Merthogy Béresék addig-addig csempészik vissza a Liliomot a Carouselbe, amíg az már-már megszűnik autonóm műnek lenni. Ha elvonatkoztatunk helyszínektől, határozottan az az érzésünk támad, hogy nem egy amerikai musicalt látunk, hanem a Liliom Babarczy-változatát, megzenésített formában.

A Carouselt a magyar néző – hacsak nem musical-fanatikus – a Liliom miatt ismeri. Vagyis annyit tud, hogy Molnár Ferenc drámájának elkészült a tengerentúli zenés változata is, amelyet nagy sikerrel játszottak – csak éppen nem magyar színpadokon (tudtommal egyetlen honi bemutatója volt korábban, 1986-ban, az akkor még „Fővárosi” vezetéknévvel illetett Operettszínházban, Németh Sándor és Zsadon Andrea főszereplésével). Ha pedig a nézőt a foci is érdekli, alighanem tisztában van azzal is, hogy a mű nagy slágere, az egyébként jó néhányszor fel-, illetve átdolgozott You’ll Never Walk Alone többször hallható futballstadionokban, mint színháztermekben (többek közt a Liverpool himnuszaként). Nos, magam legfeljebb annyival vagyok tájékozottabb az átlagos, nem musical-fanatikus színházba járónál, hogy meghallgattam a mű néhány dalát YouTube-on – konstatálva, hogy a zenei világa nem tér el alapvetően a szerzőpáros legnépszerűbb alkotásaként számon tartott A muzsika hangjától. Ám a mű egészét, vagyis szerkezetét, librettóját nem ismerem. Úgy gondoltam, a Budapesti Operettszínház bemutatójának köszönhetően most majd látni fogom, hogy Molnár Ferenc sajátos hangulatú, nyelvezetű meséje hogyan működik amerikai cukormázzal leöntve, más műfaji keretek között. Az előadást rendező Béres Attila azonban másképp gondolta; azt ugyanis az eredeti mű ismerete is nyugodtan állíthatom, hogy a Budapesti Operettszínházban nem magát a Carouselt játsszák.

Fotók: Gordon Eszter

Ehhez a megállapításhoz nem kell különösebben éles szemű, vájt fülű színházba járónak lenni: az például teljesen bizonyos, hogy nem ritkán Molnár eredeti dialógusait (jellegzetes szófordulatait, mondatfűzését) halljuk a színpadról. Lőrinczy Attila dramaturgként alighanem a saját fordítását háttérbe szorítva, ahol csak lehetett, próbált teret adni a molnári párbeszédeknek. Aligha véletlen, hogy a Billy Bigelow név alig hangzik el (Juli talán csak egyszer szólítja így Liliomot). És az is kizártnak tekinthető, hogy az amerikai musical szerzőpárosa a mű szerkezetét a Babarczy-változat szellemében változtatta volna meg, hiszen az a jelenetcsere, amelynek következtében Liliom mennybemenetele és földi visszatérése csupán halál előtti (láz)álomként értelmeződik, tökéletesen ellentétes a musicalek hatásmechanizmusával. A jelenetcsere pedig értelemszerűen nemcsak a dramaturgiában, de a dalok sorrendjében is jelent némi változást. A helyszínek, a kulisszák persze különböznek Molnárétól (Coney Islanden mégis csak más a környék, Hollunderné fényképészete parti kocsmává alakul, ahová halászok gyűlnek – ellenben felesleges találgatni, hogy Carrie/Mari szerelme katona, hordár vagy kalauz-e), de ezek az összkép szempontjából keveset számítanak. Alig néhány olyan jelenet van az előadásban, amelyből azért lehet következtetni a librettó saját világára, dramaturgiája. A legnyilvánvalóbban talán Jigger/Ficsúr pofátlan próbálkozása a végtelenül naivnak/ostobának tűnő Carrie/Marinál ilyen. S ha ebből a meglehetősen bárgyú humorú jelenetből indulunk ki, akár igazat is adhatunk az alkotóknak, hogy megpróbálták Molnár Ferencet visszaírni a librettóba.

Másfelől viszont mégis erősen vitathatónak, problematikusnak gondolom a vállalkozást. Merthogy Béresék addig-addig csempészik vissza a Liliomot a Carouselbe, amíg az már-már megszűnik autonóm műnek lenni. Ha elvonatkoztatunk helyszínektől, határozottan az az érzésünk támad, hogy nem egy amerikai musicalt látunk, hanem a Liliom Babarczy-változatát, megzenésített formában. S noha én általában teljesen értelmetlennek tartom azokat a kérdéseket, amelyeket az okos színházba járók (köztük néha kollégáim is) feltesznek a közismert színdarabokból készült zenés művek esetében, az eredeti alkotás szellemiségét számon kérve (felróva például a My Fair Lady happy endjét), ha nem érzékelem, hogy autonóm, saját műfaji törvényei alapján működő alkotást látok, akkor bennem is felmerül a lehető legbanálisabb kérdés, hogy tulajdonképpen miért is kell megzenésíteni a Liliomot. Hiszen Molnár Ferenc drámája voltaképpen kamaradarab, ahol a ki nem mondott, elhallgatott, ám mélyen megélt érzelmek irányítják a szereplőket – és amit nem mond ki az ember, azt kiénekelni sem szokta magából. A műfaji szempontból szükséges, de a történet szempontjából általában felesleges tömegjelenetek pedig elvonják a figyelmet a fontosabb, belső történésekről, anélkül, hogy bármit hozzáadnának a cselekményhez. És minderre Béres még rá is játszik azzal, hogy a történetet átgondoltan a valósághoz kötő, és annak éppen a meséből eredeztethető ambivalenciáját gyökerestül kiirtó – a maga idejében revelatív, de a későbbiekben nem egy előadásban mechanikusan alkalmazott, ezért a mű jelentését feleslegesen redukáló – Babarczy-változatot használja, amely végképp nem kiált látványos, zenés kiállítás után. Lehetne persze azt mondani, hogy önmagában a zene különleges minősége indokolja a musical bemutatását, de Richard Rodgers kétségkívül komoly műfajismerettel megalkotott, szakszerűen színvonalas, és két-három valóban emlékezetes szerzeményt is tartalmazó muzsikáját én összességében nem érzem ilyennek. Ha mindezt prózaibb módon és érdesebben akarnám megfogalmazni, azt írnám, hogy két szék közül a pad alá estem: nem tudtam meg, milyen az igazi Carousel, ugyanakkor nem éreztem, hogy az eredeti szöveg a musical törvényszerűségeihez jól illeszkedő librettóként funkcionálna. Mindemellett abban sem vagyok bizonyos, hogy a Budapesti Operettszínház más zenei világon és más történeteken, dialógusokon szocializálódott törzsközönsége hatalmas lelkesedéssel fog Molnárra rácsodálkozni, és a kedvencei közé sorolja majd a produkciót (bár abban azért bízom, hogy nem annak az előadást követően velem együtt távozó két hölgynek a véleménye határozza majd meg a recepciót, akik becsapva érezték magukat, amiért egyetlen vándorkomédiást sem láttak a színpadon).

Ha a koncepciót problematikusnak is gondolom, azt örömmel nyugtázom, hogy a bemutató megvalósítása szakmai szempontból kifogástalan; Béres Attila gördülékenyen, ízléssel és magabiztosan vezényli le a játékot. Cziegler Balázs díszlete úgy idézi meg a Coney Island-i hangulatot, hogy egyszerre asszociáltat a molnári vurstlira, Brooklynra és a színpadi illúzió világára. Velich Rita magabiztos stílusérzékkel öltözteti a főszereplőket és a táncosokat is; egyszerű, színes ruhákból áll össze tarka kép (néhány harsányabb viseletnek pedig jelentése van). Závada Péter dalszövegei úgy sajátosan maiak, hogy nem távolodnak el radikálisan a molnári soroktól sem (alighanem az előadástól függetlenül is megélnek majd), Duda Éva lendületes koreográfiája a tömegjelenetekben erős kontrasztot teremt a főszereplők társas magányával. Hibátlan a tempó, működnek a kisebb játékötletek, finom rendezői gesztusok utalnak más művekre és más előadásokra, a játék a fontos pontokon érzelmes, de nem szentimentális. Egyszerűségében is hatásos például, hogy a Liliom halála után – gyakorlatilag zárásként – elhangzó You’ll Never Walk Alone-t Julie kezdi énekelni (zenei kíséret nélkül), de hangja sírásba fúl, s helyette a héttérben színre lépő Nettie veszi át a szólamot.

A szereplők közül is pontosan helyén van mindenki, egy-egy fontos árnyalatot hozva a két főszereplőt körülvevő tablóba. Peller Anna életerős, nagyszájú, butácska, de azért jól elboldoguló Carrie-je sorsának felívelésével párhuzamosan kerül mind távolabb Julie-tól, s kellően mókás párost alkot Bálint Ádám finoman karikírozott, sikeres vállalkozóvá avanzsáló Enochjával. A körhinta tulajdonos Ms. Mullen (született Muskátné) teljes egészében prózai szerepében Nagy-Kálózy Eszter a szerelemféltés harsány gesztusai mögött az érzelmek valódiságát sejteti, míg Nettie csaknem egészében énekes szerepében Janza Kata pár vonásból teremt ismerős, szerethető karaktert. Homonnay Zsolt gátlástalan Jiggerje szuggesztíven mutat fel egy taszító agresszivitása ellenére is virulens életstratégiát, Földes Tamás földi rendőre és égi fogalmazója pedig az előadás ama tézisét támasztja alá, hogy az égi világ a földi mása. És igazán emlékezetes a két főszereplő alakítása. Széles Flóra az Operettszínház nagyszínpadán is maradéktalanul elhiteti Julie csendesen, magába fordulva, de nagy intenzitással megélt érzelmeit: tűzön-vízen át kitartó, eltökélt, a fájdalmak ellenére sem elmúló szerelmét. Sándor Péter pedig vonzó-taszító, hirtelen természetű, öntörvényű, de érzelmes, szeretni képes vagányt játszik, aki őszinte érzéseit még önmaga elől is rejteni próbálja. Mindketten erőteljesen vannak jelen a színen, látványos teátrális gesztusoktól tartózkodva jelenítik meg a szerepüket, és kiválóan éneklik nem könnyű szólamukat. Adandó alkalommal szívesen megnézném őket az eredeti Liliomban – vagy akár az eredeti Carouselben is.

Mi? Richard Rodgers – Oscar Hammerstein II: Carousel – Liliom
Hol? Budapesti Operettszínház
Kik? Szereplők: Dolhai Attila/Sándor Péter/Gömöri András Máté, Vágó Zsuzsi/Széles Flóra, Peller Anna/Bordás Barbara/Lusine Sahakyan, Bálint Ádám/Peller Károly, Nagy-Kálózy Eszter/Polyák Lilla, Nádasi Veronika/Janza Kata/Polyák Lilla, Jordán Tamás/Földes Tamás, Szabó P. Szilveszter/Homonnay Zsolt, Dézsy Szabó Gábor, Péter Richárd, Sautek Dóra/Kis Kármen Cintia, Aczél Gergő
Molnár Ferenc Liliom című színműve alapján a zenés változatot készítette: Benjamin F. Glazer. Fordította: Lőrinczy Attila. Magyar színpadra alkalmazta-dramaturg: Lőrinczy Attila, Béres Attila. Karmester: Makláry László/Rácz Márton. Karigazgató: Szabó Mónika. Díszlet: Cziegler Balázs. Jelmez: Velich Rita. Koreográfus: Duda Éva. Rendező: Béres Attila.