Előfordul időnként, hogy egy könyv nem akarja magát olvastatni. Maga a tárgy ilyenkor egyre könnyebbé válik, s kiforog, szinte kiugrik az ember kezéből. Többször átéltem. De azt az érzést nem ismertem eddig, hogy a megkezdett kötet pár oldal után egyre súlyosabb lesz, de nem letevődni akar, hanem mindkét szárnya szinte belenő az ember tenyerébe. Bérczes László, a szakadozott vallomásokból felépülő könyv szövegének gondozója nem először tesz tanúbizonyságot arról, milyen fontos annak a nézőpontnak, annak a szögnek a megválasztása, ahonnét nézi a beszélgetőtársat. 

Sose felülről, sose alulról, s hogy a szemköztiség se zavarja a másikat, oldalról figyeli leginkább, s egyszerűen csak megsegíti a másik mondandóját. S közben egy fele néznek, mintha sétálnának.

Megrendítő követni egy olyan ember útját és szellemi fejlődését, aki – s vagyunk így ezzel jó páran – úgy tud csak magára találni, hogy évek múltán lényegében „visszatanulja” saját kultúráját. Reménykeltő, hogy van valaki, aki évtizedek múltán képes megkeresni azt az örökséget, ami járt volna neki annak idején. Mert anélkül kellett felnőnie. A könyv végére összeáll a kép a vallomástevő számára is, és nagyfiának már pontosan meg tudja fogalmazni: „[…] a hiányérzeteimből táplálkozom. És ezt a hiányt nem tudja betömködni a pénz, a siker, a népszerűség. Nekem annak az élménye már nem maradt meg, hogy beleszülessek a kétkezi nyomorba, és arról panaszkodjak neked. Dávidkám, úgy kellett belenőnöm a te gyerekkorodba, hogy már a nincstelenek szomorúsága és panasza sem lehetett az enyém […]. Én az eltörölt múlttal sehová nem tartoztam, semmit se hoztam, mert nem találtam semmit.”

A beszélgetőkönyv címe egy főiskolai történetből jött: valamikor, ahogy az másokkal is megesett már a Vas utcában, sokat kínlódtak egy gyakorlattal. A feladattal való küzdelem mindenkit kimerített, de ő még mindig erőltette a munkát, s akkor szólt rá egy máshoz szokott osztálytársnő: „Hagyd már abba!… Könnyű neked, Szarvas Józsi! – Miért? – Mert nehéz gyerekkorod volt.”

Nos, az, hogy „nehéz”, nem is eléggé pontos kifejezés. Bántalmazott gyermek- és ifjúkor volt ez. A támasznélküliség, a testi-lelki tanácstalanság aztán tántorgó útkeresésbe váltott át. Felemelő olvasni, miként kezd valaki egyszer csak jelen lenni a saját életében. Az énekelni szerető kölyök nézi a táncdalfesztivált, s mind többet fantáziál. Vágyakozik. Ahogy a képesítés nélküli tanítónő panaszolja: „A gyerek notórius képzelgő.”

Ennél is fontosabb tán, hogy minden érzékszervével veszi és rögzíti is saját élete történéseit. Az alulmaradás újratervezést kikényszerítő, felvilágosító pánikját egy bokszpárbajban éli meg. Máskor meg rájön, hogy nemcsak énekelni tud, de akár versszerű szöveget is képes rögtönözni. Botcsinálta hentestanulóként azért mégiscsak egy bika letaglózása lesz a zárófeladata. Aki elolvassa a könyvet, megtudja, miként végződik ez a sci-fibe oltott horrorepizód. Jelzem, látvány szempontjából is elképesztő az akció. Jönnek aztán egyéb nyomorúságok. De van már mit kívánni is: „Azt mondják, akik már voltak emeletes házban, hogy az nagyon jó. Minden van benne. Víz, villany, vécé, még tájtapéta is, amitől a nagyszoba nem tűnik olyan kicsinek, mert szinte bent vagy az erdőben. Ha meg a vázában lévő műanyag virágra kölnit önt valaki, attól olyan illat lesz a szobában, mintha a virágágyásra nyílna a hetedik emelet.”

