Némi hiányérzettel a hozzászólók megkapták, amire vágytak. A beszélgetésbe az alkotók is beleszőtték a gondolataikat. Az is kiderül, hogy Magyarországon azért egy kicsit mást jelentenek a dolgok, mint nyugaton.

Hozzászólók: Varga Brigitta, a Trafó programszervezője, Bálint Orsolya, Herczog Noémi és Varga Anikó kritikusok és az alkotók: Vakulya Zoltán (Együtt egyedül), Cuhorka Emese (Pandóra szelencéje; Deeper) és Kelemen Kristóf (Megfigyelők). Moderátor: Török Ákos.

Török Ákos: Hogyan lehetett bekerülni erre a fesztiválra?

Varga Brigitta: Az első két évben erőteljes volt az igény, hogy ez a fesztivál az Y generáció munkáit mutassa be, de folyamatosan éreztük, hogy új utakat kellene találnunk: tavaly több eladásról is kiderült, hogy mi magunk sem tudjuk műfajilag besorolni. A mostani fesztivál irányvonala is ebből alakult ki: olyan produkciókat kerestünk, amikben keverednek a műfajok és az előadók: sem nem tisztán színház, sem nem tánc vagy zene, stb. Alapvetően idén azok közül az alkotók közül válogattunk, akik rendszeresen fellépnek a Trafóban, de olyan nemzetközi produkciók is bekerültek, mint Vakulya Zoltán és Chen Wei Lee Együtt egyedül vagy Miet Warlop Munkánk gyümölcse előadásai.

Török Ákos: Pályázni kellett?

Varga Brigitta: Nem. Szemben a korábbival, most alapvetően saját produkciók közül válogattunk. Talán Réti Anna volt az egyetlen kivétel.

Török Ákos: A Trafó gyakran hangsúlyozza a művészeti innovációt – a NEXTFESZT kapcsán is. Ti mit értetek innováció alatt, és mennyire értétek tetten ezt az általatok látott előadásokban?

Bálint Orsolya: A táncelőadásokban látni véltem trendeket, noha egészen más struktúrákat építettek fel vagy éppen bontottak le az alkotók. Emellett kívülről jövő energiák is beszöktek a Trafóba: Vakulya Zoltánék előadása (Együtt egyedül– a szerk.) azért volt számomra friss élmény, mert noha már évekkel korábban bemutatták, izgalmas, új dinamikákat hordozott. Az érintés rendkívül gazdag szókincsével mesélt férfi és nő kapcsolatáról, amihez nagyon jól lehetett csatlakozni, emellett esztétikájában is éterien finom, szemet gyönyörködtető duett. Utána vitáztunk a kollégákkal, hogy ez az előadás mennyiben egy hagyományos párkapcsolat modelljét építette fel. Véleményem szerint nem, mivel intenzíven benne volt, hogy minden párkapcsolat szabályait a benne szereplő két embernek kell kialakítania. Ez a belső szabadság áradt belőle: ne kívülről mondják meg, milyen a tökéletes pár, a tökéletes család.

Pozitív élmény volt számomra a NEXTFESZT-es előadásokban, ahogyan az előadók egymást támogatták, emelték, az együtt/működés új minőségeit kutatva. Fontos és szükséges innovációnak tartom, hogy az egyre szűkülő cselekvési és gondolati tereinkben megtaláljuk azt a saját, elvehetetlen szabadságot, amit az Együtt egyedül mellett a Nibiruban és a Pandora szelencéjében is érzékeltem. Ez utóbbiban azt is éreztem, hogy fel akarnak rázni minket a mérhetetlen apátiából és közönyből, amiben élünk.

Nibiru. Fotó: Véner Orsolya

Török Ákos: Meg lettetek szólítva. Ti hogyan látjátok mindazt, amiről Orsi beszélt az előadásaitok kapcsán?

