Előbbi nagykanállal kimeri a púpozott adagot, folyamatos katarzist akar az első perctől az utolsóig, hamar telítődünk is vele, utóbbi apránként, mosolyszünetekkel porcióz (…). De hogy mit is jelent az igazi kockázat a cirkuszművészetben, azt a fentieknél jóval eszköztelenebb és közvetlenebb előadó illusztrálta ősszel a Corvin sétányon, illetve a Kálvin és az Eiffel téren.

Jó pörkölt és jó pörkölt között is van különbség. Ki ezzel dobja fel, ki azzal: ki több erős paprikával fojtja belénk a szuszt, ki valami csalafinta fűszerrel csal örömkönnyeket a szemünkbe, olyasmivel, amit bár már kóstoltunk, ebben a keverékben és koncentrációban mégis meglep. De míg a csípős, hosszan érlelt zaftot inkább leöblítenénk, a másikat még teli hassal is tovább ízlelgetnénk.

Backbone. Fotó: Carnival Cinema

Valahogy így viszonyul egymáshoz a két ősszel látott újcirkuszi produkció, a magyar intézményes úttörő, a Recirquel Edinburghban ünnepelt My landje (Müpa), valamint az ausztrál Gravity & Other Myths elnevezésű társulat Backbone-ja (Trafó). Mondhatnánk, hogy a kettő más műfaj, de ez csak részben igaz, és semmin nem is változtat, hiszen az eszköztár azonos: magas szintű akrobatika, sőt a körítés is hasonló: földnek látszó valamilyen morzsalék, csupán a tálalás és a töltet nem ugyanolyan. Előbbinél a táncos mozgásnyelv hozza a búsongó lírát fellélegzés és feloldozás nélkül, utóbbinál a fejlett és árnyalt humorérzék segít, hogy a(z ez alkalommal) túlpörgetett színpadi gépezet ne „esztétizálja szét” a mozgáskultúrát. Előbbi nagykanállal kimeri a púpozott adagot, folyamatos katarzist akar az első perctől az utolsóig, hamar telítődünk is vele, utóbbi apránként, mosolyszünetekkel porcióz, és csak a fáradtság miatti aggodalom mondatja a közönséggel, hogy vajon a színpadon meddig bírják még, mert a nézőtéren bírnánk a végtelenségig.

A fiatal, adelaide-i társulat második produkciója nem kevésbé lenyűgöző, mint a Budapesten két évvel ezelőtt bemutatott első. Azóta annyi változás történt, hogy már nemcsak a testeket vetik be, hanem mindent, amit csak lehet, értsd: kicsit túlvilágítják az egészet, ami a Trafónál nagyobb térben talán nem is tűnne fel ennyire (vagyis ez is egy show, persze, de gond nélkül adaptálható, és ez a minőségről árulkodik). Bonyolult, tükröztetett fények festik a félhomályos színpadot végig, de még ebben is játékosság érződik. Ugyanakkor ezt nem nagyon van ideje alaposan kielemezni a szemlélőnek, mivel mindig – és rendszerint több ponton – történik valami.

A kezdőkép olyan, mint egy építőkészlet: a „kellékek” – emberek, kövek, vödrök, rudak, kesztyűk stb. – rendezetten hevernek a páston. És mögöttük egy páncélos lovag… Majd elkezdődik az építkezés, de mielőtt a „munkások” dologhoz látnának, felöltöznek, az anyagokat és eszközöket a helyükre készítik, egy kőtömb pedig egy néző kezébe kerül, aki még mit sem sejt arról, hogy az egyik, talán a leglíraibb jelenet fókuszpontja lesz. Három- és négyszintes embertornyok emelkednek, billegnek, sorok és párosok alakulnak talajon és levegőben, ruganyos magányosok pattognak, szállnak és hajladoznak a fénypászmák között – ez eddig tulajdonképpen a szokásos.

