Szellemes, szórakoztató, enyhén borzongató rémmese Szvetlana Alekszijevics fehérorosz-ukrán származású Nobel-díjas írónő dokumentumregény-ciklusának színpadi adaptációja az Örkény Színházban. Az utópia hangjai sorozatba tartozó művek nem éppen könnyed témái abszurd horrorhumoreszkekké stilizálódnak Bagossy László és Kovács D. Dániel hallgatóikkal közös rendezésében.

Alekszijevics a tényfeltáró újságírás eszközeivel elhallgatott, megoszthatatlannak tűnő traumákat jár körbe Nők a tűzvonalban, Fiúk cinkkoporsóban, Elhordott múltjaink (eredeti címén: Время секонд хэнд, angol fordításban: Second-hand Time, ennek magyarul is működő asszociációit lopja vissza az előadás címe) és Csernobili ima című műveiben. A korabeli híradásokat személyes visszaemlékezésekkel ütköztetve, a túlélők és tanúk vallomásait összefűzve megragadhatóvá válik a szubjektív történelemérzékelés mindazon ambivalenciája és sokszínűsége, amit a nemzeti és nemzetközi narratívák végül a befogadhatóság, a logika, az egységesítés vagy más, adott esetben ideológiai célok kedvéért sorra kilúgoznak. A befogadhatatlanság és az érthetetlenség kortársi élményét rekonstruálva Alekszijevics egyszerre mutatja fel és töri meg ezeket a traumatikus minőségeket. De vallomásfolyamait olvasva a történetek megrendítő személyes igazságának és igaziságának ellenpontjaként mégiscsak kialakul a benyomás, hogy mindez abszurd. Bármennyire is valóságosak az egyes mozaikok, az összkép – éppen a borzalmak, tragédiák sorolásának töménysége miatt – gyakorlatilag ismét érthetetlen és befogadhatatlan. Csakhogy amíg Alekszijevicsnél ennek „túlzása” az egyént lehengerlő történelem abszurditását jelzi, a Secondhand alkotói helyenként magukat a történeteket és szereplőiket rajzolják abszurdra. (Ami a vallomásos alapanyagot tekintve késélen táncol: más dolog érezni egy empatikus figyelemmel kiérdemelt tanúvallomás ellentmondásosságát, a történet abszurditását, az elbeszélő sérült személyiségét vagy emberi gyengéit, és más dolog ezeket eljátszani.)

Bagossy Levente díszletével a Secondhand rögtön az első képben egymásba csúsztatja a szocialista blokk felbomlása előtti és utáni időt: a színpadra sűrűn záporozó ruhák között megveszve rohangáló emberek egyszerre a hiánygazdaság örökké harcra kényszerített nincstelenjei és a rendszerváltás után elszaporodó ruhaüzletek, secondhand boltok fanatikusai. Az egyik egy kicsit a másik is, a hiányzó banán nemcsak ízénél, tápértékénél, de „státuszánál” fogva is a vágy tárgya, míg az ingyenes, az olcsó, vagy épp a drága, de elérhető iránti megszállottságban is felfedezhetőek a nélkülözés évtizedes kényszersémái. A rádióban játszott „színes-szagos” műsor lihegő riporterei és magas sarkúban tipegő helyszíni tudósítói (Zsigmond Emőke emlékezetes karikatúrája) őrületes tempójukban csak a tanúként hívott főszereplőket: a megszólított túlélőket felejtik el meghallgatni. Ugyanígy nem marad idő a személyes élmények megosztására, a tapasztalatok átadására, az elbeszélés általi önértelmezésre a szimbolikusan megkaparintott mikrofon előtt: a kígyózó sorban és a semmiből jött versenyhelyzetben nemigen jut szóhoz senki. Pillanatnyi, jól elkapott típusskicceket kapunk, igazi kabaréhangulattal.

Fotó: Horváth Judit

Ezekből az átfogó képekből, színesen kavargó töredékekből etűdök sora emelkedik ki, a többszólamú monológok egybefonódását és „elhordott múltjainkat” szimbolizáló használtruha-hegy dinamikusan pulzál: a felszínre vetett retró pulcsik, nadrágok, kendők és nem kevésbé retró emlékek és szereplők a következő pillanatban visszasüppednek a jeltelenségbe, továbbsodródnak. Ez a mellérendelő, szilánkos dramaturgia az Alekszijevics gyűjtötte monológok polifóniájának formai leképezésén túl az előadás pedagógiai programjának alapja is. Jelenetei a színlap közlése szerint megmutatkozási és tapasztalatszerzési lehetőséget teremtenek a Színművészeti Egyetem harmadéves rendezőszakos hallgatói számára, miközben a létrejött egészet az osztályt vezető rendezők jegyzik. Az írónő gyűjtési technikájához képest ez a módszer éppen ellentétes irányból közelít az anyaghoz: az egyes etűdök felépítése, kibontása, formába öntése a „megírás”, „megalkotás” mozzanatával egészíti ki a történeteket, ahogy a színészi játék a vallomások egyes szám első személyét távolítja el az eredeti beszélőtől. Az összefűzött monológok látszólag kínálkoznak a színpadi átírásra, de a szóbeliség jegyeit őrző történetek dokumentumjellegének érzékeltetése, illetve a hallgatás-meghallgatás Alekszijevics-féle türelmének visszaadása legalább ennyire meg is nehezíti a vállalkozást.