Vakulya Zoltán: Bizonyos gondolatokkal egyetértek, másokkal vívódom. Remélem, hogy amit Orsolya lát, az úgy is van, de belülről mindig vannak kétségeim. Ami az Együtt egyedült illeti, Magyarországon az előadásban a nézők a férfit és a nőt, a heteroszexuális modellt látják valahogyan működni, és ha ezt innovatívnak látják, annak örülök. Más országokban viszont hasonlóan innovatívnak találják, azonban – túl férfin és nőn – individuális egységekként látják a benne szereplő két embert. Amitől a darab számukra sokkal univerzálisabb.

Török Ákos: Emese, a ti előadásotok megszólalásmódjában merészebb, nehezebben dekódolható, mint az Együtt egyedül. Valóban felrázni akartatok minket?

Cuhorka Emese: Igen. Amikor felmerült, hogy a NEXTFESZT előadásai között a kapocs egyfajta új esztétika, értettem, hogy a Pandórával mi hogyan kapcsolódunk ehhez. Ha az esztétikum egy emberi vagy társadalmi helyzetet megfogalmazó érzékletes forma, akkor az a kérdés, hogy hogyan lehet újféle módon beszélni most az emberről. A Nibirunál, a Deeper esetén és Miet Warlopnál is azt láttam, hogy másféle módon beszél az emberről, mint amit megszoktunk színházban. Ezeknél az előadásoknál azt éreztem, hogy az alkotási folyamat alatt türelmesen kivárták a kérdésre a választ: hogy mi lesz a saját formája az előadásnak.

Bálint Orsolya: Szerintem Réti Anna Majdhaleszidőm című előadását is idekapcsolhatnánk, mert az az anyafigurát, az anyaszerepet, s benne saját magát találja ki és értelmezi újra – roppant innovatív és megkapóan személyes módon – a kisgyermekes háztartásbeli lét rendkívül szűk keretein belül.

Török Ákos: Noémi, te hogyan látod az innováció és a NEXTFESZT viszonyát?

Herczog Noémi: Mindenképpen a Brigitta által ismertetett koncepció sikerét jelzi, hogy most együtt ülünk tánc- és színházi kritikusok. Talán a jövőben már nem is lesznek ennyiąre elvágólagosak ezek a területek, legalábbis a Nextfeszten nem. Hogy a kérdésedre válaszoljak, az általam látott előadások (Majdhaleszidőm, Megfigyelők, Nibiru, Tisztasági festés, Munkánk gyümölcse) számomra mindenképpen értelmezhetőek az innováció felől. Azonban (bár az elhangzottak szerint ez tudatos) a fesztivál nevével ellentétben tényleg sok volt idén az olyan alkotó, aki – ha létezik kánon – már része annak. Ez pedig fölvet kérdéseket: előlépett-e közben egy még újabb alkotói generáció, hiszen most bezárt egy intézmény (Budapest Tánciskola – BuTi)? Vagy az új nemzedékek felkutatása és az innováció mint szempont a válogatás közben kizárni látszottak egymást? Az változatlan, hogy a kortárs magyar előadóművészet innovatív területén felülreprezentáltak azok, akik táncos háttérrel érkeznek.

A Next kontextusában az innováció nekem Orsihoz hasonlóan azt jelentette, hogy többször bevillant a „szabadság” szó: konvencióktól elrugaszkodó alkotókat láttunk. Miet Warlopot nézve fogalmazódott meg bennem, ami a másik négy előadás alkotóira (mert gyakran szándékoltan kollektív alkotásokról van szó) szintén igaz, hogy felnőttként is megőrzik gyerekségüket, és ez alatt szuverén világlátásukra, belső világukra gondolok. Réti Anna lírai szépségű előadása egészen pici és személyes témát mer választani, mégis politikusabb, mint amikor a kortárs színház az aktuálpolitikára reflektál; mert megmutat valamit, ami közügy, noha egyébként nem látszik: mit csinál egy anyuka otthon. Szintén tendencia, hogy a produkciók többségében az előadó nem lép látványosan szerepbe, hogy a felvállalt önszínrevitel performanszait látjuk: Réti Anna mer például zavarban lenni – zavarban, egy előadó! Mekkora tabu! Pedig hol van előírva, hogy egy performer csak exhibicionista lehet? És hogy az introvertált néző ritkán ismerhessen a színpadon önmagára? (Nem Nextfeszt, de az IITTHHOONNban, Somló Dávid és Vass Imre performanszában – amit szintén a múlt héten egy másik lakásszínházi előadásban láttam – ugyanúgy azt találtam izgalmasnak, hogy két srácnak van bátorsága megmutatni önazonos, introvertált lényét a nézők előtt.)