Csakhogy a következő jelenetsor, miután az egész színpadot bánatos brácsaszóra felöntik földdel (vagyis valami olyasmivel, de az egyszerűség kedvéért nevezzük földnek), egy vödörben fejenállásból indul, aztán mindenki fejére vödör kerül, és a csapat így, vakon áll össze újabb embertoronnyá. Vicces és kockázatos egyben, és ez innentől még egyértelműbben alapakkorddá válik. Játékos versengés alakul ki, amelyben (mint két évvel ezelőtt) az élőben keverő zenész is részt vesz, sűrűsödnek az apró huncutságok, látványosan nehezednek az eddig sem egyszerű, csak lazán előadott számok, miközben időről időre a páncél is szerephez jut, de nem puszta gegként, mulattatóan praktikus funkciója is van. Ugyanakkor a közönség bármennyire önfeledten nevet is egy-egy ilyen közbevetésen, a sorok között olvassa a nagybetűs mondanivalót: mindig (minden képben) van egy magányos figura, aki továbblendíti a többieket (vö. élő flipper), vagy akit a többiek, ha kell, akár a fejénél fogva is megtartanak; akit felsegítenek a csúcsra, vagy aki lent marad, és tart; aki hamar kiesik, vagy aki utolsónak marad – de mindig összeáll az egész, és valahol itt a lényeg. Gyönyörű, ahogy a nézőre bízott kőnek is tétje lesz: eredeti tulajdonosa rajta tartja ám a szemét, hiába próbálja meg a környezete ebben megakadályozni, hiába tekergetik-csavargatják a társai a lehető leglehetetlenebb testhelyzetekbe. Ahogy az is bámulatos, talán az este legbámulatosabb pillanata, amikor az egyik lányt öt rúdon a magasba emelik, majd négyet kihúznak alóla. A lélegzetelállító mutatványok, a fizikai teljesítőképesség határtalansága és egyebek mellett az előadás legfontosabb tanulsága mégis leginkább az, hogy a feszes dramaturgia nem azon múlik, mennyire sikerül összerakni egy előadásból egy történetet, hanem a pontos arányérzéken.

Ezzel szemben a My land mintha mindenáron el szeretne mondani valamit, szinte kisimítja a címbe kódolt metaforát, minden percben jelentést sugároz. Vállalt célkitűzés ez, ahogy azt a rendezést, a koreográfiát és a látványt jegyző Vági Bence a Bachtrack internetes portálnak adott interjúban el is mondja: „A tánc absztrakt nyelvezete fantasztikus eszköz a történetmesélésre. A cirkusznak megvannak a maga korlátai, hiszen amikor az ember élete veszélyben van, koncentrálnia kell a mutatványra. Amikor viszont táncol, sokkal szabadabb. Ha összekapcsoljuk a mozgás szabadságát és a cirkuszra jellemző emberfeletti képességeket, abból új előadó-művészeti forma születik, a »cirque danse«.” Ez egyben azt is jelenti, hogy a produkciót egyszerre a tánc és a cirkuszművészet felől érdemes figyelni.

My Land. Fotó: Hrotkó Bálint

Csakhogy ez a fajta sulykolt jelentésesség mindkét műfajban kissé terhes – az alkotói szabadság a néző fantáziáját szűk határok közé szorítja, még akkor is, ha minden képből több jelentés olvasható ki. A téma és az állásfoglalás határozott: a produkció, amelyet „ember és anyaföld örök érvényű összetartozása” ihletett, „az emberiség legősibb mítoszainak visszhangján szólal meg” – így a leírás. (Hasonló ez a kiindulópont ahhoz, amire a 2017-es FINA Világbajnokság záróünnepségének csodaszarvasos koreográfiája épült; arról nem is beszélve, hogy Vági Bence mintha abból a csapatból – a televíziós kommentátor szavával élve – a „kézenállóbajnokokat” tartotta volna meg.) A rendező-koreográfus halmozza a – talányosnak szánt, de egyszerűen megfejthető – szimbólumokat (az ember küzdelme a létért, a boldogulásért; a betemetett, de a mélyből bármikor előásható, és akkor fényesen világító, utat mutató gyökerek; a háttérben hol fenyegetően, hol segítőként megjelenő csuklyás alakok), ugyanakkor szépen tartja őket csokorban, röviden: tömény lírát kínál.