A jelenetek rendezői megközelítése erősen eltér egymástól, ennek eklektikája mégis inkább üdítő, mintsem zavaró: az egészen elrajzolt vagy stilizált képeket egy-egy pszichológiai realizmussal előadott, kellékezésében, koreográfiájában mégis stilizált vagy finoman az abszurd felé húzott etűd váltja. Epres Attila neurotikus apafigurái két lábon járó poszttraumatikus szindrómák, ennek megfelelően minden reális mintaképük ellenére inkább nevetségesek, mintsem félelmetesek vagy szánandók. A porcelán WC-csészékből formált katonai hangszerek (afféle tubák) és a WC-deszka képkeretes sírkövek a politikai szatírák stílusában véleményezik a háborúk húszéves fiúkat mészárszékre vezénylő kitüntetéses hóhérjait. A peresztrojka kórusban eldalolt definíciója játékos kikacsintás a nézőtér felé, egyszerre tudatosítva, hogy a valaha jelentős fogalmak lassanként ismerős-ismeretlen idegen szavakká halványulnak, és kifigurázva a rendezői kényszert az elmagyarázásukra. A Csernobilban levadászott állatokat sirató férfi Znamenák István játékában melodramatikus-ironikus ellenpontja az emberi szenvedések felfoghatatlanságának, de humanista reflexió is a felettesek parancsára feladatot teljesítők mindenkori erőszakkészségére, az élőlények tárgyiasításának bevett módszerére. Utóbbit izgalmasan csavarja ki vizuálisan a tárgyak életre keltése: a ruhák animálásával megelevenített állatok. A Jancsi és Juliska-történetbe ágyazott mágikus realista jelenet a Mohácsi testvérek mesevilágba oltott társadalmi látleleteit idézi. Megkapó szépséges-abszurd képi világa és ráérős humora az asztalból rögtönzött szánon suhanó délceg, prémsapkás utasokkal, a szélgéppel szemben egy helyben vágtázó, ásványvízverejtékben úszó emberparipákkal, Patkós Márton meghalni képtelen és Jéger Zsombor ügyeskedő-helyezkedő lókarakterével. De a kiindulópontul használt téma és történet ezen a ponton mintha csupán ürügyül szolgálna a virtuóz rendezői gesztusokhoz. Szervesebb a humora a Pogány Judit hithű kommunistájának háta mögött pusztulásnak induló, ruhahalom-talapzatra emelt hősi szoborcsoport etűdnek: ásítozó, kényelmetlen pózukon enyhítve szétmászó szoboralakjai úgy válnak fokról-fokról emberré, ahogy hitek, bálványok, illúziók foszlanak semmivé az új világban, hogy ne maradjon helyükön más, mint az értük tűrt, eltűnésükkel végképp értelmetlenné vált szenvedés. A párhuzamos vágás filmes technikáját idézve látjuk a moszkvai metrórobbantás előtti pillanatokat az összezsúfolódott utasokkal, az áldozatok utolsó és a túlélők utólagos gondolataival, a férfival, aki a zsúfolt kocsi kényszerközelségében is túlságosan, nyomasztóan közel áll a lányhoz, hogy aztán rázuhanó testével védje meg őt a becsapódó szilánkoktól. A kimerevített képen egymásra vetülnek az idősíkok, a monológok. A rendező a megszólalások között felhangzó kórus mozdulatlanságával, a tragédiát megelőző pillanat mesterséges örökkévalóságával, sérülékenységével teremti meg a robbanásban tetőző feszültséget.

Gábor Sára dramaturgi munkája nyomán az előadás elején és végén bejátszott, a darabról kissé didaktikus hangvételével is leváló hangfelvétel kivételével egynemű, gördülékeny, pergő, egymásba fonódó, már-már párbeszédes színpadi szöveget hallunk megakadások és jelentős minőségváltások nélkül. Ennek, ahogy a történetek fantáziadús, lendületes akciókká, zenei és szcenikai kompozíciókká bontásának is az az ára, hogy a töredékességgel, sokféleséggel, „megformálatlansággal” fémjelzett elbeszélésmozaikok dokumentumjellege elhalványul, személyességük fikcióssá alakul: megírt, eljátszott színpadi szövegekként hatnak. A megszólalók sokféleségét, egyediségét csupán a végtelen ruhahalomból választott különböző jelmezkombinációk sokszínűsége tükrözi szimbolikusan. De ahogy az újraértelmezett ruhák válnak egy kor utált-nosztalgikus lenyomataiból retró hangulatú, sikkes divatárukká, úgy alakul a „homo sovieticus” a bennünk élő, öntudatlanul továbbcipelt tanult sémák összességének metaforikus alakjából kinevethető, szánható, biztonsággal eltávolított kulturális termékké.

Mi? Secondhand – Szvetlana Alekszijevics írásai alapján
Hol? Örkény Színház
Kik? Bíró Kriszta, Csákányi Eszter, Csuja Imre, Dóra Béla, Epres Attila, Ficza István, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Koller Krisztián e. h., Kovács Máté e. h., Máthé Zsolt, Murányi Márta m. v., Novkov Máté, Patkós Márton, Polgár Csaba, Pogány Judit, Szathmáry Judit m. v., Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Znamenák István, Zsigmond Emőke / Fordítók: Iván Ildikó, Pálfalvi Lajos, Enyedy György, M. Nagy Miklós és Földeák Iván / Dramaturg: Gábor Sára / Díszlet: Bagossy Levente / Jelmez: Ignjatovic Kristina / Zene: Kákonyi Árpád / Rendező: Bagossy László és Kovács D. Dániel, valamint Antal Bálint, Benkő Claudia, Dyssou Bona, Sándor Dániel Máté, Vilmos Noémi, Walters Lili, az SZFE harmadéves színházrendező osztályának hallgatói