Majdhaleszidőm. Fotó: Lukács Máté

Varga Anikó: Az innovációt nehéz meghatározni, hiszen az, hogy mit jelent a művészet megújítása, elválaszthatatlan attól, hogy mit értünk művészet alatt, ennek a kérdését pedig érdemes tágan és szabadon kezelni. Én afelől közelítettem a fesztiválhoz – előadásokhoz, kiállításokhoz egyaránt –, hogy mit rajzol ki, milyen gondolkodásba hív be az alkotások összessége. Az volt a benyomásom, mintha annak a letapogatása zajlana, mi is az a kor, amiben élünk, ennek a technológiai, ökológia, társadalmi vagy politikai körülményeiből fakadó kihívásaival együtt. Érdekes, hogy több alkotás is egy visszanéző, történeti vagy disztópikus tekintetre fűzi fel magát: mi a viszonyunk a múlthoz vagy egy lezárult jövőhöz, amelyre egy még távolabbi jövőből pillantunk vissza?

Voltak visszatérő témák: az érintés, érintkezés, kommunikáció kérdései folyton visszaköszöntek. Az Együtt egyedülben személyesebb, intimebb módon, mint a Deeperben, ahol motoros bőrszerkóban, bukósisakban vannak az előadók, és egy groteszk műtermészetben kempingeznek; a Deeper foglalkozik azzal, hogy a természetfogalom, amit eddig adottnak vettünk, már nem biztos, hogy a rendelkezésünkre áll. Ez pedig az emberinek az elgondolását is érinti. Az innovációt talán leginkább úgy értem, hogy miként tud a művészeti gondolkodás provokatív viszonyban lenni a valósággal, ami körbevesz minket, beleértve a művészeti világ működését is.

Herczog Noémi: Boross Martin és a STEREO Akt Tisztasági festésében például volt törekvés arra, hogy az előadás színházi nyelvében is reagáljon a minket körülvevő valóságra a legújabb technikák alkalmazásán keresztül: a szereplők emlékeibe ún. 3D hangzásvilágon keresztül, „fülesekkel” hallgathattunk bele. De emellett azt is éreztem, hogy felesleges keretek közé is szorítja magát az előadás. Kiválaszt egy nagyon természetes, az észlelésünket reprodukálni hivatott, az életszerűség magasabb fokára törekvő játékmódot, amelyet azonban saját maga tör meg a „mintha” különböző alakzataival. Bekerülünk egy helyre, ahol a színlap szófordulata és a szereplők szerint „áldatlan állapotok uralkodnak”, de ahhoz azért elég rend van, hogy – mint egy polgári színházban – hetvenöt perc alatt szépen össze lehessen pakolni. Lefestik a falat, jó hosszan tart, mégis kimaradnak részek. Mindenki a valós dinamikák-tempók szerint mozog, de amikor a színész kiköpi a kávét a megsavanyodott tej miatt, az egy eltúlzott gesztus. Jó nagyot köp, ami ebben a naturális rendszerben minthává, hamissá válik.

