Hegymegi Máté rendezése olyan, mintha lenne Büchnernek egy Woyzeck című drámája, amelybe a rendező erőteljes gesztusként beillesztene egy, a vásári kikiáltó szájába adott szövegmontázst, hogy így tartsa távol tőlünk az előadást. Miközben ennek épp az ellenkezője igaz: Büchnernek nem maradt fenn Woyzeck című darabja, viszont a Kikiáltó (vagy Bolond, akinek viszont minden egyes sorát ő jegyzi) magával ragadja olvasóját. Szemben az előadással.
Többhangú kritika Antal Klaudia és Dézsi Fruzsina kommentárjával

Georg Büchner legnagyobb hatású drámája ugyanis egy, az olvashatatlanság határán lévő kéziratból ismert, amelyben három szövegváltozat szerepel egymás után, és ember legyen a talpán, aki ebből egységes művet tud kihámozni. A szöveg tényleges roncsoltsága mellett ezt expresszív hangvétele is megnehezíti. Olyan emberek persze akadtak, akik újra meg újra kísérletet tettek az összeolvasásra. Ezért is létezik ma egy Woyzeck című darab, amelyről vélhetően soha nem derül ki, mi a viszonya a szerző által az 1800-as évek első harmadában megírt művel.

Hegymegi Máté Thurzó Gábor 1967-es fordítására engedte rá az őt alkotóként jellemző erőteljesen jelelő fizikalitást, és rántotta össze az egybeszerkesztések után is zabolátlan szöveget. Mindezt „megbolondította” Peer Krisztián vers- és dalszövegeivel és Daniel Schmolling szintén Peer által írt vallomásával. Schmolling volt az egyik elkövetője annak a két korabeli gyilkosságnak, amelyek Büchner számára muníciót szolgáltattak a Woyzeck megírásához. Hegymegi rendezésében a zabola azonban ezekkel együtt is, sőt ezek miatt talán még inkább zabola marad. A rendező jól érezhetően gondolt valamit a darabról (ami persze minden jó rendezőnél alap), kérdés, hogy ez a gondolata hozzáad a szöveghez, vagy inkább elvesz belőle. Az a tisztességes, ha már itt elmondom, nem tudom a választ.

Antal Klaudia: Véleményem szerint Hegymegi Máté igenis kemény kézzel fogja azt a bizonyos gyeplőt: átgondolt és jól felépített egységet alkot a Woyzeck-változatok összeolvasásából. A jelenetek dramaturgiai sorrendje olyan rendezői koncepciót sejtet, mely szerint nem a féltékenységből elkövetett gyilkosság adja az előadás központi magját – hiszen a gyilkosság elveszti katartikus jelentőségét, mikor az első jelenetben groteszk módon kerül ábrázolásra –, hanem a megnyomorított kisember segélykiáltása; annak a fiatalembernek a kiútkeresése, akin a társadalom embertelen kísérletet folytat. Az a társadalom, melyet a színpadon az idősebb generáció tagjai, a Doktor és a Kapitány képviselnek. Határozott darabértelmezés olvasható ki az említett szövegváltozatok elemeinek variálásából is: a központi téma aláhúzásaként értelmezhető a Kikiáltó szerepeltetése (I. változat), és az, hogy a kés nem a bosszú tárgyaként (II.) vagy egy saját akaratból megvásárolt gyilkos eszközként (III.), hanem egy újra és újra feltűnő fegyverként jelenik meg, mely Damoklész kardjaként lebeg a szereplők felett. Ebből a szempontból válik indokolttá számomra a Schmolling-vallomás betoldása is, mely a gyilkosságot elkerülhetetlen cselekvésként írja le. Marie csábítása pedig a harmadik változat forgatókönyve szerint zajlik: a lány olyan kétes nőszeméllyé válik, amilyennek a társadalom gondolja.

