Meglátásom szerint ifj. Vidnyánszky rendezéseikor először dekonstruál, majd egy új konstrukciót épít fel. Szétszedi a darabokat, és az általa hasznosnak ítélt részeket új struktúrába illesztve hozza létre előadásait. Természetesen az eredeti műből indul ki, és többé-kevésbé hű is marad annak szelleméhez, felépítéséhez, mondataihoz, de az újonnan születő produktum mégis részleteiben vagy egészében más, és mindenképpen új értelmet nyer.

Száztíz éve a Vígszínházban a Liliom megbukott. Tíz évvel később kirobbanó siker lett. Az ősbemutatón a társulat első számú színésze, Hegedűs Gyula játszotta a címszerepet, 1919-ben pedig Csortos Gyula. Mindkét esetben Varsányi Irén, a kor ünnepelt színésznője volt Julika. Kosztolányi Dezső A Hétben elragadtatottan írt a drámáról, és – persze – semmit az előadásról. Érzékenyen és pontosan elemezte Molnár stílusát, líráját, művének dramaturgiáját, kiemelve: „[…] egy csirkefogót visz a színpadra. Ebben pedig a gyermeket kelti fel, és lírát ír róla és legendát.” A Liliom későbbi – alapvetően 1945 után kialakult (hiszen addig a Vígszínház mellett jószerivel csak Kolozsváron volt műsoron a darab) – előadás-hagyománya azonban nem a gyermeki csirkefogót látja a hintáslegényben, és nem a lírát bontja ki a legendából.

Már Kosztolányi megjósolta, hogy a művet melodramatikusnak és szentimentálisnak tartják majd a fanyalgók, de arra álmában sem gondolhatott, hogy az 1948-as vígszínházi premier után a darab és a szerző osztályharcos szemléletét fogják hiányolni (olyannyira, hogy Molnárt közel egy évtizedig indexre tette a kultúrpolitika).

A Liliom dramaturgiai újragondolása Babarczy László nevéhez fűződik, aki 1982-ben Szolnokon rendezte a darabot, és nála az égi jelenet és Liliom visszatérése a földre a haldokló csibész lázálmaként jelent meg, s a főszereplő halála és Julika búcsúja zárta az előadást. (Ezzel a koncepcióval Babarczy még négyszer vitte színre a darabot, többek között 1993-ban a Vígszínházban Kaszás Attilával és Eszenyi Enikővel a főszerepekben.) Ez a verzió azonban alapvetően nem változtatta meg a műhöz tapadt konvenciókat. Ezeket Schilling Árpád és a Krétakör Társulat bombázta meg, amikor 2001-ben elvetette a naturalista miliőábrázolást, radikálisan csökkentette a szereplők számát, és egy lecsupaszított térben a dráma központi alakjai közötti viszonyok kibontására koncentrált.

Ezzel a minimalista térszemlélettel mutat rokonságot a Vígszínház minapi premierje. Ifj. Vidnyánszky Attila és tervezője, Bagossy Levente patinás, üvegtetős, tágas és üres üzemcsarnokba helyezi a cselekményt. Minden irányban ajtók, az egyik mögött, a színpad mélyén foglal helyet egy zenekar. Ha a jelenethez szükség van valamilyen térelemre (a ligeti képben padra, a lakásban kályhára, matracokra, fahasábokra, az égi és a zárójelenetben asztalra), azt az állandóan ki-be járkáló tucatnyi szereplő hozza-viszi.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Kérdés: miért éppen egy használaton kívüli, elhagyott ipari létesítmény lett a Liliom helyszíne? Elsőre azt mondhatnánk, hogy semmi nem indokolja a választást, ám ha a rendezőnek az eddigiekből kirajzolódó munkamódszerét vizsgáljuk, erre a dilemmára éppen úgy kapunk valamiféle választ, mint az előadás más, problematikusnak tűnő megoldásaira. Meglátásom szerint ifj. Vidnyánszky rendezéseikor először dekonstruál, majd egy új konstrukciót épít fel. Szétszedi a darabokat, és az általa hasznosnak ítélt részeket új struktúrába illesztve hozza létre előadásait. Természetesen az eredeti műből indul ki, és többé-kevésbé hű is marad annak szelleméhez, felépítéséhez, mondataihoz, de az újonnan születő produktum mégis részleteiben vagy egészében más, és mindenképpen új értelmet nyer. Kiragad, felnagyít vagy kimerevít egy-egy mondatot, szót, s annak mögöttesét. Máskor nagyvonalúan átugrik helyzeteken, figyelmen kívül hagy motívumokat, és azokat látvánnyal, mozgással, hatásos képekkel, szimultán jelenetezéssel és zenével pótolja. Nem annyira a részek koherenciájára törekszik, sokkal inkább a meghökkentő, hatásos, váratlannak szánt ötletekre épülő epizódok egymást kiegészítő egymásmellettiségére. Ez figyelhető meg Liliom-rendezésénél is.