Varga Anikó: Láttunk egy tárgyakkal aprólékosan berendezett teret, egy halott ember hagyatékát, a játék realisztikusságát a hangjáték pedig egyszerre akarta közel hozni és eltartani a nézőtől – közben azon gondolkoztam, miért van az, hogy ha a valóságban belépek egy elhagyott lakásba, akár ismerem, akár nem a tulajdonosát, rögtön olyan érdekessé válik a tárgyakon keresztül kitapintható története. Hogy ami a valóságban önkéntelenül működik, miért olyan nehéz megcsinálni a színházban; mitől olyan nehéz valóságosan érdekeltté tenni a nézőt egy másik ember történetében, sorsában. Izgalmasan indult, de egy időn túl már nem tudtam menni az előadással, mert nem volt fordulat, nem vitt bennebb annak a megismerésében – az illusztratív megismerésen túl –, hogy valójában mivel küzdenek a szereplők, mit szolgál az installáció-díszlet, a festés folyamata. Érdekes, amit Noémi mond, engem is megakasztott, amikor az egyik színész a romlott tej miatt fröcskölve kiköpte a kávét vagy tehetetlen dühében leseperte az asztalt: értettem, hogy a realista visszafogottsághoz képest ez egy hirtelen és mélyebb indulatkitörés jele, de a gesztus inkább az indulat konszenzuális ábrázolásaként hatott.

A hozzátartozók halála előhívja, hogy az ember a legelvontabb létkérdésekkel szembesül, miközben gyakorlati feladatokat kell megoldania: mi legyen a tárgyakkal, lakással, életünkkel? Ezt a kettősséget, ellentmondást érzékelteti is az előadás, de nekem a szobafestés túlzóan szimbolikus, magyarázó. Azt éreztem, hogy a precízen kigondolt dramaturgia fokozottan számít a nézői részvételre, valójában mégis kevés teret ad neki, mert végül megmutat, elmond és eljátszik mindent. Pont emiatt kísértett a gondolat, hogy mi lett volna, ha az egész radikálisabban mozdul például az installáció irányába.

Tisztasági festés. Fotó: Bartha Máté

Török Ákos: Noémi már részben érintette a kérdést: milyen hiányérzetetek volt a fesztivállal kapcsolatban? Elsőként a szervezőktől kérdezem, miért nincsenek itt a még fiatalabbak?

Varga Brigitta: Ami a fesztivál „szűkös” felhozatalát illeti, ha csak a számba vehető és ideillő alkotókat nézzük, a NEXTFESZT legalább háromszor ilyen hosszú is tudna lenni, de valahol ki kell jelölnünk a határokat. Az is célunk, hogy koncentrált együttlétet, figyelmet és párbeszédet hozzunk létre az itt megjelenő alkotók között, akik különböző művészeti területről érkeznek. Ami a fiatalabb generációt illeti, talán majd két év múlva, most nem ez volt a fő fókusz, hanem a különféle szcénák közötti határvonalak felbomlását bemutató előadások. De valóban, akár az Imre Zoltán Program (IZP) fiataljai közül is lehetett volna válogatni.

Török Ákos: Nektek mi hiányzott a fesztiválról?

Bálint Orsolya: Én elfogadtam ezt a csomagot úgy, ahogy volt, és annak örültem, amit láttam. Az előző évhez képest kifejezetten tetszett, hogy idén nem volt annyi technikai megoldás a produkciókban, sokkal több volt a „kézműves munka”. E mögött bizonyára a szükség is ott van, viszont jó volt látni, ahogy ez a helyzet visszavisz minket egy erősen manuális, „csináld magad!” világba, ahol mi magunk megépíthetjük szemétből vagy talált tárgyakból a saját kis odúnkat, fészkünket és a természetet, ahogy azt mi megálmodjuk. Azt pedig egyenesen forradalminak gondolom, ahogy több előadás is a megszokottól eltérő befogadói helyzetet kínál fel számunkra. A Nibiruban például annyi minden történik párhuzamosan a színpadon, olyan egyedi minták és annyi játék van a koreográfiában, ami felszabadítja a nézői tekintetet, de a Pandora szelencéjében is végig a nézők között, a nézőkkel játszotok. Láttunk már ezzel kísérletező előadásokat, de azokban ez az újfajta nézői helyzet nem volt ennyire intenzív. Ti hogyan éreztétek ezt?