Dézsi Fruzsina: Különös, hogy bár Garai Judit gondosan elvégezte a rárótt, kevésbé hálás szövegmunkát, az előadás egésze végeredményben jól álcázott dramaturgiai megalkuvás, méghozzá a „mindent a szemnek” jegyében. Egészen úgy tetszik ugyanis, mintha Hegymegi Máté színházi eszköztárának összes apró kellékét mozgósítani igyekezett volna – tegyük hozzá: sikerrel, hiszen valóban ritkán látni ennyire egységes, egyszerre nyers és lírai képekkel operáló rendezést. Ám éppen a szándékról nem tudunk meg semmit: vagyis arról, hogy a hazai Woyzeck-kultusz miért bővült egy újabb bemutatóval éppen most, éppen így. A pszichologizálás csupán látszólagos, a filozófiai érzékenység jórészt a látványvilágra és a testre redukálódik, ám ez az esztétizált valóság inkább mechanikus, semmint érzék- vagy értelemközpontú. Ez a fajta dermedt ridegség pedig nemhogy lehetetlenné teszi, de szinte megköveteli a passzív nézői hozzáállást, ami ismételten megkérdőjelezi az esetleges progresszív törekvéseket.

Major Erik. Fotók: Mészáros Csaba

Az ismert történet végtelenül egyszerű: a folyamatos vegzálásnak és semmibevételnek kitett, megcsalt kisember végül megöli gyermeke anyját. Az előadás első pillanatában a színpad alól előbukkanó Kikiáltó mutatványként, egyfajta freak show-ként lengeti be a majomból lett katona, az emberállat történetét. Mindaz tehát, ami ezután következik, zárójelbe kerül, színház lesz a színházban, pontosabban színház a színházon túl. Egy mozgó, világvégi panoptikum, amelyben a címszereplő cél és értelem nélkül rohangál.

Ezt a világvégi, világon túli hangulatot elsősorban a feketeségben szürkéllő, halványan és időlegesen megvilágított játéktér (fénytervező: Payer Ferenc) és Fekete Anna díszletei keltik. Egy kötélből font, földből kiemelt fa áll középen néhány jól ismert és elhasznált hétköznapi eszköz között, amelyeket a szereplők mozgatnak körbe-körbe, csikorgatva és nyekergetve a fa körül. Mintha egy réges-régen lelakott Paradicsomot látnánk színtelen alakokkal, egy üres, megdermedt, színek nélküli világot (jelmeztervező: Kálmán Eszter), amelyet sem természeti, sem természetfeletti erő nem képes megmozdítani.

A. K.: A látvány domináns elemeit számomra a groteszk módon forgásra képtelen körszínpad és a mélyfekete tó jelentik. A jelenetváltásokat látszólag a körszínpad forgása, valójában a színészek díszletmozgatása eredményezi, ami párhuzamot mutat Woyzeck küzdelmeivel a valóság és a látszat megkülönböztetésével. A másik központi elem a víz, pontosabban annak hiánya: Hegymegi Máté mintha folytatná a korábbi, ugyancsak a Szkénében bemutatott Kohlhaas rendezésében megkezdett gondolatát a hatalom, a társadalom és az egyén hármasáról. A Kohlhaas látványvilágát a víz uralta: a Nagy Zsolt által alakított Kohlhaas az igazság harcosaként fel akarja gyújtani az egész világot, lázadását azonban a környezete – a víz – elmossa. A Woyzeckben a víz már nincs fizikailag jelen, csupán fekete lyukak képében jelenik meg: a víz, mely kioltja az emberben a tüzet, a harci erőt, megfeketedett a bűnöktől; fojtogatóan száraz, láthatóan – a középen felakasztott kiszáradt fából ítélve – minden élőlényt megmérgez. Nem meglepő tehát, hogy ez a tó válik a gyilkosság helyszínévé is.