My Land. Fotó: Pályi Zsófia

A produkciónak sok erénye van: a következrofizmus, és még sorolhatnánk. De míg az ausztrál produkciónál jóleső várakozással teli feszültség bizsergeti a nézőt, a My landet nézve – valószínűleg a lassított tempóból adódóan is – a félelem dominál, hogy nehogy elroppanjon valamelyik ifjú artista gerince; azt a jelenetet/számot a magam részéről konkrétan végigrettegtem, amikor az egyik fiú hátrafelé kétrét hajtotta magát, majd a lengőbordája és a medencéje között így kialakult platón a lány kézen állt. A hét ukrán vendégművész – akik a sejtelmes atmoszféra ellenére inkább élsportolóknak tűnnek – bámulatos hajlékonysággal és fegyelemmel viszi végig a koreográfiát, de ez a szigorú feladat-végrehajtás, ha tartalmilag az ember esendőségét nem is, formailag a cirkusz barátságos esetlegességét mintha kiszorítaná a színpadról – leszámítva a saját belső dinamikával rendelkező nagyszerű labdazsonglőr-párbajt és a kompozícióba enyhén szervetlenül illeszkedő létraszámot, amelyekre talán éppen azért, mert az előadóknak nem kell beleszakadni, szívesebben emlékezem. Mindemellett olyasfajta produkció ez, amely messziről, akár képernyőn legalább olyan mutatós, ha nem mutatósabb, mint közelről, élőben: annyi benne a hatáselem (hangulatzene, fényösvények, tükröztetés stb.), hogy akárhányszor megnézhetjük, valamelyik úgyis mindig működni fog.

Pelat. Fotó: Angels Melange

De hogy mit is jelent az igazi kockázat a cirkuszművészetben, azt a fentieknél jóval eszköztelenebb és közvetlenebb előadó illusztrálta ősszel a Corvin sétányon, illetve a Kálvin és az Eiffel téren. A katalán földművesnek álcázott Joan Català vállán egy petrencés rudat egyensúlyozva sétált be a helyszínen összeverődött alkalmi nézők közé, és miután a súlyos fadarabbal leírt néhány kört a fejük fölött – utólag visszagondolva ez volt a reflexpróba –, elkezdett válogatni a férfiak közül. Nem feltétlenül a legizmosabbakat, hanem… csak ő tudja, pontosan mik voltak a szempontjai, de a lényeg az, hogy olyanokat, akikre nemcsak a szórakoztatásban számíthatott, hanem akikre rá merte bízni a testi épségét.

Mert a Pelatnak a kültéri cirkuszi produkciók legtöbbjétől eltérően nagyobb a tétje, mint hogy összetörik néhány pohár vagy nézőként vizes lesz a nadrágunk, váratlan, esetleg kényelmetlen helyzetbe kényszerülünk: Joan Català a végén bizony felmászik a függőlegesbe állított póznára, miközben azt kötelekkel négy idegen, kíváncsi járókelő vagy lelkes amatőr biztosítja, akikkel nem beszél egy nyelvet, de akiket gesztusokkal mégis tökéletesen instruál. Kunszt is van, de az előadó pszichológiai érzéke és érzékenysége, játékintelligenciája még annál is megragadóbb: nem kinevet és kinevettet, hanem azt akarja, hogy mindenki együtt izguljon és nevessen; nem használja a közönséget, hanem tényleges felelősséget ró rá; nem elismerést vár, hanem cinkos részvételt, közös élményt. Nem az emberfelettit, hanem az emberit mutatja meg. Egyedül, helyesebben újonnan szerzett társakkal, bonyolult színpadtechnika, reflektorfény, művészi allűrök és a többi nélkül. Az előadást 2013 óta játssza, és miután öt év alatt szemmel láthatóan komolyabb baja nem történt, tulajdonképpen élő bizonyítéka annak, hogy a kevesebb néha több.

Hol? Trafó
Mi? Gravity & Other Myths: Backbone
Kik? Akrobaták: Martin Schreiber, Lachlan Binns, Jascha Boyce, Jacob Randell, Lewie West, Lewis Rankin, Joanne Curry, Mieke Lizotte, Lachlan Harper, Jackson Manson
Zenészek: Elliot Zoerner, Alexey Kochetkov. Rendező: Darcy Grant. Díszlet- és fénytervező: Geoff Cobham.

Hol? Müpa, Fesztivál Színház
Mi? Recirquel: My Land
Kik? Artisták: Rodion Drahun, Roman Khafizov, Sergii Materinskyi, Yevheniia Obolonina, Andrii Pysiura, Mykola Pysiura, Andrii Spatar. Zene: Szirtes Edina Mókus, Terjék Gábor. Jelmez: Kasza Emese. Fény: Lenzsér Attila, Pető József. Hang: Terjék Gábor. A koreográfus munkatársa: Maday Tímea Kinga. A rendező munkatársa: Schlecht Aliz. Rendező: koreográfus, látvány: Vági Bence.

Hol? köztér (a CAFe Budapest és a Trafó szervezésében)
Mi? Joan Català: Pelat
Kik? Alkotó, rendező és előadó: Joan Català. Művészeti tanácsadó és külső szem: Roser Tutusaus, Melina Pereyra, Jordi Casanovas, David Climent Pablo Molinero (Los corderos)