Herczog Noémi: A Nibirunál én is figyeltem, hogyan változik a saját figyelmem. Most voltam ősszel a Kecskeméti Bábfesztiválon, ahol sok esetben tapasztaltam, hogy a hazai gyerekelőadások – nyilván nem függetlenül társadalmi kontextusuktól – gyakran nem egyenlő félként tekintenek nézőjükre, a gyerekre. A Nibiru ugyan nem gyerekelőadás, vagy nem „csak” az, viszont nagyon közel áll hozzám a „gyerek-kép”, amelyből kiindul. Teljes az egyenlőség profi táncosok és a workshopokon résztvevő gyerekek között. Nézőként pedig azért fontos ez a felszabadult együttlét, mert ragadós.

Török Ákos: Anikó, neked volt hiányérzeted?

Varga Anikó: Nem a hiányérzet felől közelítettem. A Trafó identitásához szorosan hozzátartozik a fesztivál, ami a kísérletezés terepe. Voltak átgondolt és kidolgozottabb előadások, meg kevésbé sikerültek, de ilyen dolog a kísérletezés. Van egy platform, ahol ez a fesztivál történik a maga hiányosságaival együtt, és ez a legfontosabb.

Orsihoz képest nem volt ennyire optimista benyomásom, legalábbis tematikus szinten az idei NEXTFESZT-en, de lehet, csak azért, mert nyomasztóbbnak élem meg, ami körülvesz bennünket. Az általános érzet, hogy valaminek az „utolsó pillanatában” volnánk, láthatóan apokaliptikus gondolatokat hív elő. Ami persze a maga nyomasztásával együtt is izgalmas, mert kreatív kérdezésre sarkall. A Nibiruban például csodaszépen voltak együtt a gyerekek a színpadon, de nekem az előadás annak a szülői generációnak a bonyolult árulásáról is szól, aki éppen fentről nézi őket – például mert sikerült szétvernie a Földet. A Deepernél annak a gondolatnak a hátterében, hogy létrehozunk egy mesterséges természetet, végülis ott van, hogy ez azért történik, mert már nincs természet. A Pandora szelencéjében mintha azt igyekeznének körbebeszélni és -mozogni a táncosok, milyen a kortárs állapottal együtt járó emberfogalom. Ez iszonyú érdekes. Különben a generációs árulással több előadás is foglalkozik.

Deeper

Herczog Noémi: Például Kelemen Kristóf előadása.

Varga Anikó: Kelemen Kristóf előadása abból a szempontból is érdekes, hogy kis arányokkal dolgozik, de a kérdésfelvetésével – mi a magyar? – olyan, mondhatni kultikus előadások vonalába illeszkedik, mint Mohácsi vagy Pintér Béla bizonyos produkciói.

Herczog Noémi: Amit korábban említettél, hogy több előadás a jövővel vagy a múlttal foglalkozik, az azért is izgalmas, mert a Megfigyelők például úgy foglalkozik a múlttal, hogy a mi érdekünkben végzett megfigyelés problémakörén keresztül és egy nagyon is jelenbeli szorongás-érzet megteremtésével össze is köti a múltat a jelennel. Miközben a 60-as évekről általában mégis a Csinibaba hangvételében beszélünk, mint valami ártatlan és tőlünk már teljesen idegen korról, de Kelemen Kristóf előadása nem tekinti az ábrázoltakat elmúltnak.

Cuhorka Emese: Mindenben az embert keressük, mindent animálunk. Még a fűszálat is karakterrel ruházzuk fel. A klasszikus nagy drámákban az, hogy mi az ember, egy kapcsolaton belül, vagy más emberek között viszonyain keresztül mutatkozott meg, és ritkán a természettel való viszonyán keresztül. Érdekes, amit Orsi mond, hogy ezek az előadások a saját kezünk által megépített világokat hoznak létre. És mi ezen keresztül: a teremtett környezetéhez való viszonyán keresztül kérdezünk rá önmagára az emberre. Nekem az volt érdekes Kelemen Kristóf előadásában, hogy mindazt, amiről beszéltetek egy hagyományosan berendezett színházi térben és időkezelésben tette.

