint én, és fogalmuk sincs, hogy kell a tükröt úgy irányítani, hogy a falra fényfoltot vessen és a fényfolt parancsra mozogjon is. Láthatóan voltak, akiknek ez sikerült, és a kis zsebtükrök fényei mint megannyi szentjánosbogár játszottak a színház fekete falán. Én meg csak úgy csináltam, mintha.

Az előadás ott kezdett érdekes lenni, mikor a tükröt magunk felé kellett fordítani és elgondolkodni azon, ki néz vissza ránk. Milyen a szeme, szomorú, vagy vidám? Milyen hangot ad ki? Mitől fél? Ezekből a kérdésekből született meg a karakterem. A bús kukumadár, akit én teremtettem és én formáltam meg az előadásban. Mivel ez egy csöndes belső játék, mások állatainak történetét nem ismerhetem, de lássuk, mit írna a Wikipédia a kukuról.

Az ember, akarom mondani a kuku egyszer csak azt vette észre, hogy a színpadon mindenki önfeledten belecsúszott az állati létbe. A döcögősen induló szeánsz egyszer csak kiteljesedett, szinte mindenki játszani kezdett. Sokakat az a felszólítás oldott föl, hogy helyezkedjenek el, amilyen kényelmesen csak tudnak, majd, hogy közeledik az éjszaka, építsenek biztonságos vackot maguknak. Én hamar elfészkelődtem a köderdő feletti ormon, és azt láttam, hogy odalent mindenki valóságos bunkert épít a szalmabálákból. Más nemes egyszerűséggel az övtáskáját kötötte a szemére, mint egy éjszakai alvómaszkot, megint mások ágak alá bújtak. A tereptárgyak feletti osztozkodás is állati jól sikerült. Volt, aki vad morgások vagy majomsivalkodás közepette rabolta el a vacoképítéshez szükséges eszközöket. Csoportok alakultak, és egy-két perc alatt mindenki dzsungelbiztosan bevackolódott. Ha volt is, akit a kényelem megteremtése nem ösztönzött cselekvésre, a következő feladat őket is megmozgatta: élelmet kellett találni és az övtáskából elővett földimogyorót megvédeni. Én ráültem, gondoltam, mi mást tehet egy kukumadár. Más a fal réseibe dugdosta, többek bebújtak az emelvények alá, a vadállatok pedig portyázni kezdtek. A majmok csentek, a tigrisek megverekedtek az élelemért. Volt, aki a falrésből hosszú bottal piszkálta ki a mogyorót. Zsongott a terem, és a kukufészekhez is felmásztak néhányan. Kaptak is rendesen, aki túl közel jött, az megismerhette az állati énem, azt sipítottam „ku” – ennyit a szelíd őzről –, valódi düh fogott el, bár azt most is elhatároztam, hogy rabolni nem fogok. Egyesek hagyták, hogy kifosszák őket, mások maguk szórták a mogyorót a kutyák elé, vagy testvériesen megosztoztak, közösen őrizték a raktárkészletet. Többen elkezdtek ritmusosan dobolni a faágakon, jó ebédhez szólt a tamtam.

De semmi nem volt olyan hangos mulatság, mint mikor leszállt az éj. A sötétben az is rákezdett a rikoltozásra, aki eddig nem is mert.  Varázslatos volt az éjszakai dzsungel hangja, kutyák, macskák, szamarak, egész farkasfalkák, elbődülések és motoszkáló kopogás. Végül egy hatalmas csattanás és mennydörgés, a villám kék fénye világította be egy pillanatra a termet és mindenki elhallgatott, lehetett hallani az esőkopogást és szinte érezni az ázott bundák büdös szagát. Gondoltam is magamban, épp itt kell a villámok közt a hegytetőn fészkelnem. Megtámasztottam a karom erősen a bálán, a hátamat tartottam a viharos szélnek és szinte éreztem, hogy lassan átszivárog a páncélszerű fekete kukutollon a jéghideg esővíz.

De mindig van új nap Animal Cityben is. Az előadás szép, meghitt lezárása, hogy a négy alkotó meghajol, majd lassan a terem közepére hordja a faágakat, sokan csatlakoznak hozzájuk, a tűz köré helyezik a bálákat. Mindenki két lábra áll, és a lángok köré kuporodik, a tábortűz pattogását a földimogyorók héjának roppanása egészíti ki, az immár újra emberek csöndben eszegetnek, és a tűzbe dobálják a héjat.

Ez az előadás nem az állatokról szólt, hanem az emberről, arról, ahogy meg tudja látni a körülötte lévő világ szépségét, természetét. Az Animal City nem kíván semmiről sem üzenni, semmit sem akar bizonyítani, csak egyszerűen teret enged a játéknak. De a kukumadárnak nemcsak a csőre, hanem a szíve is zöld. Én hadd citáljam ide a WWF legújabb Élő Bolygó jelentését, miszerint az elmúlt 40 évben 60 százalékkal zsugorodott a gerinces fajok populációja, tehát kevesebb, mint fele annyi állat él ma a Földön, mint az 1970-es években. Az Animal City klub pár évtized múlva egy szörnyű, disztópikus gyakorlat lesz, amiben az emberiség már csak saját csökött ösztöneiben és lelkes játékában találkozhat állatokkal?

Hol? Trafó
Mi? Animal City
Kik? Alkotók, előadók: Daoud Dániel, Kliment János, Somló Dávid, Szabó Veronika
Díszlet, látvány: Rácz Lőrinc; Fény: Dézsi Kata; Külön köszönet: Bélaműhely.
Producer: SÍN Kulturális Központ. Produkciós asszisztens: BALOGH Zsuzsanna. Koproduckiós partner: Trafó Kortárs Művészetek Háza. Együttműködő partner: MASZK Egyesület