D. F.: Fekete Anna tökéletesen megfestette a vidéket, amelyet magára hagyott az Isten: a színpadkép centrumában álló axis mundi már önmagában is olyan erőteljes, árnyalt és rendkívül asszociatív szimbólum, amelybe tíz körömmel kapaszkodhat – és kapaszkodik is – a rendezés. Ezen persze nincs miért csodálkoznunk, hiszen az egész univerzumot magában rejtő világfa szinte minden ősi mitológia alappillére, így a jól eltalált képzettársítás kiaknázhatatlan lehetőségáradattal kínálja az alkotókat. Emellett pedig nem utolsósorban biztosítja az értelmezési keretet is: a kötelekből font gyökerek a semmibe meredeznek, nincs talaj, amely táplálhatná őket – az összeköttetés föld és ég között örökre elveszett. Ekképpen a színészek a halál biztos ígérete körül forgolódnak, pontosabban a díszletelemek mozgatásával ők maguk teremtik meg a forgószínpad illúzióját, miközben az utolsó percig irányítják tekintetünket. Nincs szabad akarat.

A panoptikum tagjai (Marie kivételével) egy tömbből faragott alakok, a kifejezetten jó színészi játékok azonban élő bábokká teszik őket. A Kapitány Terhes Sándor, aki egy félelmeit és ürességét hangerővel és fölényeskedéssel uralni igyekvő viaszbábot formáz, amiben kiváló partnere Csoma Judit dermesztően racionális Orvosa. A folyamatosan fortyogó és üresben zakatoló Woyzeck kettejük embertelen, jéghideg moráljába szalad bele újra meg újra. Mindenkinek igaza van, de ezen a világ(vége)kiállításon ez nem számít. Nagypál Gábor is kitűnően beszéli ezt az élőhalott nyelvet, Tamburmajorként a legvitálisabb babát kelti éltre és élettelenségre.

A legnehezebb feladatot Tóth Zsófia (Marie) kapja, akinek harmadéves színműs hallgatóként nem pusztán ezt a nyelvet kell jól beszélnie, de a szerepe ezen belül több nyelvjárást is ráró: szinte jelenetről jelenetre más és más arcát mutatja meg ennek a megmutatkozni képtelen gyereklánynak. Ezek közül kifejezetten erőteljes, amikor Mária Magdolna újszövetségi történetét mondja el fohászként, ahogy a Major Erikkel (Woyzeck) közös játékokban is pontosan rátalál egy kapcsolódni akaró, ám nem tudó lány eleven viaszbábjára. Más jeleneteknél – és főként a Nagypál Gáborral közös csábító-elcsábuló játék során – azonban élő és plasztikus báb helyett gyakran pusztán maszatos fényképeket kapunk tőle egy sokrétű és kiismerhetetlen lélekről. Mindehhez ne felejtsük el hozzávenni, hogy harmadévesként talán még vizsgaelőadáson sem állt nézők előtt színpadon.

D. F.: Tóth Zsófia alakításának legnagyobb erénye, hogy nincs benne semmiféle közönségesség: megkapóan szép nő képét vetíti elénk, akiben éppen annyi a gyermekség, mint az érett szexualitás, így nyílt erotika helyett váratlanul finom gesztusokkal dolgozik. Erkölcsi eltévelyedése valójában nem is romlottságból fakad, hanem mert tisztán látja: teste az egyetlen eszköz, amivel lázadni tud sorsa ellen. Más esetben talán a giccsel kacérkodó megoldás lett volna Marie karakterére ráolvasni a Szűz Máriához kapcsolódó asszociációkat, ám az előadás gesztusrendszere kiválóan legitimálja mind a biblikus, mind a mitologikus jegyeket, Tóth Zsófia pedig gond nélkül beilleszti figuráját ebbe a motivikus hálóba.

Horkay Barnabás egy, már az eredeti szövegben is eldönthetetlen figurát alakít. Andrese egy mozgásos vitalitása mellett is szinte teljesen élettelen és már-már imbecil baba, aki barátjaként vagy éppen önmaga lecsendesültebb énjeként próbálja nyugtatni Woyzecket. A panoptikum őre, Kikiáltója és Bolondja majdnem ott áll, ahol mi, nézők. Bánki Gergely finoman játszik a helyzet kívánta hatáskeltő műviség és a játékos kikacsintás között. Eldönthetetlen, hogy mit tud, és mit érez, ahogy mi magunk sem tudjuk eldönteni, mit tudunk és érzünk. Noha ezért nem is tudhatunk vele menni, de a lényeget mégis tőle, vele együtt tudjuk.