Vakulya Zoltán: Innováció ide vagy oda, hogyan történhet meg az, hogy valaki mindentől elrugaszkodjon, amit eddig csinált?! Azt gondolom, lehet számára ismert területen is bukfenceznie, de olyan módon, amit még nem próbált. Számomra izgalmas az, amikor egy létező esztétika próbál kibontani valami újat. A Pandóra szelencéje kapcsán arról beszéltetek, hogy belőletek új esztétikát hívott elő, én viszont ismert esztétikát éreztem benne, de az arról való leválást is.

Cuhorka Emese: Úgy érzem, hogy a nézők máshogyan való megszólítása is összeköt sok fesztiválelőadást. Azt éreztem, hogy nagyon számítanak az aktivitásomra, és nem kiszolgálni szeretnének, ebben nagyon jól érzem magam a nézőtéren. Vicces volt, hogy amikor Kelemen Kristóf előadását néztem, ült mellettem egy bácsi, aki folyamatosan lereagálta a színpadon történteket, mint valami Muppet Showban. “Így van.” “Hahhaha.”  Egy idő után csak az ő szemén keresztül tudtam látni az előadást.

Varga Anikó: Az volt az érzésem a térrel kapcsolatban, hogy Kristóf egy múzeumot rendez be, de a muzealitással finoman eljátszik a karakteralakítás, a teljes koncepció. Annak a férfinek pedig, aki egyetértően reagált, egy az egyben a fiatalsága köszönhetett vissza.

Herczog Noémi: Kristófnak talán ez a rendezése a legcsalafintább értelemben formabontó. Látszólag hagyományosan dramatikus, miközben semmi sem egészen az, ami; a díszlet sem feltétlenül csak realista szobabelsőként értelmezhető.

Bálint Orsolya: Hogy egy új szempontot hozzak a beszélgetésbe, ezek a fesztivál előadások egészen különleges módon önreflexívek, és minket is önreflexióra késztetnek. Azt üzenik, hogy az önreflexió olyan luxus, amiről nem mondhatunk le még a legnehezebb helyzetekben sem. Ebből a szempontból a kortárs művészeteknek nagyon fontos társadalmi szerepe van.

Török Ákos: Brigitta említette, hogy ez a fesztivál lehetőséget ad az alkotók és előadók számára találkozni egymással. Egyrészt nagyon ráférne az egész színházi és táncos szakmára, ha gyakrabban találkoznának egymás előadásaival, másrészt viszont a NEXTFESZT-en zömmel a Golihoz és a megszűnőfélben lévő Budapest Kortárstánc Főiskolához köthető alkotók vannak jelen, akik pedig köztudomásúan amúgy is rendszeresen nézik egymást, illetve dolgoznak egymással. Számukra nagy újdonságot ebből a szempontból nem jelentett a NEXTFESZT.

Megfigyelők. Fotó: Csányi Krisztina

Cuhorka Emese: Én ki vagyok nyílva. Együttműködök olyan színházi emberekkel is, akik egészen máshonnan jöttek, mint a „golis csapat”. És vannak a színházi közegből olyanok, akik nézik a munkáinkat, és inspirálja is őket, amit látnak.

Vakulya Zoltán: De ezek csak függetlenek?

Cuhorka Emese: Hát, igen (nevet). De azért Eszenyi Enikő befogadta a Vígszínházba a Sóvirágot vagy Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán duóját, lassan négy éve mennek ezek az előadások ott repertoáron.

Herczog Noémi: Imre Zoltán szerint mivel a kőszínházak izzadtság árán állítják össze repertoárjukat a bemutatókényszer alatt görnyedezve, igazán könnyíthetnének magukon egy-két független csoport behívásával. Átadhatnának feladatokat, egyúttal kölcsönadhatnának tereket, ahogyan azt például Hudi Lászlóval tették A borbélyban egy, a Katonához tartozó bolthelységben.

