Ördög Tamás rendezőtől láttunk már jobbat, és biztosra veszem, hogy fogunk is még. Ez az előadás most más miatt fontos: jelzi, hogy Móricznak helye van a kortárs színházban. És persze azért is fontos, mert Kulka János visszatért.

Kanos nevelőapukát alakítva Terhes Sándor röfögve, négykézláb közelít a hét-nyolc éves kislányt játszó, teljesen meztelen Simkó Katalin felé. A Dollár Papa Gyermekeitől megszokott díszlettelen térben nincs semmi, ami elválaszthatná őket és megállíthatná a gusztustalan abúzust. Az apukát az sem tántorítja el, hogy a kislány – a gyermeki kötelességtudat és félelem sajátos egyvelegével – azt ismételgeti: most lett felmosva, nem szabad a padlóra lépni. Feszült jelenet, legalábbis annak kéne lennie, azonban a közönség mégis inkább a színpad végébe sandít, az egyetlen realisztikusabban berendezett sarokba. Itt ül hallgatagon a színházba visszatért Kulka János, én pedig valami kificamodott kötelességtudat miatt azt érzem, hogy mindenki rá lesz kíváncsi, kritikusként tehát róla kell írnom.

Fotók: Véner Orsolya

Ezt a várakozást nem annyira a konkrét rendezés hozza létre – Kulka majdhogynem teljes némasága belesimul a koncepcióba, talán csak az általa játszott figura hallgatására irányuló kérdés kap többletfigyelmet az előadásban. Sokkal inkább a népszerű színész visszatérését beharangozó sajtó a ludas ebben (elég csak megnézni az eddig megjelent kritikák címét), esetleg a meg nem szólaló színészek és karakterek kuriózumértéke a dramatikus színházban. (Van azért még példa a színháztörténetben néma főszereplőre, ilyen például Strindberg Az erősebbcímű darabja.) Érdekes kérdés, hogy a premiertől távolabbi előadásokon vajon továbbra is ilyen sok figyelem irányul-e majd Kulkára, illetve hogy mennyire hoz az ő személye új közönséget a Trafóba, de egyelőre maradjunk a jelennél.

Kulka lényegében Móricz Zsigmondot alakítja, aki a közönséggel együtt érdeklődve figyeli a félholtan talált Csöre/Árvácska (Simkó) elbeszélésből kibomló történetet. Az ő alakját ihlető Litkei Erzsébettel/Csibével Móricznak köztudottan bonyolult kapcsolata volt, ami nem csak mint irodalomtörténeti bulvár lehet érdekes, hanem szorosan összefügg az író művészetével is. Naplója, novellái és persze ebből a korszakából származó főműve, az Árvácskabevett értelmezéseihez vitathatatlanul hozzátartozik e viszony, például a csibemotívum és hangsor, valamint „cs” betű gyakori, hangsúlyos előfordulása révén (erről lásd Szilágyi Zsófia elemzéseit).

Az idős író egyszerre volt nevelőapja és szeretője a lánynak, akitől egyben új ihletet és hiteles leírást remélt a proletár és paraszti világról. Csibe (gyakran valótlan) történetei költészetté formálódtak kettőjük munkájában – ebből az előadás inkább a lány érdemeit emeli ki, hiszen Simkó karaktere már fejezetekre szabdalva, regényként diktálja az életét. Mindenesetre kapcsolatuk az előadásban az író-múzsa, megmentő-áldozat motívumokon alapszik, hogy azután a valóságban meglehetősen komplex viszony a kihasználás gesztusa felé tolódjon néhány, a nézőknek címzett halovány kérdőjel kíséretében (ez azonban csak megállapítás, nem negatívum, hiszen nem várom el Móricz hiteles életrajzát az előadásban).