A. K.: Bánki Gergely Kikiáltóként kettős szerepben tűnik fel: egyrészt ő a mindenkori színházcsináló, aki cirkuszi porondmesterként rángatja ide-oda idomított lényeit; aki folyamatos kísérleteket hajt végre embertársain. Az összes szereplőnek megvan a saját élettere, melyet egy-egy díszletelem jelöl: ablakkeret, kád, várótermi székek, üvegbura, – leszámítva Woyzecket és a Kikiáltót. Egyikőjük sem rendelkezik egy konkrétan meghatározott hellyel az ábrázolt világban, teljes kiszolgáltatottságban léteznek. S kit nem véd meg még semmilyen fal? A nézőt. Hegymegi Máté el kívánja törölni azt a bizonyos negyedik falat, a Kikiáltó a közönséghez címezi beszédét, ahogy Tóth Zsófia is teljes nézőtéri fényben, közvetlenül osztja meg velünk Schmolling vallomását. Az ábrázolt világ a mi világunk, mi is része vagyunk egy kísérletnek. Másrészt a Kikiáltó a mindenkori Woyzeckként is értelmezhetővé válik: Woyzeck az egyetlen a szereplők közül, aki hallja beszédét, a Kikiáltó súgja meg neki, hová rejtse a kést, s a végső képben is ő az, aki helyet cserél a gyilkosságot elkövető férfival. Az utolsó jelenetben a Kikiáltó némán jobbra s balra tekint, mintha keresné a soron következő Woyzecket.

Woyzeck az egyetlen eleven testlélek az előadásban. Major Erik folyamatos érzelmi és tónusos izzásban tartja ezt az egyszerűsége mellett is gondolkodni igyekvő alakot, aki egyre jobban felfeszül a róla szóló, számára feldolgozhatatlan kiállításra. A szintén harmadéves színészhallgató jól oldja meg ezt a kitett, ám „klasszikusabb” színészi eszközökkel is teljesíthető feladatot. Nem feltétlenül hibája, meglehet, inkább erénye, hogy néhány nappal a bemutató után ő az egyetlen, akire nem emlékszünk jól az előadásból. Major Erik ebben az előadásban ugyanis mintha minket vinne be Woyzeckként ebbe a panoptikumba. Nem őt látjuk, hanem belőle nézünk szét. És itt kezdődnek a problémák. Ugyanis vele sem tudunk menni.

Amikor szemben az élete javát ledarált figurákkal Woyzeck itt huszonévesként jelenik meg, és huszonévesként szembesül a körülötte lévő világ élettelen értelmetlenségével, amely összeegyeztethetetlen a benne lévő lenni akarással, az előadás óhatatlanul is generációs jelenséggé válik. Ami nagyon is életszerű: a felnőttek világába éppen belépni készülő fiatalokat talán valóban ez a látvány fogadja. Csakhogy a szöveg több ponton is leveti magáról a fiatalságot, elsősorban ott, ahol Woyzeck pontosan érti saját kisember voltát. Nem véletlen, hogy ezek a szövegrészek teljesen valószerűtlenül hangzanak Major Erik szájából. Legyünk fiatalok vagy idősebbek, senki nem tud elképzelni egy olyan huszonévest, aki belátná a jelentéktelenségét, legyen bármennyire is melankolikus alkat. Ráadásul Major Erik Woyzeckje nem is az.

A. K.: A fiatalok gúzsba kötve jelennek meg, Marie kötélből font fűzőt visel, Andres és Woyzeck hátán kötél feszül. Marie és Andres beletörődtek helyzetükbe, Marie azonosul a társadalom által rárótt képpel, Andres pedig pálinkával múlatja az időt. Nyugodtak, mert elfogadták sorsukat. Woyzeck azonban nem, megpróbál ebből az őrült világból kiutat keresni, még ha – Kohlhaashoz hasonlóan – nem is a megfelelő módszert választja. Az előadás végén azonban a kötél fogságából egyedül Woyzeck szabadul – ez azért jelentéssel bír.