Varga Anikó: A kőszínházi struktúrák belső zártsága, a színházak identitása nehezen teszi lehetővé egy kívülről és ideiglenesen belépő alkotó számára, hogy valóságos kísérleti térbe kerüljön.

Vakulya Zoltán: Ha találkozásokról beszélünk a fesztivál kapcsán, számomra ez Magyarországgal való találkozás volt. Külföldön azt tapasztalom, ami hasonló lehet itthon is, hogy az iskolából kikerülő alkotó döntés előtt áll: az vagy ez, amit hívhatunk most éppen tradíciónak és innovációnak vagy éppen kőszínháznak és függetleneknek is akár. De ezt már a kezdetekkor el kell döntened, mert később már nagyon ritka az átjárás. Belgiumban ez az átjárás harmonikusabb, de ott a művészek részéről is volt egyfajta nyomás és igény, hogy a KVS, a nagy brüsszeli városi színház színpadára akartak menni. Ebből pedig az lett végül, hogy a KVS megújult, és egyenlő szinten hozza a tradíciót is és a kortársat is. Közben pedig rengeteg műalkotás jött létre abból, hogy az eredetileg különböző közegekből érkező művészek egymás mellett ültek és kitaláltak közösen dolgokat.

Cuhorka Emese: Az elmúlt két évben nálunk az Operettszínház is nyitott független alkotók felé: Boross Martin és Székely Kriszta is dolgozott ott.

Bálint Orsolya: A napokban többen is azt próbáltuk megfogalmazni, mit várunk az „új” Nemzeti Táncszínháztól. Én elsősorban azt szeretném, hogy jobban nyissanak a kortársak (nem a csak „papíron” kortársak) felé, ösztönözzék a koreográfusok és a nézők átjárását az intézményi és a független szcéna között. Utána jöhetne akár a Nemzeti Balett is, amit félve mondok ki. De miért ne lehetne érdekes a társulat és a közönség számára egyaránt, ha mondjuk, Molnár Csaba koreográfiát készítene nekik?

Török Ákos: Érdekes, hogy noha a kormányzat részéről van egy erőteljes szándék arra, hogy a függetleneket és a kőszínházakat összehozzák, ami megnyilvánul abban is, hogy a függetlenek működési pályázatának kiírása értékeli a koprodukciókat, ezek a találkozások általában mindkét fél számára keserű tapasztalatokkal jártak. Nagyon kevés a kivétel. A Miskolci Nemzeti Színház például meg tudta ezt csinálni a k2 Színházzal, és a vidéki tánctagozatoknál is lehet látni kortársibb koreográfusokat lehetőséghez jutni. Hiába van a kormányzati szándékkal megtámogatott nyomás, ez valamiért az egyik oldalról sem működik. Ti mennétek kőszínházba dolgozni?

Kelemen Kristóf: Természetesen igen. Ha az ember függetlenként dolgozik, maga alakítja ki a csapatot, a körülményeket, és maga írja a szabályokat, amelyekkel hatással van az alkotótársakban kialakuló elvárásrendszerre, és magára az előadásra is – de természetesen számos tényezőtől így is függésben marad (ráérések, próbaterem, stb.). Egy kőszínházban kényelmesebben és akár sokkal nagyobb léptékben lehet dolgozni, viszont megvannak a kialakult hagyományok, és minden új rendező egy saját belső dinamikával rendelkező közösségbe lép be, amelyhez alkalmazkodni kell. Ezzel szerintem nincs probléma, ha alkotóként pontosan fel tudom mérni a helyzetet, és képviselve a saját alkotói szempontjaimat, a meglévő rendszerben gondolkodva hozok létre valamit. Hiszek benne, hogy a kialakult konvenciókon sokat lehet mozdítani, ha pontosan tisztában vagyok azok okaival – ezek ismeretében tehetek javaslatokat új szabályok kialakítására. Persze minden az adott projekttől is függ – bizonyos esetekben pont a hagyományos felállás tud gyümölcsöző lenni.