Elhiszem én, s miért ne hinném, amikor Szarvas József azt mondja, hogy benne az emlékezet „feltétel nélkül békés, derűs és megbocsátó”. De az olvasó keze azért ökölbe szorul nem egyszer, s a harag könnyeit sem mindig lehet visszatartani. (S közben nem lehet nem tudni, hogy ez a kétségbeejtő életminőség most is van, épp arra, a Hortobágy vidékén, vagy északabbra attól. Csak nincs még itt a „nyelv”, aki a tenni akaróknak szólni tudni róla. Késik a szégyen, de eljön az, számunkra is.)

Bekerül a debreceni színházba, de kottát nem tud olvasni. Beiratkozik hát a zeneiskolába, s elmondja ezt nagy büszkén az öltözőben. S akkor a tenor/1 szólamvezetője felhorkan: „Mi a fasznak? Csak nem képzeled, hogy lesz belőled valaki?” De. Képzeli. Viszi, hajtja előre valami progresszív fatalizmus, az az erő, amit még a műfaj nélküli tehetséggel megáldottak is ismernek, hogy ne ismernének azok, akik az élmények megosztására születtek. Márpedig Szarvas József arra született.

„Tájnyelv nélküli magyar színész vagyok” – mondja magáról, hisz már régen levetkőzte a hajdúsági diftongusokat. De Debrecen színháza már nem kérte őt vissza. Főiskola után maradt a Vígszínházban, ahol barátok között volt sokáig. Kaszás Attila és Rudolf Péter értette őt, és ő is értette őket. Aztán jött a törés, a máig fel nem dolgozott élmény: ő volt Ádám a Szikora János által rendezett látványos, ám ezer gonddal küzdő Tragédiában az új Nemzeti Színház premierjén, s szenvedett. Ő is, a nézők is, a társak is. Azóta egyre többször kérdezi, s pályáját látva nem is ok nélkül kérdi: „Istenem, mi szándékod van velem?”

Nem parasztként, nem munkásként, nem is értelmiségiként, „magával szövetséges érzelmiségiként” határozza meg magát, így hatvanévesen. Jó lenne már otthon lennie valahol. S ha nagy ára van is az otthonkeresésnek, úgy tűnik, sikerült „hazatérnie” valahová. Oda, ahol először ő volt a vendég, de aztán őhozzá jöttek vendégek, az ország minden pontjáról. Viszákon, az Őrség egy zsákfalujában felépítette az azóta már legendássá lett Pajtaszínházat, amit Kaszás Attiláról nevezett el. Galériát szervezett, amit Tenk László képei alapoztak meg. S Tündérkert néven ismeretes az az őshonos gyümölcsfákat életben tartó és szaporító csodakert, amit Kovács Gyula tudománya és ötven helybeli család ereje és hite segített meggyökereztetni, s életben tartani. „Ma már tudom: a hiányérzet megfogalmazása is lehet teremtő erő” – mondja.

Találkozik valamivel, egy problémával, egy hiánnyal, egy fájdalommal, bárminemű értékkel, s megosztja ezt az élményét. Saád József és Nagy Mária, s velük a Hortobágyra kitelepítettek utódainak köre hiába házalt és házal az 1950. június 23. éjszakáján kezdődött, s majd három évig tartó szégyenteljes kitelepítési akció történetével. Senki sem figyel rájuk a szólni tudók közül. Ma sem. Pedig van hozzá dokumentum, film is, írás is, jellegzetesen olyan anyagok, melyek jó rendezővel s kollektív anyagformálással lennének életre kelthetőek, de a kortárs színháziak elnéznek fölöttük. A Pajtaszínházban, Viszákon, Szarvas József segítségével viszont előadás is született, konferencia is szerveződött az őrségi családok hortobágyi kálváriájáról. Mert nem lehetett nem tudatni a világgal, hogy abból a 9000 emberből, akiket az alföldi juhhodályokba tereltek, 446 főt vittek el csak Vas megyéből 1952. május 29-én.

A könyvet ötven könnyű oldal zárja adatokkal, fotókkal, s egy dialógussal, ahol Bérczes László kérdez rá pár még fontosnak érzett életszakaszra.

Szarvas József – Bérczes László: Könnyű neked, Szarvas Józsi…
Tények és Tanúk, Budapest: Magvető, 2018, 350 oldal, 3199 Ft