Ebből következően az ipari környezet választásának egyik indoka Liliom és Ficsúr Amerikáról szóló párbeszédtöredéke lehet (Liliom: Mi van ott? Ficsúr: Gyáripar.). A címszereplő megválasztását pedig Muskátné azon kijelentése motiválhatta, hogy Liliom művész, az ő helye a körhintán, mint valami színpadon van. És Hajduk Károly Lilioma valóban művész. Vörös parókában (amely színben passzol Muskátné vörös hajbozontjához), fehérre sminkelt arccal színészként lép színpadra, s bár a hintáslegény szerepéből kénytelenségből kibújik, érzékenysége, viselkedése, beszédmódja kiemeli őt a környezetéből. Az még hihető, hogy Hajduk Lilioma tehetetlenségében, első felindulásában megüti Julikát, az kevésbé, hogy – több szereplő állítása szerint – verekedős.

Alakításának csúcspontja az az extatikus örömmámor, amivel fogadja Julika bejelentését, hogy gyereke lesz. Szép íve van az előadásban a kézre ütés gesztusának. Amikor Liliom és Julika felismeri, hogy ők ketten összetartoznak, illetve a pénztelenség és egyéb nehézségek ellenére együtt örülnek a gyerekjövetelnek, megszűnik számukra a külvilág, és a férfi vörös pecsenyét játszva kétszer is meglegyinti a lány kezét. Julika megveréséről – Molnár Ferenc kiváló dramaturgiai megfontolását követve – csak beszélnek, így a tizenhat évi tisztulás után visszatérő Liliomnak a lánya kezére mért ütése folytatása és lezárása a Julikával kezdett játéknak, ugyanakkor az író intenciójának megfelelően a mindaddig fokozott feszültség várt, mégis váratlan robbanása is.

Az előadás egésze azonban mégsem arról tanúskodik, hogy a rendező eléggé bízott volna Molnár szövegének erejében, költészetében, humorában. Nem arról van szó, hogy a textus lényegesen csorbult volna, inkább arról, hogy a szöveget olyan színpadi történések, ötletsziporkák szabdalják szét, amelyek nem vagy csak áttételesen kapcsolódnak a cselekményhez. Az egyes képeket bejelentő színész egyre nagyobb, a végén már az ajtón alig beférő csokrot hurcol magával; a fényképésznőnek nem egy fia, hanem fia és lánya van, akik többnyire párban menetelnek körbe-körbe a legintimebb szituációkban is, vagy a hátul lévő matracokon bukfenceznek, miközben elöl folyik egy párbeszéd; a jelenetek alatt a karikatúrává torzított, kitömött, gusztustalan parókát hordó, minduntalan magához nyúló Ficsúr és (Molnárnál nem szereplő) kísérője is állandóan nyüzsög, tesz-vesz, knife game-ezik (és közben fel-felüvölt, akinek az ujját megsebzi a kés); Julika barátnője, Marika és annak férje, Hugó piros robogón közlekedik; fekete esernyős emberek özönlenek be, akiket elfúj a szél; az égi jelentben – az üzemi környezethez illően – ipari emelőn foglal helyet a halottakat elszámoltató Fogalmazó, aki hónaljig felhúzott nadrágot visel, és zakóját a mennyezeten lógó ruhafogasról emeli le; a Ficsúrt játszó Orosz Ákos Ficsúrként alakítja a tűzben megtisztuló dr. Reichet is (Ficsúr azonban nem halt meg, a szerepösszevonás mégis azt sugallja, hogy a csavargó valaha jobb napokat látott ügyvéd volt, amire persze a szövegben, de az előadásban sincs utalás); az égi detektív szabad perceiben napraforgót locsolgat; s a példák még hosszan sorolhatók.