D. F.: Számomra éppen Major Erik jelenléte volt a legmeghatározóbb. Ilyen szelídséggel Woyzecket játszani aligha tudott volna más: szófogadó, tiszta és galamblelkű alakot formáz, méghozzá megkapóan egyszerű eszközökkel. A szerénység ellenére – vagy éppen ennek okán – mégis az ő expresszív energiáival töltődik fel az előadás. A két fiatal színész árnyalt játékában az egyetlen fájó pont, hogy önhibájukon kívül nem tudták beteljesíteni a rendezői szándékot: hiába látunk egy végérvényesen magára hagyott generációt, az ebből fakadó társadalmi feszültség már nem képes a felszínre törni. Így pedig kevéssé válik jelentőssé a szereposztással egyébiránt igencsak határozottan kijelölt értelmezési út: a gondolatiság tapintható, a reflexió azonban elmarad.

Nem lehet olyan pontot találni az előadásban, ahol érzelmileg és intellektuálisan, vagyis zsigerileg kapcsolódni lehet a színpadi történésekhez. A Kikiáltó eltávolító megjelenései és a panoptikumjelleg ezt éppen úgy nem engedi meg, mint az előadás jó értelemben karcos, helyenként megejtő, máshol brutális poézise. A gyilkosság jeleneténél többször is fájdalmasan összerándul a nők alhasa, és a képsor a férfiak számára is kényelmetlen kérdéseket tehet fel saját szexualitásukkal kapcsolatban, vagy éppen általában a szexusról és az életről.

Hegymegi Máté rendezése érzékeny pontokon karcol meg minket, de hosszabb távú károsodást nem okoz, és így felépülést sem nyújt. Az előadás nem enged minket fájdalmasan elmerülni egy tönkremenetel-történetben, és felemelkedni onnan. A rendező nem akarja megfejteni a darabot, helyette egy nagy ívű, érzékletes feladványt szerkeszt a világunkról. Az előadás által felvetett, vagy éppen az arra vonatkozó kérdések izgalmas intellektuális kalandot kínálnak: miért ölte meg Woyzeck a lányt, megtörtént-e mindez, mi közöm van Woyzeckhez, és mi a panoptikum figuráihoz, egyáltalán mit láttunk? Ezek megválaszolásához azonban hiányzik belőle az az elemi erő, amely a rendező Kohlhaasában és Peer Gyntjében egyaránt benne volt. Azoknál nem lehetett kitérni a kérdések elől, most viszont igen. És ha engedik, mi ki is térünk.

D. F.: A legnagyobb kérdés talán éppen az, hogy vajon hova is jut el az előadás? A túlságosan általános válaszokon túl – mint például a totális kiüresedés, a társadalmi szerkezet végletes megbomlása, az önmagunktól való elidegenedés – ugyanis radikális újraértelmezést nem kapunk. A tartalmat maga alá temeti a forma, így hiába az olajozottan működő színpadi gépezet, amely által pontos, kimódolt ritmusban recseg-ropog a világ, elmarad a reveláció, a helyére pedig befészkeli magát a lemeztelenített, szikár látomás vitathatatlan szépsége.

Török Ákos az előadást szeptember 22-én, Antal Klaudia és Dézsi Fruzsina pedig szeptember 23-án látta.

Mi? Georg Büchner: Woyzeck
Hol? Szkéné Színház
Kik? Major Erik, Tóth Zsófia, Bánki Gergely, Terhes Sándor, Csoma Judit, Nagypál Gábor, Horkay Barnabás / Fordítás: Thurzó Gábor, Halasi Zoltán, Ruttkay Zsófia / Dalszöveg, vendégszöveg: Peer Krisztián / Dramaturg: Garai Judit / Díszlet: Fekete Anna / Jelmez: Kálmán Eszter / Zene: Kákonyi Árpád / Rendező: Hegymegi Máté