Kulka némasága nemcsak az írói-móriczi, érzelmileg is bevonódó megfigyelést jelöli. „Valódisága” révén belesimul az előadás posztdramatikus rétegébe, mint amilyen például az élő kutya színpadra hozása vagy a gyerekszínészek és a meztelenség reflektált szerepeltetése. Az üressége miatt nyers tér (amelyet talán erőltetett belemagyarázás nélkül lehet a vidék kietlenségének vagy akár a képzelet fehér lapjának is értelmezni) pedig a brutalitás szokatlanul közvetlen ábrázolásának, szinte megismétlésének ad helyet. Fontos a „szinte”, mert itt siklik félre az előadás. Míg a Dollár Papától megszokott közvetlen dialógusok hitelesek egy ilyen térben, mert tényleg úgy történnek meg, ahogy akár megtörténhetnének a valóságban, addig az ezúttal akcióval zsúfolt jelenetek nem működnek, hiszen Árvácska kínzása itt és most nem történik meg. A színpadon a megszokottnál imitáltabb, kevésbé stilizált brutalitást látunk, a színészek, ha nem is ártanak egymásnak, de a „valósághoz” hasonlóan leteperik, lefogják, hurcolják egymást. Ez azonban egy pillanatig sem hat valódi erővel, érezni ugyanis a színészeken, hogy csak játszanak. Puszta reprezentációként azonban (pont azért, mert megpróbál valódiként működni, ahelyett, hogy a képzeletet hozná működésbe) ötlettelennek és hosszadalmasnak hat. Egyébként Árvácska szenvedése már a regényben sem a brutalitás miatt volt jelentős (ahogy a Passió sem egyenlő kizárólag Jézus fizikai kínzásával), hanem nyelvezete és elbeszélői perspektívája miatt.

Ezt leszámítva jól működik az előadás dramaturgiája, ügyesen és célirányosan tömörítik az alkotók a cselekményt, jó gondolat volt az abúzusra helyezni a hangsúlyt. Egyedül az egyik keretként szolgáló elem (a lány szerint nem ér semmit az élete) hat egy kicsit sutának, még ha össze is függ a központi motívummal, a szeretethiánnyal. Sokkal komolyabb gondot éreztem a szöveggel. A Dollár Papa előadásaiban bravúrosan mainak és frissnek hatnak a régi drámák, most azonban Móricz regényének némely szófordulata vagy jelzője zavaróan kiugrik a dialógusokból.

Ezt leszámítva a színészek hozzák kiváló formájukat. Simkó Katalin remekel a fiatal Árvácska szerepében, habár nem válik gyerekké, inkább csak eljátssza a gyerek felszabadult nevetését, félelmét, gesztusait életkorhoz nem köthető kisugárzással. Az előadás jelenében egyszerű asszonyként ábrázolja a múzsát, akinek megvan a maga tartása és határozottsága az egész életen át tartó megalázottság ellenére is – szép folytatása a gyakran feleselő és megkínzott lánynak.

Terhes Sándor és különösen Török-Illyés Orsolya játszottak a legemlékezetesebben a mellékszereplők közül, Kulka arcjátéka a szerepnek megfelelően mozgalmas, öröm újra látni jól ismert mimikáját. Egy-egy apró sutaság akasztja meg a cselekményt, például amikor Terhes Sándor hosszan eltűnik a színpadról, hogy meggyújtson egy darab szenet, miközben a jól felépített feszültség közben elpárolog a színpadon.

Ördög Tamás rendezőtől láttunk már jobbat és biztosra veszem, hogy fogunk is még. Ez az előadás most más miatt fontos: jelzi, hogy Móricznak helye van a kortárs színházban. És persze azért is fontos, mert Kulka János visszatért a színpadra. És ha rászánjuk az időt, még egy sor kérdésen átrághatjuk magunkat az előadás kapcsán: hogy milyen a színész és az egészség viszonya a mai magyar színházban, mit jelent a sztárság a kommersz és az alternatívabb játszóhelyeken, elgondolkodhatunk a szöveg szerepről az előadásokban. Rengeteg kibeszéletlen témát adhat már egy szál Árvácska is.

Hol? Trafó
Mi? Móricz Zsigmond regénye alapján írta: Bíró Bence és a társulat
Kik? Szereplők: Georgita Máté Dezső, Kulka János, Messaoudi Emina, Ördög Tamás, Simkó Katalin, Stork Natasa, Terhes Sándor, Török-Illyés Orsolya, Varga Lana. Továbbá: Jegesi Virág/Varga Luca és Engárd Emil/Lévai-Rázsó Rafael Florián.
Jelmez: Je Suis Belle – Dévényi Dalma és Kiss Tibor. Dramaturg: Bíró Bence. Rendezőasszisztens: Herpai Rita. Rendező: Ördög Tamás. Külön köszönet: Dargay Marcell