Viszont kétségtelenül lenyűgöző az első részt záró kép: Liliom öngyilkossága és elbúcsúztatása után megnyílik a tető, szürke öltönyös, fehér szárnyú angyal ereszkedik alá, az ajtókon és ablakokon át újabb angyalok lepik el a színpadot, egy közülük a rivaldánál kezd repkedni, s a szünetben is cigarettázva fenn leng, pörög a levegőben.

Hiába tengenek túl sokszor (feltehetően a darabot kísértő szentimentalizmust ellensúlyozandó) a külsőségességek, az előadás értéke mégis kiteljesedik a színészi játékban. Mesteri az a pontosság, kidolgozottság, a zenekarral való együttlélegzés, ami Eszenyi Enikő Muskátné-alakítását jellemzi (ahányszor kimondja a körhinta szót, felhangzik egy zenei futam). Nála megszólal Molnár humora is. Akárcsak Seress Zoltánnál, aki Rendőrkapitányként is, Fogalmazóként is az író ironikus ábrázolását öniróniával teszi teljesebbé.

Remek kettőst alkot Waskovics Andrea és Szilágyi Csenge a Marika–Julika epizódokban (amelyek eredetileg kabarétréfának íródtak, s azt emelte be darabjába az író), jól érzékeltetik azokat az utakat, amelyeket e két azonos sorsú, de más-más életlehetőségeket találó vagy elfogadó lány bejár.

Az, hogy az előadás centrumába a megtörhetetlen szerelmű Julika kerül, nagymértékben Szilágyi Csenge visszafogott, mégis roppant energiákat sugárzó alakításának köszönhető. Az ő Julikájának egyenes a tartása, kevés a szava. Akárcsak Liliom, ő sem tud érzelegni. Nem tudja kimondani, hogy szeretem. De minden mozdulata és pillantása erről árulkodik. S abban, ahogy a színésznő elmondja a zárómondatot – „Igen, van olyan ütés, ami nem fáj…” –, benne van minden, amiről Kosztolányi Dezső oly szépen írt a kritikájában: szerelem, hűség, szemérmes líra. S hogy ekkor is sikerül elkerülni a szituációban fenyegető szentimentalizmust, az szintén Szilágyi Csenge külsőre kemény, bensőjében annál inkább érzelmeket megélő figurateremtéséből következik.

Mi? Molnár Ferenc: Liliom
Hol? Vígszínház
Kik? Hajduk Károly, Szilágyi Csenge, Waskovics Andrea, Orosz Ákos, Zoltán Áron, Eszenyi Enikő, Bandor Éva m. v., Dino Benjamin e. h., Rudolf Szonja e. h., Seress Zoltán, Gyöngyösi Zoltán, Csapó Attila, Gados Béla, Karácsonyi Zoltán, Tóth András, Reider Péter e. h., Darvasi Áron e. h., Ertl Zsombor e. h., Antóci Dorottya e. h. / Zenészek: Ernyei László, Gellért-Robinik Péter, Gódor Erzsébet, Horn András, Hosszú Kristóf, Kiss-Varga Roberta Izabella, Mester Dávid / Díszlet: Bagossy Levente / Jelmez: Vecsei Kinga Réta / Zene: Mester Dávid / Dramaturg: Kozma András / Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila